Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-11 / 70. szám
6 Dimantmt napló 1978. március 11., szombat Ritka mesterségek Marosszéki István szíjgyártó Varga Lajos öröksége gy baranyai A cégtábla egy festett lófej, amely merőlegesen áll ki a ház falából itt a Jászai Mari utcában, a műhely pedig — meg kell hagyni eléggé kicsi és szűk — bent van az udvaron, ahol Marosszéki István űzi a szép, de manapság már egyre ritkább szíjgyártó és bőrdíszmű ipart, ül a „csikón", amely négylábú, kisebb pad féle, amelynek végén két fapofa közé szorítja a készülő bőrtarisznyát és hegyes árral váj lyukat a vékony bőrszalagnak. A „csikót" „küsü”-nek is nevezik, de hát a többi szerszámnak — van vogy hatvan-hetven féle — szintén fura neve, van ilyesmi, hogy sléfes ár, török ár, cirk- li, hasító cirkli, farkasfog, meg egyebek, s ezeknek külön-kü- lön megvan a pontos helye a polcokon, vagy szögekre függesztve, innét soha el nem tűnhet semmi, csak úgy „találomra” is kézbe lehet kapni bármelyiket, mert itt a szerszámnak rendje és becsülete van, amit a mester teremtett meg sok-sok évtized alatt. Itt kezdődik a szakma? Minden szakma itt kezdődik. Komolyabb berendezése még a kis műhelynek a két jó öreg Singer varrógép, aztán egy butánpalackos gázkályha, a falakon kész — bőrrel bevont és díszített kulacsok — tinédzser övék, ostorok, kutyahámok, kutyaidomító pányvák, és 36-szeletes focilabdák . . . De nyereg, meg teljes lószerszám már nincs. — Ezek hiányoznak a készletből . . . — Valamikor csináltam például négyfogatos szerszámot is, volt amelyik Amerikába került, volt amelyik nyugatnémetbe, de már többet nem vállalok ilyent. Benne vagyok már a korban, s egy teljes lószerszám készítésébe belefáradok. Nehéz munka. — Es a nyereg? — Nem sok nyereg került ki a kezem alól, talán nyolctíz az elmúlt negyven valahány év alatt. A nyeregkészítő külön — bár rokonszakma. Tudja, volt nekem egy nagyon ügyes, jókezű tanulóm, szigetvári fiú volt, föl került aztán Pestre, ott megtanulta a nyeregkészítést és szerettem volna annakidején, ha visszajön és itt folytatja a munkát, de fönnragadt a fővárosban. Szövetkezetben dolgozik, ahogy hallom, megkeresi a hat-hétezer forintot. Ő már nem jön visz- sza. — Kinek kell manapság nyereg? — Hogy kinek?! Először is a külföldieknek. De divatba jött a lovaglás itthon is, a sportkörök szinte nagyítóval keresik a szakembereket. Kezd visszatérni a lovak „becsülete" is. — Olt már lovon? — Egyszer. Még a harmincas években Siklós környékén az ötszáz holdas Csosics birtokon dolgoztam, mint szíjgyártó, egyszer a nagybirtokos fiának a lovára fölkeperked- tem, de a béresek megcsapkodták a lovat, engem aztán vágtában lehajított. — Siklóson tanulta a szakmát? — Igen. Még huszonnyolcban, ötven esztendeje. Haraszti Ferenc volt a mesterem, három évig inaskodtam, aztán a harmincas évek elején már alig volt munkánk. A sógorom is fiatal segéd volt, úgy jártuk a falvakat, mint a házalók, irtott akadt valami javítanivaló. Nyakunkba vettük a „küsüt" és vándoroltunk. Baksán a csendőrparancsnok bevitt minket az őrszobára, másfél napig dolgoztunk, a csendőrök járőrtáskáját javítgattuk, aztán fizetség helyett elkísértetett bennünket Szentlőrincre, a járásbíró elé, mondván, hogy tekergők vagyunk, lopjuk a napot. Nem ártottam én soha senkinek, de ha találkoznék ma azzal az őrmesterrel, hát... No mindegy, rég volt. Marosszéki István felesége jön át a lakásból a műhelybe, befurakodik egy — mindössze arasznyi magasságú kis kutya — kínai palota-pincsi, jugoszláviai versenyen szép serleget is nyert néhány éve, öklömnyi fe- fejébe mintha belesüppedt volna az orra és a bőr harmoni- kaszerűen redőzött, amíg csak bozontos szőre el nem takarja. — Kutyahámokra van kereslet? — Van. Azt hittük, hogy az adózás miatt megcsappan a kutyatartók