Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)

1978-03-26 / 85. szám

DN HÉTVÉGE 8.

IRODALOM - MŰVÉSZET * 1978. MÁRCIUS 26.

Három vélemény

a „Csatatér” című film kapcsán

Az ország különböző napi- és hetilapjaiban több kritika jelent meg a „Csatatér” című filmről. Szerkesztőségünkhöz három levél érkezett a film és a kritikák kapcsán, melyeket ezúton közlünk olvasóink, az érdeklődők tájékoztatására.

Nem

idegenforgalmi

kirándulóhely

1978. március 9-én a Népszabadságban Zöldi László tollából Rózsa János rendező Csatatér^ című filmjéről az alábbiakat olvashattuk:

„A témában alighanem az a közérdekű, hogy a 452 év előtt történtekből kitekintve, miként rajzolódik ki ünnepeink sajátos kísérőjelensége, a jubileu- lógia. Az tudniillik, hogy — példánknál maradva — lelkes lokálpatrióták az emlékhely közelében autóspihenőt, esőbeállót, szalonnasütőt alakítottak ki, továbbá javasolták, hogy a busójárást telepítsék át az új idegenforgalmi központba, hogy a jubileumi úszóversenyt is II. Lajos királyról nevezzék el, sőt, akkortájt toalettpapír is közkézen forgott 1526-1976. felirattal. Az efféle vadhajtások jó- szerint minden jelentősebb évfordulóra árnyat vetnek, értő nyesegetésük az érzékletes hatáselemekkel dolgozó művész hálás feladata. Talán köteles- • sége is.”

Zöldi Lászlónak igaza van abban, hogy a jubileumokhoz kapcsolódó rendezvények során kísért a túldimenzionálás, és a provinciális vadhajtások veszélye, valamint torzulást okozhat az idegenforgalmi szempontok egyoldalú érvényesítése is, ha az szembekerül az adott és védett értékek szellemével. Nem állítjuk, hogy a mohácsi sírkert (Történelmi Emlékhely) kialakítása a feltárt tömegsírok körül az emlékállításnak az egyetlen helyes megoldása. Másféle módozatok is elképzelhetőek, és mindenkinek joga saját véleményét, kritikai észrevételét kifejteni. Eközben azonban a tényeket tiszteletben kell tartani.

Ezek előrebocsátásával szeretném kijelenteni az alábbiakat:

1. A mohácsi Történelmi Emlékhelynél sem autóspihenő, sem szalonnasütő, sem esőbeálló nem épült. Különösen nem abban az értelemben, hogy ott valami idegenforgalmi kirándulóhelyet létesítettünk volna. A keskeny út mellett az emlékhely előtt autósparkolót, a gépkocsik fordulásához megfelelő helyet kellett kialakítani, mert e nélkül nem lehetne a közlekedést megoldani. Épült a területen egy földbe süllyesztett objektum is, amely csatatörténeti kiállítást, parkőri pihenőt, WC-t foglal magában. Ide, szükségből, eső elől is be lehet menekülni. A funkció egy részének „hétköznapi" volta ellenére az épület elhelyezése, építészeti megoldása harmonizál az emlékhely kegyeleti jellegével és hangulatával.

2. Az úszóversenyt, amely időben sem kapcsolódik az évfordulóhoz (augusztus 20-án rendezik), senki nem akarta II. Lajosról elnevezni.

3. A toalettpapíron soha semmiféle évszám nem volt. A létesítmény nevével ellátott kéztörlőt az üzemeltető Országos Természetvédelmi Hivatal kivonta a forgalomból.

4. A mohácsi busójárásnak a Történelmi Emlékhelyre való kitelepítése nem valószínű, hogy valakinek is eszébe juthatott. Aki ugyanis ismeri a mohácsi busójárást, az tudja, hogy a várostól való elszakítása a népszokás lényegét semmisítené meg. Nem is beszélve arról, hogy a farsangi mulatozás nemzeti sírkertbe való telepítésének gondolata csak agyrém, vagy kabaréötlet lehet. Szinte e'képzelhetetlen, hogy ez mohácsi lakosban vagy még oly „lelkes lokálpatrióta" helyi illetékesben egy pillanatra is felvetődjön.

