Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-19 / 78. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. MÁRCIUS 19. A kiállítás anyagából Helényi Tibor, Molnár Kálmán, mutatjuk b.e olvasóinknak Kemény György (két alkotás) és Bakos István munkáit Nyolc magyar alkalmazott grafikus kiállítása a Színház téri galériában Szemle után Egy kiállításra vonatkoztatva lassan már az a kifejezés sem mond semmit, hogy „rendhagyó". Szükség, kötelesség a jól működő beidegződéseket tudományos vizsgálat vagy az irónia cégtáblájára tenni, és figyelni, hogy a nem szokványos alkotó—mű—közönség viszonyban, a konvenciótól eltávolodva, magára hagyotton miképpen kényszerül meghatározásokra, biztonságának visz- szaszerzésére az ember. A művész és a közönség egyformán. A „Perspektíva" című kiállítás alkotói elszakadnak a klasszikus távlattan, művészetben kamatos kamataival együtt feldolgozott fogásaitól, általánosabb, tudománytalanabb, humorosabb, illetlenebb összefüggéseket vázolnak fel. Képzeletük, „filozófiájuk" vadászterülete az emberi életmódok csaknem egész színpada (ami természetszerűleg nem óvhat az unalomtól). És miért érdemes mégis a perspektívával foglalkozniuk? Valószínűleg azért, mert kérdésessé tételének számos képi megfogalmazásában izgalmas esélyek sejlenek. Főleg azért, mert világos előttünk, hogy a távlatban látás, a rálátás, a dolgoktól való eltávolodás és a dolgokhoz való közeledés mélyen társadalmi meghatározottságú. Előítéletek, rítusok, szabályok és törvények szentesítette módon hajtja az ember végre a világ dolgainak rangsorolását, állítja be magát valamely perspektívába vagy lép ki abból. Az alkalmazott grafikus számára megengedett, elvárt az ellentétek, képi-gondolati paradoxonok állítása. És a perspektíva, mint szellemivizuális konstrukció, számos ponton kínál meghökkentő szabályszerűségeket. A hang éppúgy akusztikus távlat-rétegekben dolgozható fel, mint a tükör keltette illúzió, a kép végtelenig kicsinyedő illuzio- nisztikus visszhangja. A vélt perspektivikus képalkotási szabályok éppúgy élhetnek szürrealista poénként mint radikálisan kép-formátumot meghatározó alakítási tényezőként. Bakos István, Bállá Margit, Bányai István, Felvidéki András, Helényi Tibor, Kemény György, Molnár Kálmán, Schmal Károly művészi kifejezőeszközei különbözőek. Betaláltak a sokféleképpen értelmezhető perspektíva segítségével egy olyan közös mondanivaló síkot, ahol a személyes kíváncsiság csorbítása nélkül mindenki elmondhatta azt, amit a tárgyról fontosnak tart. Olyan térbeli-optikai-akuszti- kus-logikai konstrukciókat mutatnak meg, melyek előtt a mindennapi, átlagos fogékonyság kapacitása megnő a valóság szerfelett ágbogas kapcsolatainak értékelésére. A művészek munkái házak, kerítések falán, autóbuszokon és konzervdobozok oldalán útjaink, találkozásaink keretét adják. Kísérnek bennünket, kíváncsiságunkkal mi is kísérjük őket. Ezúttal megnyitották műhelyüket előttünk, bevezettek bennünket abba a vegykonyhába, ahol a csúfondáros, pesszimista, diadalmas vagy együgyű, körmönfonton filozofikus művészi állásfoglalások megszületnek. A művészi alkotómunka fedezete az a ta- pogatódzó, de óvatosságot alig ismerő műhelyhangulat, melyben a szándék és gondolat már egyértelműen kivehető, de még nem fátyolozza, mert nem kell hogy fátyolozza tökéletes technika, hibátlan megjelenés. A vállalkozás e lényegesebb fertálya követhető, áttekinthető. Mindezek mellett majdnem közömbös, hogy valamely, a megjelenés minőségét firtató esztétikai dogma miképpen méri ki ítéletét. Aknai Tamás Aki mérleget készít — képletesen, persze — az igyekszik összegyűjteni a tények, tapasztalatok legapróbb morzsáit és megfelelő előjellel ellátva a képzeletbeli serpenyőbe dobja azokat, hogy kiderüljön, merre billen a mérleg nyelve. Bizonyára lehetne a X. magyar játékfilmszemléről is ilyen korrekt, könyvelők igényeinek megfelelő mérleget készíteni. Most mégis én, a szubjektivitás nem indokolatlan vádját is vállalva, inkább személyes megjegyzéseim mozaikjaiból szeretnék valami képet kirakni, hátha ez is megmutatja, milyen volt ez a találkozó. o Sokan voltunk. Meglepően sokan. Néhol kényelmetlenül sokan. A külföldiek listáján 78 név szerepelt, s becslésem szerint legalább 300—350 magyar — nem pécsi — vendég fordult meg a szemle hat napja alatt a szállodákban, a mozikban és a vitákon. Annyira sokan voltunk, hogy aki nem az új Pannónia vagy legalább a Nádor szállóban kapott szobát, az kisebb-na- gyobb sértődöttséqqel sétálta pécsi utcákon. S ők voltak többen. o Sokan voltunk, mert — szerintem — minden közhiedelem és qvakori szidalom ellenére, ismét növekszik az érdeklődés a magyar film iránt. Mert érdekesebbek — nem biztos, hogy jobbak is — ezek a filmek, mint a négy-öt évvel ezelőttiek. S talán, mert mesz- szebb tart a mai magyar valóság