száma, de aki ragaszkodik kutyájához, az most is megtartja. Érdekes, hogy a legtöbb kutyatartó bányász, és különösen Komlón. Pórázokat, szájkosarakat, hámokat rendelnek tőlem. De van itt más is — leakaszt a szögről egy szíjalkalmatosságot, amelynek végén hurok van „carabiner" csattal — ezt pénzügyi intézetek számára készítem: táskabilincsek. Ezzel a szíjjal rögzítik a táskát a pénzt szállító ember karjához. üveglap alatt, vékony keretben néhány fénykép, felnyergelt lovakat, díszes szerszámokat, cifra fogatokat idéznek. Ez volt az igazi szíjgyártó munka. A bőrnek még jó illata van a műhelyben, érzem a lovak szagát is, tudom, hogy a csikónak — amit én a világ legszebb állatának tartok — meleg és puha szája van, amint tenyérből kieszegeti a kockacukrot, vagy maréknyi friss lucernát, ültem valamikor régen szekéren és azt hittem, én irányítom gyeplővel a lovakat, pedig ők ismerték az utat a mezőről hazafelé, ültem lakodalmi szekereken is, amelyek végigporozták a kis zalai falucska egyetlen főutcáját, de a nyerges lovakról csak képszerű emlékeim vannak, lóversenyek, meg western-filmek, meg ilyen-olyan regények, amelyeknek szereplői úgy kezdték a napot, hogy ........hajnalban kilovagoltak a k astélyból, reggeli előtt..." — s most milyen röhelyes lenne, ha én is „kilovagolnék reggeli előtt. . .” fönt az Ifjúság útján végig, az autóbuszok, teherautók, személykocsik között, talán föl is szállnék egy szárnyas táltoson, hogy friss levegőt szívjak agyoncigarettázott tüdőmbe . . . csak kapaszkodnék nemlétező lovam lobogó sörényébe és szállnék a jóég tudja hova és milyen mesz- szire . . . Rab Ferenc „parasaetkáder „Úgy fest a dolog, a mi váltónk, míg élünk, mindig ki- fizetlen marad” — írja könyvének vége felé Varga Lajos. Pedig amikor a vallomás erejű mondat megszületik, már túl van sokmindenen, leszálló ívébe jutott az a biztos lendület, amely az egykori naza- rénus parasztfiút a kommunista párt baranyai vezetőinek sorába emelte. Ekkorra már kikezdték a csalódások, félreértések, jogtalannak vélt mel- lőztetések. Csak a hit maradt. A lendület helyét átvette a bölcselkedő kétely, a számvetés, amely végül is könyve, a Keserű örökség megírására késztette. A szerző gyermek- és ifjúkorát tárgyaló fejezetek világa — Kodolányi és Kiss Géza világa, az Ormánság. Egykével, szűk parcellákkal, sötétséggel. Ennek megrajzolásában a nagy elődökhöz képest nem sok újat tud adni, nem is ez írásának célja. Varga Lajos inkább maga és társai világnézeti fejlődését igyekszik felvázolni az ösztönöstől a tudatos cselekvésig. Eközben aztán sok mindent megmutat. Felbukkannak ezekben a részekben az 1919 után szétvert párt illegalitásba vonult képviselői, például a messziről jött Béla bácsi, aki 1921-ben, Horthy dél-baranyai látogatásának idején kormányzóellenes gúnyversre tanítja a klott- gatyás nebulókat. Aztán ott van Méri Sándor, a volt vöröskatona, akivel a szerző együtt hallgatja esténként a csányoszrói leventeklubban a moszkvai rádió magyar adásait. A nagy próba az író és társai életében a második világháború. Ekkor jutnak el a nyilasokkal való félig ösztönös, félig tudatos szembeszegülésig, az esztelen vérontás tagadásáig, s végül addig, hogy 1945 első napjaiban megalakítsák Csányoszrón a Kommunista Párt helyi szervezetét. A felszabadulás utáni közvetlen időszak ábrázolása a könyv egyik legjobb része. Talán azért, mert ekkor még — a hihetetlenül nehéz állapotok ellenére is — minden ragyogóan tisztának látszhatott, saz első napok friss bódulatában lehetetlen volt felmérni azt a ma már frázissá vált tényt, hogy az elvesztett háború után milyen nehéz lesz majd meg- - nyerni a békét. Szép a földosztás leírása, aztán az a makacs buzgólkodás, melynek eredményeként az új földtulajdonosok munkába állítják a grófi birtok kiöregedett