A Csatatér című film rendezője, Rózsa János, a Film Színház Muzsika 1978. január 14-i számában a film alapgondolatáról egy interjúban a következőképpen nyilatkozik:

„Ne értsen félre, nem az elesett hősökre való emlékezés ellen készült a film, inkább az értékrend védelmében. Mi is történt valójában? A 450. évforduló közeledtével — kicsit későn hatá'ozták el az ünnepséget, s az Emlékpark átadását — nem jutott idő a feltárt régészeti és antropológiai leletek tudományos elemzésére. Magyarul: az Emlékpark visz- szatemetett vagy a fel nem tárt tömegsírokra épült, az Akadémia antropológusa szerint is tönkretéve ezzel az eddigi kutatási eredményeket. Lehet és kell is ünnepélyesen megemlékezni, csakhogy nem ilyen áron. Egy értelmes dolgot csak a másik értelmes dolog rovására lehet létrehozni?

.. . nemcsak az a régész — folytatja Rózsa János —, aki a tömegsírokat feltárta, de a többi illetékes is belenyugodott a leletek pusztulásába az Emlékpark időbeni pontos felavatása érdekében.

.. . Nem kell különösebb szakértelem ahhoz, hogy megértsük, ha csak néhány száz méterrel odébb építik az Emlékparkot, akkor megmentik a felbecsülhetetlen tudományos értékű emlékanyagot.”

A fentiekről a következőket kívánom előadni:

1. A jubileumi megemlékezés előkészítése már a 60-as évek végén megkezdődött, amelyet testületi ülések dokumentumai igazolnak.

2. A mohácsi csatatéren a kutató és a feltáró munka több mint egy évtizeden keresztül folyt a honvédség segítségével, illetékes intézmények bevonásával. (Janus Pannonius Múzeum, Magyar Tudományos Akadémia, Hadtörténeti Intézet, Nemzeti Múzeum). Ezeknek az intézményeknek a bevonásával történt az emlékhely földmunkáinál 1976-ban előkerült további tömegsírok feltárása és a 450 éves jubileumi megemlékezés előkészítése is. Részben erről ír Szakáiy Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa a Filmkultúra 1977. 6. számában „Csatatér"-i jegyzetek c. írásában.

Az évtizedes kutatómunkáról a nemrég meghalt LakatosVin- ce filmrendező „ Mohácsi titkok" címmel a mozikban forgalmazott kisfilmet is készített.

3. A Történelmi Emlékhely tulajdonképpen sírkert. Célja az előkerült tömegsírok védelme, jelölése és egyben jelképes síremlékállítás az ismeretlenek számára. Ha az emlékhelyet „csak néhány száz méterrel odébb építik”, már nem is sírkert, és továbbra is megoldatlan marad az 1960-ban feltárt, szántóterületen elhelyezkedő tömegsírok védelme és méltó környezetének megteremtése.

4. Az Emlékpark kialakítása és a régészeti feltárás tömegsírokban semmiféle kárt nem okozott. Nem valószínű az sem, hogy az emlékhely területén további tömegsírok lennének, mert akkor a földmunkák során azok is feltétlenül előkerültek volna.

A fentieket azért tartottam szükségesnek előadni, mert Zöldi László fordulatával élve, ezek is „közérdekű"-ek lehetnek, bár ezúttal nem a jubileumokkal, hanem a dokumentumfilm alkotás és az újságírás etikájával kapcsolatosak.

Fischer János

Mohács város tanácselnöke

Nem okoztak kárt

Nem kívánok vitát folytatni a Csatatér című filmmel, sem Kiszely István antropológussal a mohácsi csata kutatásáról, és a tömegsírok régészeti feltárásáról, mivel mindkettő tudományos kérdés és a róluk szóló vitának kizárólag tudományos fórumokon, szaklapokban a helye.

Elismerem ugyanakkor a tudományos ismeretterjesztés szükségességét és létjogosultságát, de minden filmrendező, újságíró, antropológus vagy régész szakember szigorú kötelessége, hogy azt a közönséget, amelyet tájékoztatni óhajt, a valóságnak megfelelően tájékoztassa. Ennek érdekében a magam részéről az alábbiakat tartom szükségesnek nyilvánosságra hozni:

1. Kiszely István soha nem látta a tömegsírok általam vezetett feltárását (ezt a Csatatér c. filmben saját maga is bevallotta), de az ásatásról készült dokumentációt sem láthatta.