felfedezésében, mint más művészeti ágak. Talán, mert megszoktuk a televíziót és nem is tartjuk nagyon jónak. Talán mert az előzetes hírverés is nagyobb volt, mint valaha. Soha ennyi művész, soha eny- nyi néző nem találkozott egy hét alatt Pécsett, mint most. A Magyarok, a Filmregény és a Cséplő Gyuri volt az a három mű, amelyről a legtöbb szó esett. Főként az utóbbi kettő volt a külföldi kritikusok kedvence, de aki objektiven próbál ítélkezni, az is úgy találhatja: a Filmregény tényleg meghatározó jelentőségű mű, s nem elsősorban négy és félórás hosszúsága miatt. Alig lehet mai témában egy ideig olyan filmet csinálni, amelynek ne találnánk meg valamilyen csíráját, kezdeményezését a Filmregényben. Valóságos enciklopédiája hétköznapjainknak ez a csehovi ihletésű történet. Talán éppen ez az enciklopédikussága a legfőbb értéke. A Cséplő Gyuri viszont egy speciális aspektusból mutatja meg, nemcsak a ciaánysorsok lehetséges útját, hanem különleges „alulnézetben" a budapesti munkásszállások életét is. o A Rádióban azt kérdezték tőlem: nem terelődött-e el túlságosan a figyelem a tavalyi filmekről, hiszen mindenki az új bemutatókhoz rohan. (Már a meghívott vendégek közül, mert a pécsiek becsülettel nézték a Kossuth-moziban a tavalyi filmeket is.) A kérdést feltenni jogos, de alig kell bánkódni a válaszon, hogy tudniillik, valóban a legnagyobb érdeklődést az új filmek váltották ki. Végül is ez adja — részben — az értelmét annak, hogy annyi ember ideutazzon az országból és külföldről. Aztán a filmek átfutási ideje úgyis elég hosszú: az ötlet megszületésétől a bemutatóig legeslegjobb esetben is egy év telik el. Miért kellene hát dugdosni még egy évig az elkészült filmeket? S miért ne az álljon az érdeklődés, a viták középpontjában, ami ma jellemzi a mgyar filmgyártást, s ne az, ami tegnap volt jellemző? Q Az ám: milyenek is voltak ezek a viták? Melyik milyen. Különben is a vitáktól nálunk néha túlságosan sokat várnak. Pontosabban olyasmit, amit nem lehet semmilyen vitától sem elvárni. Operatív üzemi értekezletnek gondolják, ahol valaki előterjeszt valamit, ehhez hozzá lehet szólni, a végén meg határozat születik és a teremből kijövet mindenki indul a maga részfeladatát elvégezni. S mert a művészi viták után soha nem történik ilyesmi, ezért fölöslegesnek, néha nevetségesnek tartják ezeket. Pedig, ha annak tekintjük a vitákat, amik: alkalomnak, információk cseréjére, véleményünk, saját meggyőződésünk próbatételére, akkor mindjárt hasznos lehet minden' őszinte eszmecsere. Most Pécsett két találkozón érdekes információkat hallhattak a résztvevők, a harmadikon élesebb hangú véleménycserére is sor került. A pécsi viták tehát nem voltak rosszak. Ámbár a résztvevők számát mintha túldimenzionáltuk volna. Két-há- romszáz ember jelenlétében nehéz bensőségesen vitatkozni. Itt inkább csak kinyilatkoztatni lehet, arra pedig inkább a kevés prófétahajlandóságú bátor felszólaló szokott csak vállalkozni. o Azt lehet mondani: jól sikerültek a közönségtalálkozók is. Személyes tapasztalataim a Tanárképző Főiskoláról vannak, ahol a Magyarok . vitáját egy nagy előadóterembe kellett áthelyezni, hogy az érdeklődők beférjenek. A felszólalások, kérdések is érdekesek voltak, s némi bátortalan vita is kialakult, ami nem kis teljesítmény olyan nagytekintélyű alkotóművész jelenlétében, mint Fábri Zoltán. Mégis úgy gondolom, hogy Pécs van annyira munkásváros is, semhogy csak az egyetemisták körében lehetne megvitatni az új magyar filmeket, mint ahogyan ez most történt. Enyhén szólva lebecsüli a munkásközösségeket az, aki úgy gondolja, hogy ott nem lehet ugyanolyan jól megfogalmazott kérdéseket, véleményeket hallani, mint az egyetemisták körében. Jó lenne, ha két év múlva pécsi munkásokkal is találkozhatnának a magvar filmművészek. o A K. O. után három kiska- tonával beszélgettem a Tavasz presszóban. Nem véletlenül kerültek a záróvetítésre: a Pécsi Honvéd öklözői. A többi között elmondták, hogy o filmet — amelynek egy pécsi bokszoló a főhőse — azért is tartják igaznak, mert egy vidéki sportolóból néha a nagy versenyeken valóban bohócot csinálnak. A film befejezése a katonák véleményét látszott igazolni. S ha valaki arra kérdezne rá: melyik „igazibb” filmszemle, a pesti vagy a pécsi, azt hiszem, egy ideig a kérdésfeltevés ellen tiltakoznék, hiszen nincs az „igazinak” mércéje. Egyik is más — a másik is más, s ez a különböző alaphelyzetből adódik. Ha mégis erősködne a kérdező, valami ilyesmit tudnék válaszolni: Pesten kényelmesebb, talán olcsóbb is filmszemlét rendezni. Pécsett viszont igazi fesztiválhangulat van (fesztivál, ami az ünnep szóra utal vissza). Jobban együtt él, együtt vitatkozik, együtt néz filmet a magyar filmszakma és a közönség. Őszinte köszönetét mond ezért egy megrögzött budapesti : Bernáth László Jelenet a Magyarok című filmből
