Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-04 / 63. szám
1978. március 4., szombat Dunántúli napló 3 E ddig azt hittem, hogy néhány éves korkülönbséggel született emberek között generációs ellentétek szóba sem jöhetnek. Úgy képzeltem, hogy ez a több évszázados társadalmi „vetélkedés” olyan korosztályok privilégiuma, amelyeket legkevesebb húsz év választ el egymástól. Meditálga- tásra hajlamos fiatalok között — és ki mások lennének ezek, mint az egyetemisták? — most mégis egyre több borúlátó véleményt hallani: az elsőévesek már nem olyanok, mint mi voltunk; közömbösek, visszahúzó- dóak, semmi sem érdekli őket. „Elmúltak a nagy idők” — borong a jogászok lapja. Valóban megváltoztak volna a diákok? Közönyösebb, fásultabb maturánsok kerülnének ki a középiskolákból? Tüskés Tibor a születő nagyváros kulturális rendezvényeinek közönségéről szólván a leg- érdeklődőbb, legélénkebb réMegváltoztak volna a diákok? tegként említi a pécsi diákságot. „Az orvostanhallgatók inkább, mint a jogászok vagy a tanárképző hallgatói” — teszi hozzá az utóbbiak nem kis bánatára. A medikusok egykor valóban többet jártak a városi műsorokra, a többi intézményben viszont jóval több amatőr együttes működött. Azóta az orvosegyetemen tanulmányi reformot vezettek be, az évközi vizsgákkal, hosszú vidék-i gyakorlatokkal tűzdelt hónapokban bril- liáns időbeosztás kell ahhoz, hogy egy medikus a hobbyjai- nak élhessen. Szigorúbb lett a vezetés Pécsi Tudományegyetemen is, tanulmányi fegyelem erősítésére való törekvés, az évközi tanulás szorgalmazása mindkét karon érezhető. A Zeneművészeti Tagozaton mindig is a sok-sok órás gyakorlás töltötte ki a hallgatók szabad idejét, velük ritkán lehet hangszer nélkül találkozni. Mindez persze, így is volna rendjén, ha a fentiek ellenére — a kulturális aktivitás csökkenése mellett — nem állanának garma- dával-a vizsgahalasztási, dékáni, rektori vagy főigazgatói utóvizsga-kérelmek a tanulmányi osztályokon. Hiszen senki sem vonja kétségbe, hogy az orvosi, jogi, közgazdasági egyetemek, tanárképző és műszaki főiskolák elsődleges feladata szakemberek, és nem színészek, kóristák vagy pol-beat énekesek képzése. De azon már érdemes elgondolkozni, hogy a szakma megszerettetése a legjobb módszerekkel történik-e? Mert nem elég a tanulmányi fegyelem spanyolcsizmáját beljebb és beljebb szorítani, amikor unalmas előadások, iskolás számonkérések a diák teljes kiábrándulását érhetik el. Változott-e hát az egyetemi ifjúság? Igen, és — nem. Feltétlenül jobb anyagiakkal jönnek el otthonról, mint akárcsak öt évvel ezelőtt. Jórészüket nem elégíti ki a diákklubok- szegényes berendezése: szívesebben találkoznak valamelyikük lakásán, ahol márkás lemezjátszón hallgathatják a legújabb, exkluzív lemezeket. Ök azok, akik a diplomát menlevélnek tekintik a jobb, mégjobb egzisztencia megteremtéséhez, akik valóban fitymálva legyintenek minden közösségi megmozdulásra. Sokan vannak? A kelleténél sajnos többen. Ám a többséget tekintve — úgy vélem — nem változtak meg a diákok. Mindig akad néhány ember, akiben motoszkál a tenniakarás. Lehet, hogy kevesebb sikerül nekik, mint elődeiknek, s ezért nem tudunk róluk, az akarat mindenesetre megvan. Az ifjúság mindig megkeresi, és ha hagyják, meg is találja az önkifejezés lehetőségeit. Az alma mater — ha jogot formál erre a névre — támogatja ezeket a kísérleteket. Havasi János Film A közös bűn Galgóczi Erzsébet találkozása a filmmel egyidős írói pályájával. Filmdramaturgként dolgozott évekig. Másrészt a film azért is vonzó a számára — mint írja -, mert még egy közepes filmnek is több nézője van, mint amennyi olvasója egy igazi könyvsikernek. Neki, mint írónak pedig nem mindegy, hány emberhez jutnak el fontosnak tartott gondolatai. A közös bűn igazi könyvsiker volt, 30 ezer példánya hetek alatt elfogyott. Mihályfi