traktorait, hogy így— lovak híján mindjárt gépesítve — kezdjenek a földből életet csiholni. Az akkori nehézségeket sejteti a Dráva-menti szántás részletezése, amikor kézben hordják ki a gaztól burjánzó tábláról a háborúelhullajtotta aknákat, tüzérségi lövedékeket, ami nem lehetett éppen veszélytelen vállalkozás. emlekei A későbbiekben Varga Lajos megválik falujától, a kedvenc szóhasználatával: kiemelik. Rövid iskola Pesten, utána a földmunkások baranyai szervezetének titkára lesz. Megbetegszik, kiteszik állásából. De hamarosan már a megye első tsz-elnöke Reménypusztán, afféle kirakatban élnek ott, ők a pozitív példa, a jövő az idelátogató magángazdálkodók csoportjai részére, akiknek meggyőzése más tanúk állítása szerint nem ment oly köny- nyen, mint az Varga könyvéből kitetszik. Majd a pécsi járás tanácselnöke lesz a szerző, pár hónap múlva pedig a sellyei járásé. A titokzatos levélváltások és kinevezések követhetetlen hirtelensége az ő önbizalmát is kikezdte. Ez már az ötvenes évek eleje, amikor megtorpanások, szeszélyes cikk-cakkok füstje kezdte kormozni a fényes szeleket. Falun a beszolgáltatások, kuláklisták vissza nem kívánt ideje ez. Varga idegenkedve figyeli a kibontakozó eseményeket, s azon töpreng, „vajon nem csapott-e át a jószándék, a jóakarat a kártevés bűnébe”. Kár, hogy csak megérezteti, de nem ábrázolja mélyebben az akkori súlyos emberi konfliktusokat, pedig csak erényére vált volna könyvének, annál is inkább, mert az adott eseményeknek nemcsak ótélője, hanem — bár csak egy járás szintjén — formálója is. 1956 tsz-elnökként éri. Az ellenforradalom után járási párttitkár lesz, majd hamarosan leváltják. Vétlensége és eszmei hűsége tudatában ezt méltánytalannak tartja. „A reflektorfény rám volt állítva, még egy kicsit megkülönböztetett módon is, mint parasztkáderre — jegyzi meg keserűen. Ekkoriban találkozik szerzőnk kor>- szolidációnk vadhajtásával, a protekcionizmussal. Hasznos olvasmány Varga Lajos könyve, gazdag tényanyaga miatt, melyen ugyan át-átüt a szubjektivizmus, teret kap az önmagyarázat, ami néhol magyarázkodásnak tűnik. Pedig ilyen gazdag életnek szükségtelen mentegetőznie, annál is inkább, mert a cselekvő ember hibátlansóga összeomlott fikció, legenda. Nem takargatni kell egyéni és közös bajainkat, hanem feltárva megszüntetni őket. . . Azt hiszem, a krónikás-írónak nincs oka a sértődöttségre, hiszen 66 évesen is van alkotóereje, életkedve, jól bizonyítja ezt könyve, a Keserű örökség. Amely talán nem is annyira keserű, mert ha másképp megyünk is ma már az úton, a cél ugyanaz. A művet a Kossuth Kiadó jelentette meg. A szükséges stilóris átigazításokat a kiadó kérésére és a szerző hozzájárulásával Tüskés Tibor végeztééi értő kézzel. Bence János Számonkérök Megint rossz napom van. B. úr, a maszek kiskereskedő megállít a piacon, s hű maradva önmagához, ismételten erőszakos. — Mire vár? Arra vár, hogy meggondolom. Soha vissza nem térő alkalom. 200 négyszögöl ragyogó fekvésű szőlő és potom áron adom. Hagyjon, B. úr. Udvariatlanul hátat fordítok neki, nincs szándékom szőlőt venni, a szőlőt szeretem ugyan, de műveléséhez, gondozásához nem fűlik a fogam. Nem értek hozzá, és a szabad időmet másra fordítom. B. úr persze rosszallóan csóválja a fejét, viselkedésem felháborítja. Hangoztatja is, hogy nem ért engem, hiszen foglalkozásom olyan, hogy mellette nyugodtan megművelhetném ezt a 200 négyszögölet, s még hasznom is lenne belőle. Erőszakos, tolakodó, elvégre a „javamat akarja". Csakhogy nekem nem kell sem a jó indulata, sem a szőleje. A kisváros utcáit járva mindig találkozom a számonkérők- kel, a felelősségre vonókkal, a beavatkozókkal, a tanácsadókkal, az erőszakos jóakarókkal. Ettől lúdbőrzik a hátam, és ilyenkor érzékelem pontosan, azt, hogy mi is tulajdonképpen a