2. Az Ásatási Bizottság, amelynek törvényben biztosított joga és kötelessége ítélkezni az ásatások szakszerűségéről, az általam végzett feltárást kifogástalannak minősítette, az ott alkalmazott módszert jóváhagyta. Kiszely I. „kritikai" észrevételei minden objektív alapot nélkülöznek.

3. A feltárás során a sírok embertani anyaga nem semmisült meg, mivel visszatemetés- kor semmiféle vegyszerrel nem szórtuk be. (Az említett kritikákban az olvasható, hogy a régészek a visszatemetésnél patkánymérget használtak. — A szerk. megjegyzése.) A vissza- temetés kizárólaq sárga homokkal történt: tehát nemcsak az antropológiai anyag maradt sértetlen, hanem maguk a sírok is, mint régészeti objektumok, így bármikor újra vizsgálhatók mindenféle szempont szerint.

4. A régészeti feltárás módszereiben és a visszatemetés kérdésében Papp László eljárását követtem, melyet az MTA Régészeti Bizottsága annakidején jóváhagyott, és ezt az állásfoglalását a mai napig nem változtatta meg.

5. Az antropológiai vizsgálat nem maradt el, sőt ennek tudományos feldolgozása is elkészült. Az ásatás egész (3 hónapos) időtartama alatt K. Zolimon Zsuzsanna, a Magyar Nemzeti Múzeum antropológus munkatársa vett részt munkánkban, aki az embertani vizsgálatokat a helyszínen végezte el.

6. Amennyiben Kiszely Istvánt csak azok az antropológiai vizsgálatok elégítenék ki, amelyeket ő végez, a tömegsírok csontanyagát saját szempontjai és módszerei szerint bármikor újravizsgálhatja. Ehhez mindössze az Ásatási Bizottság engedélye és az Emlékparkban 3 virágágyás ideiglenes megszüntetése szükséges.

Egyébként a mohácsi csata első két tömegsírja 18 éve ismert, ezeket Kiszely I. már régen feldolgozhatta volna, ha oly nagyon érdekli őt ez a tudományos kérdés: ilyen tudományos munkájáról azonban nem tudok.

7. Az Emlékpark építése miatt a régészeti feltárások szak- szerűsége semmiben sem szenvedett kárt, a feltárásokhoz elegendő idő állt rendelkezésünkre. Az Emlékpark építőitől „csak” segítséget kaptunk munkánkhoz.

8. A Csatatér című filmben nem óhajtottam szerepelni, mivel ma sem tartom magam illetékesnek olyan kérdésekben nyilatkozni, mint az Emlékpark létjogosultságának és végleges megvalósulási formájának kérdései: nem értettem egyet a film koncepciójával, s így semmilyen formában nem óhajtottam vele közösséget vállalni.

Maráz Borbála régészeti osztályvezető

(Janus Pannonius Múzeum, Pécs)

Példás munkát végeztek

Illetékességből szíves tudomására hozzuk, hogy a Magyar

Tudományos Akadémia és a Kulturális Minisztérium megbízásából működő Ásatási Bizottság ez év május 12-i ülésén megvizsgálta a közvéleményt is élénkén foglalkoztató múlt évi, a mohácsi csatatéren lefolytatott ásatások dokumentációját. A dokumentáció alapján megállapíthattuk, hogy az ásatásvezető, Maráz Borbála osztály- vezető (Pécs, Janus Pannonius Múzeum) és az ásatás többi résztvevője, a szakmai előírásoknak megfelelő, példás munkát végzett. A feltárásról készült dokumentáció pontosan rögzíti az elvégzett munkálatokat, s ezáltal az eredményeket hozzáférhetővé teszi a későbbi kutatás számára.

Dr. Gerevich László s. k.

akadémikus,

az Ásatási Bizottság elnöke

Fodor István s. k.

az Ásatási Bizottság titkára

Kolozsvári Grandpierre Emil

A madárember

Történetét néhány pályatársam megírta, sokan meg szájról szájra adják. A madárember fölkeresett és jóvátételt kért. Már-már a kétségbeesés szélén bizonygatta, jogos föl- háborodással, hogy méltatlanul bántak vele. Hitelét vesztette az egész élete — panaszkodott.