Imre rendezett a kisregényből filmet. Galgóczi egy gyilkosság ürügyén egy történelmileg determinált, az egész parasztságra jellemző törvényszerűséget tárt föl. Kisregényének, mely izgalmas „ál-krimi”, nyomozati szála mögött a magyar parasztság évszázados társadalom-lélektani konfliktusa rejlik. A közös bűn értelmetlen gyilkossága 1956 zavaros körülményei között esett meg. Ezért is engedi be az egyébként gyanakvó tanyásgazda a két disszidálásra készülő fickót. Reggelre egyiküket vérbe fagyva találják az istállóban. A gazda, Sokorai minden tettét a félelem vezérli: nem meri megtagadni a szállást, „hátha ránk gyújtják a házat", nem meri jelenteni a gyilkosságot, nem mer beköltözni a faluba, mikor lehetőség kínálkozik rá. A legényfiú Imre, a tulajdonképpeni főhős, aki a hullát a Dunába dobja, nem mer beállni rendőrnek, pedig egyetlen vágya, hogy elkerüljön a tanyáról. A hulla eltüntetését a szülők még akkor sem merik bevallani, amikor a rendőrség már nyomon van, s ezzel egyetlen fiukat a halálba kergetik. A rendezőt elsősorban három. ember félelmének természetrajza érdekelte. így elhagyta a nyomozati szálat, amely egyébként mozgalmasságával, izgalmával hatásos dramaturgiai elem lehetett volna — mint például a Katharina Blum elveszett tisztessége c. filmben. Ezáltal elveszett a filmből a történelmi-társadalmi nyomozás is, mely a regény fontos eleme. Ebben föltárni az a sajátos, zárt gondolkodás, mely a kollektív emlékezet évszázadokig ható mélységét és az emlékezet alakította ítéletet tükrözi egy-egy családról, annak tagjairól,. s amely még ma is az egyén felé rejtett elvárásokat közvetít, így viselkedését meghatározó. („Ez a fiú bűnöző hajlamú családból származót . . .") Másrészről — mint Sokorai magatartásában is látható — elszigetel a többi embertől. Ebből az izolációból szeretne kitörni Imre, a fiú. Ám a magyar parasztot a történelem évtizedein át igazgató „fortélyos félelem" benne érik meg halálba vivő bűntudattá. A kisregénynek ezt az igazi tragikumát a film nem merte vállalni. És a „közös bűnök” további oknyomozása is újabb filmekre vár. S. A. Ösztöndíjasok Háromszáznyolcvan magyar ösztöndíjas kezdheti meg tanulmányait szeptemberben az európai szocialista országok egyetemein és főiskoláin. Az ősszel meghirdetett pályázatok iránt ismét nagy volt az érdeklődés, mintegy 1200-an küldték el jelentkezési lapjukat. A január végén megtartott felvételi vizsgán 650-en értek el jó eredményt. Számukra március végén lesznek az úgynevezett felvételi beszélgetések. A sikertelenül pályázók már megkapták az értesítést, a felvételi beszélgetésekre pedig a „behívókat" a jövő héttől postázza az Oktatási Minisztérium. Ballagásibeszédpályázat Ballagási beszédpályázatot hirdetett a pedagógusoknak és a diákoknak a televízió ifjúsági osztálya, az Oktatási Minisztérium egyetértésével. A 30—50 gépelt sornyi, 3—5 perc alatt elmondható beszédek az iskolától búcsúzó végzős növendékekhez, illetve az alma mater tanáraihoz szólhatnak. A jeligés pályamunkákat március 10-ig lehet beküldeni a televízió ifjúsági osztályához. Eredményt április 5-én a Szépen, jól, tnagyarul című műsorban hirdetnek, s a legjobb pályamunkákat a televízió a szerző közreműködésével bemutatja. Mópm u veléé űveíöd és Merjünk az emberekre építeni Beszélgetés dr. Maróti Andor tanszékvezetővel A népművelés és a közművelődés fogalmát sokan még mindig egy kalap alá veszik, egyenlőségjelet lesznek közéjük. Igazolják ezt olyan nyilatkozatok, írások is, melyek a „közművelőkről” és a „közművelésről” beszélnek. Holott az a pár szó- tag, ami a művelés és a művelődés között található, lényegi különbséget takar és nem pusztán nyelvészek szójátékául szolgál. A művelés mindig egy passzív, befogadó hallgatóságot tételez fel, míg a művelődés öntevékeny közösségre épül. Már ahol ez