vidékiesség. Okvetetlen- kedés, tapintatlanság ... Inkább példákkal folytatom. Tegnap este D. a kisváros fontos hivatalának fontoskodó hivatalnoka megrótt, amiért nem látott a művelődési központ márványtermében, ahol tegnap este G. zongorahangversenyét élvezhettem volna. Máskor számonkéri tőlem, hogy miért nem jelentem meg a fotókiállításon. A fontos hivatal fontoskodó hivatalnokát zavarja, hogy nem úgy élek, ahogy ő. Meggyőződése: az az egyetlen praktikus és okos életvitel, amit ő csinál. Fáraszt és elszomorít fontoskodása. összetalálkozom Istvánnal, a fiatal mérnökkel. Kissé ideges. Elpanaszolja: szomszédja leszólta, hogy újból külföldi útra készül feleségestől. A szomszéd minden további nélkül illetékesnek érzi magát arra, hogy beavatkozzék Istvánék belügyeibe, kifejti: az utazás haszontalan pénzpocsékolás, István vásárolna inkább egy hobbikertet, az az igazi ki- kapcsolódás, nem pedig a dögfárasztó csavargás. Igen, és a hobbikertben megteremne a krumpli, a zöldség, a sárgarépa. István nyúzott képpel hallgatja szomszédját és szenved. Annál udvariasabb, semhogy a bősz okvetetlenkedőt rendre utasítsa. István a könyvek szerelmese, és szenvedélyes utazó. Harminc éves és bejárta fél Európát. Ismeri Róma utcáit, s meséli, hogy amikor a rádióban Bulgáriáról szóló híreket hallgat, maga előtt látja a csodálatos Rodope-hegy- séget, s gondolatban egy várnai kiskocsmában masticát szürcsöl. Szomszédja osztályvezető egy nagyvállalatnál, gyakorlatilag értelmiségi munkakört tölt be, és elvileg ugyancsak szellemi munkát végez. Csakhogy a látszat csal. Ez az osztályvezető egyáltalán nem végez szellemi munkát, ingerülten várja a délutánt, hogy „leléphessen". A szőlőjében érzi magát elemében, ami tiszteletre méltó dolog volna, ha felhagyna az osztályvezetősködéssel és kifejezetten a szőlővel foglalkozna. Mi lenne, ha egyszer István kérdőre vonná osztályvezető szomszédját; hogyhogy örökké a tőkék között görnyed, s könyvet mikor vesz a kezébe? A fiatal jogász megint egy más eset. Ő a maga módján urbánus, megrögzött városlakó, „aszfaltkoptató", a természetben kizárólag tájképeken gyönyörködik. Napi munkáját befejezvén menetrendszerűen beül a kisváros egyetlen első osztályú presszójába ismerősökkel találkozni, beszélgetni vagy csak egyszerűen bámészkodni. Szó sincs arról, hogy alkoholizálás céljából időzik a presz- szóban, és arról sincs szó, hogy nőkre vadászik. Az intézmény „buzgómó- csing” gondnoka rossz szemmel nézi a fiatal jogász „lé- hálkodását", s kartársi alapon gyakran érzi magát indíttatva, hogy hősünk magatartását kifogásolja, számonkérje. így: — Presszózunk, presszózunk, doktor úr? — érdeklődik fájdalmas képpel. S a gondnok ilyenkor előadja, hogy ez az élet rosszra vezet, ennek züllés lesz a vége, mert a lejtőn nincs megállás, arról nem is szólva, hogy rengeteg pénzbe kerül a mindennapos presszózás. Máskor arról faggatja a fiatal jogászt, hogy talán válni készül. Meggyőződése; minden olyan házasság válással végződik, amelyikben a férj ki- maradozik. Nagy a csábítás, és így tovább, és így tovább. Különben is, egy komoly em- ben, — a gondnok szerint — nem „tehénkedik” egész este szórakozóhelyen. Jogász ismerősöm fogcsikorgatva fogadkozik: eddig türelmesen végighallgatta az okvetetlenkedőt, de legközelebb beolvas neki és megkérdezi tőle, ki kérte meg őt arra, hogy felügyeljen a presszó törzsvendégeire. A gondnok majd természetesen megsértődik, elvégre ő a jogásznak csak a javát akarja. A számonkérök kisvárosi figurák. Kifogásolnak, felháborodnak, s kizárólag azt tartják jónak, ami szerintük megfelel az erkölcsi értékrendnek. Irigylendő magabiztonsággal ítélkeznek. Vélekedéseikben megfellebbezhetetlenek. Gondolom: aki nem úgy él, nem úgy viselkedik, nem úgy vélekedik, ahogy ők, azt szívesen kerékbe törnék. Varga S. József