— Éppolyan irodalmi figura vagyok én is, mint a legnagyobbak, mint a Karamazov testvérek, Bezuhov herceg, Ras- tignac, Fabrice del Dongo. Az a körülmény, hogy hozzájuk képest törpének számítok, senkit sem jogosít föl arra, hogy az életemet megcsonkítsa. Márpedig velem ez történt.

Biztattam, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy igazságot szolgáltassak neki. De hát ehhez ismernem kell az esetet, az életét, a történetét.

— Igaza van — bólintott a hegyes orrú, vékony, madár- csontú emberke.

— Nézze kérem, artista vagyok, nem kontár, hanem az artista egyesület tagja. Madárember. Minthogy nem volt szerződésem, elmentem az egyik impresszárióhoz, hogy juttasson munkához. Rosszul választottam, ez az impresszárió, akihez mentem, elpuhult, elnehezedett, elhízott, fantáziátlan ember.

Egész nap szivarozik és konyakot iszik.

— Szóltam a titkárnőjének. Beszélt a gazdájával, aztán betessékelt az irodába.

Az impresszárió karosszékben ült, nyakig füstben és konyakgőzben.

— Mit tud? — kérdezte olyan hangon, amiben benne volt, hogy tudhatok akármit, amit tudok, arra neki nincsen szüksége.

— Madarakat utánzók — válaszoltam.

— Ugyan kérem — legyintett a zsírpárnás kezével —, ilyesmire nekünk nincsen szükségünk.

— Csakugyan? — kérdeztem. A düh majd szétrepesz- tett. Azzal kirepültem az ablakon. Megjegyzem, az ablak a tizennyolcadik emeleten volt.

Kitört belőlem a kacagás.

— Mit kacag, maga szerencsétlen? — kérdezte a madárember.

— Hát azon, hogy pompásan kitolt vele. He-he.

— Maga pontosan úgy viselkedik, mint a pályatársai. Pontosan olyan hülyén — ha szabad magam így kifejezni. Ök is viccnek fogták föl a történetet. Mintha vicc volna az, hogy egy artista, aki éppúgy eszik- iszik, mint a többi ember, nem kap állást. Kirepül az ablakon, odahaza üres a frizsider, nincs egy falat kenyér, egy pohár tej. A feleségem a kezét tördelve várja, hogy jó hírrel és némi előleggel jöjjek haza. Magának ez vicc? Maga is képes röhögni a poén kedvéért? Maga sem törődik azzal, hogy mi

történt azután, hogy az az állat impresszárió szerződés nélkül kirúgott? Nem érdekli, hogy jutottam álláshoz, keresethez, megélhetéshez?

— Bocsásson meg, tökéletesen igaza van. Egyetlen mentségem, hogy az utóbbi időben olyan sekélyes nálunk az irodalmi élet, főleg a kritika, hogy én is a hatása alá kerültem.

Az önkritikus hang megtette hatását, a madárember legyűrte fölháborodását és tovább beszélt.

— Hazarepültem. Alig landoltam a zongorán, a feleségem máris kitalálta, hogy nem kaptam szerződést, tovább tart a koplalás, a nélkülözés, továbbra is kénytelenek leszünk kisebb kölcsönöket kérni a szomszédoktól és tovább tart — ami talán a fizikai nélkülözésnél is megalázóbb — a jogtalan mellőzés kiváltotta erkölcsi fájdalom. Megvallom, engem a

kudarc összetört, nem úgy a feleségemet, aki mellékesen teherben van. A harag és méltatlankodás szárnyakat adott neki.

— A küzdelmet nem adjuk föl! — kiáltotta. — Azonnal menj a konkurrens céghez!

— Csakhogy fáradt vagyok... — siránkoztam.

— Tessék, itt egy marék kendermag. Edd meg, aztán indulás.

Útközben a konkurrens impresszárióhoz ráeszméltem, hogy az előbb súlyos hibát követtem el: az ajtón mentem be, s az ablakon repültem ki. Ostobaság. Fordítva kell csinálni.

A címet tudtam. A portás megnyugtatott, hogy qkit keresek, az irodájában tartózkodik.

— Egy pillanatra kijönne az utcára? — kérdeztem.

— Kérem, nagyon szíOesen.

— Lenne szíves megmondani, melyik az impresszárió úr ablaka?