megvalósult, vagy kialakulóban van. A közművelődési törvény óta ugyan már eltelt néhány év, de túlzás lenne azt állítani, hogy minden gyökeresen megváltozott. A közművelődés egyik leghi- vatottabb „prókátora”, az ELTE közművelődési tanszékének vezetője, dr. Maróti Andor kandidátus— aki a napokban Pécsett tartott előadást - hogyan látja ezt a kérdést? — A társadalomban még valóban nem tudatosult eléggé, hogy mi az a közművelődés, mit is tegyenek érte. Ez összefügg a kultúra fogalmának leszűkítésével is. A szobor, a vers az kultúra, de arról gyakran elfeledkezünk, hogy az élet minden területén jelentkezik a kultúra vagy legalábbis szükség volna rá, kezdve az éttermi kiszolgálás módjától a kollégiumi ágyneműk váltásáig. Ragaszkodunk a hagyományokhoz és az adok- veszek elvet érvényesítjük a gyakorlatban. Kiáll egy előadó, beszél, beszél — aztán mindenki hazamegy. Nem azt akarom mondani, hogy a közlőjellegű művelődési formákat szüntessük meg, de ne csak erre alapozzuk a kultúra terjesztését, hanem törődjünk az elsajátítással, az emberekkel. Ne kultúra és mű- központúság, hanem valóban emberközpontúság alakuljon ki. A népművelés fogalma romantikus hagyomány, de túl kell lépni ezen. A közművelődés az egész társadalom művelődését foglalja magában. — A közművelődés-szervezőket azonban továbbra is népművelőknek hívják, s hivatalos folyóiratuk is a Népművelés címet viseli. Nem hat ez is zavarólag a közvéleményre? — Meg kellene változtatni az elnevezést és ez bizonyára be is következik, de hogy mikor, azt sajnos nem tudom. Ennek joga már minisztériumi hatáskörbe tartozik. — ön szerint ma hol tart hazánkban a kulturális forradalom? — Nem beszélhetünk befejezettségről, jó néhány lényeges feladatot meg kell még oldanunk. Fel kell bontani a kulturális élet hagyományos szerkezetét. Jelenleg a „létra tetején” állnak az írók, művészek, utána a kultúra terjesztői és csak a legvégén a befogadók. Nem vesszük figyelembe, hogy a társadalom teszi lehetővé a művészi munkát és az alkotóknak egyben elsajátítónak kell lenniük. És ismét az emberközpontúságnál tartunk. Lenin mondta, hogy a kultúra csak akkor tölti be funkcióját, ha az emberek vérévé válik. Az emberekből kell kiindulni, igényeinket kielégíteni és felkelteni. A közömbösség egyik forrása is az, hogy ma még meghatározott témákhoz próbálunk közönséget toborozni és nem fordítva. Pedig csak oda kellene figyelni, például miről beszélgetnek a munkások a szünetekben, mi foglalkoztotja őket.- Milyen módszert ajánl a szakembereknek? — A beállítottságot, a hibás megrögződéseket kell megváltoztatni. Foglalkozni kellene az elsajátítás lélektanával is és újra kiemelem, merjünk az emberekre építeni! Kalocsán működik egy ún. értelmiségi klub, ahova félezren járnak rendszeresen. Szekciókat is alakítanak, szakmai problémáikat tárgyalják meg, de közös programokat is szerveznek. Nem várnak „felsőbb kijelölésre”, maguk választják meg a témákat, amelyek valóban érdeklik őket. Ezt a példát egy olyan modellnek is tekinthetjük, amit célszerű lenne elterjeszteni és bővíteni. Barlahidai Andrea Művészeti klub alakult Pécsett Újabb klub alakult az elmúlt napokban Pécsett, a TIT Baranya megyei Szervezetének művészeti klubja. Célja, hogy segítsen eligazodni a művészetek világában, bővítse az esztétikai ismereteket, fejlessze a látáskultúrát. Modern művészetszemléletet szeretnénk kialakítani, megértetni a művészetek funkcióját, elkülöníteni a giccset az igazi értékektől. A témákat előzetesen kiküldött kérdőívek alao'án állították össze. Az előadások így foglalkoznak építészettel, film- művészettel, zenével, festészettel, népművészettel, költészettel, modern drámákkal és színjátszással. Közös vonásuk, hogy mindegyik művészeti ágat egyfajta értékelméleti szempontból közelítik meg, a klub céljának megfelelően. A programot egyelőre júniusig állították össze; budapesti és pécsi szakembereket hívtak meg a tizenhárom előadásra^ Többek között Kocogh Ákost, Czine Mihályt, Martyn Ferencet, Bánszky Pált, dr. Andrásfalvi Bertalant. Egy klubról az első „foglalkozás” után — melyet dr. Bé- csy Tamás tartott — még sok mindent nem lehet megállapítani. Hogy valóban klubszerű élet alakuljon ki, az a tagságon is múlik. A hallgatók között betanított munkástól kezdve „profi” és amatőr művészekig mindenfajta réteg megtalálható. Terveznek vetítéseket, népművészeti bemutatókat — melyeket maguk a klub tagjai rendeznek — és fórumot teremtenek fiatal alkotóművészeknek. A művészeti klub, bár kiadtak bérleteket is, nyitott. A legközelebbi előadást, hétfőn 18.00 órakor tartják a Bartók- klubban. Tillai Ernő kétszeres Ybl-díjas építész beszél a modern környezet kialakításáról. Mű vészportré Nem könnyű műfaj a művészportré, ha annak is látszik. Miközben kielégíti az emberek természetes kíváncsiságát, magyarázható érdeklődését az alkotó, produkáló, a rivaldafényben élő, a „híres" ember iránt, informál is, művészeti ismereteket terjeszt és tisztáz. Minden művészportré értékelés, minősítés is ugyanakkor. A kiválasztás puszta tényétől kezdve a megvalósulásig minden momentum ezt teszi: értékel. Akár akarják, akár nem. Az értékelés pedig felelős munka. Érthető fenntartásokkal fogadtuk a művészportréknak azt a téves válfaját, amelyben a bemutatandó művésszel valaki beszélget a képernyőn. A fenntartások jogosaknak bizonyultak. Leültetik a művészt a kamerák elé, melléje — nyilván önkéntes alapon — leül egy szakember (irodalomtörténész, kritikus, szociológus, pszichológus, filozófus stb.) és ketten meabeszélik, miben áll egyikük művészete. Képzeljük el ezekután, hogy a beszélgető- partner így kezdené a társalgást: „ne haragudj, a legutóbbi filmeden elaludtam1', vagy: „ez a könyved lapos és tele van közhelyekkel”. Élhetünk a gyanúperrel, hogy ilyen helyzetben a bíráló megjegyzések el fognak maradni. Holott értékelés, elemzés nem születhet pusztán magasztaló jelzők segítségével. Hazánk polgárai közül azok, akik nem tájékozottak a jelenkori művészetek valóságos értékrendjében, ilyenkor legfeljebb „kedvcsináló” benyomásokat kaphatnak, eligazítást nem. Pedig ők vannak többségben. Igénylik az eligazodást vagy sem, ez ebből a szempontból közömbös. Széplelküs- ködés, bennfentes társalgás és vészjelzésekkel terhes kritikai életünk áporodott levegője az, amit érzékelhet a néző-hallgató, s legfeljebb szimpátia alapján foglalhat állast, „tetszik-e" neki a művész. Dömölky János tévés filmrendező bemutatásakor viszont arról győződhettünk meg, hogy a forma önmagaoan semmit sem jelent, egyszerű keret csupán, amelyet meg lehet tölteni értelmes, tiszta, világos tartalommal. Ha ott ül is az alkotó, kerekedhetik értékelés a beszélgetésből. A kritikai hang nem visszás, nem „bántó”, nem elképzelhetetlen, ha lényeget érint és alapos ismeretről, gondolatgazdagságról tanúskodik. Nem kell „nagy öreqnek" lenni ahhoz, hogy pályaképet lehessen fölrajzolni. Nem kell az alkotónak jól fésült közhelyeket mondania ahhoz, hogy okosabbnak lássák. Huszár Tibor és Dömölky János beszélgetésében nem voltak látványos véleményösz- szecsapások, de mindkét oldalon voltak vélemények! Előtérbe került az a legfontosabb gondolat, hogy a művész nem azért él és alkot, hogy saját karrierjét építgesse. Ezért, miközben valóságos művészportré is kerekedett belőle, ez a beszélgetés fontos, mindnyájunkat érintő kérdésekről folyt — ezt a lenlaikusabb néző is megérthette, tapasztalhatta. Az értékelés azonban a kiválasztásnál kezdődik, íqy hát ettől a műfajtól a jövőben is csak akkor várhatunk kellemes meglepetéseket, ha olyan alkotó ül le a kamerák elé, akinek tehetsége vitathatatlan, mert teljesítményben, művekben mérhető. H. E.
