Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-12 / 71. szám
/ DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. MÁRCIUS 12. A vers születése EMLÉK Lelket nem lel a lelemény, testiesül a tünemény, az emlékeknek súlya van, de hagyd a mérleget — kettős lényükhöz foghatóan madár zokog a fán a rég lehullott lombban, de akkor még zöld volt a fa, de mai már az a madár Pécsi szerző új könyve Irta: Bartók László A lírai költemények két őstípusa: a dal és az epigramma. Míg az egyik a szubjektív bensőség áradásával ragad el, a másik a gondolat feszességével, a következtetések és fordulatok eredetiségével nyűgöz le bennünket. Minden lírai vers lényegében ennek a két őstípusnak a keveredési változataiból születik meg. Hol az érzelmi hullámzás, a szélsőséges ellentétek bemutatása és egysége uralkodik a szövegben, hol pedig a nyelvtani-alaktani hatáselemek által is felerősített költői logika. Aki verset ír, soha nem határozza el előre, hogy „már pedig az ilyen és ilyen jellegű lesz". A költő mindenkori nyersanyaga nerp kevesebb soha, mint az általa addig megélt, átélt és elképzelt világ. A költemény hívószavai, az első sorok, vagy az utólagos kontroll során a vers írója által is könnyen kimutatható versmagok hirtelen sarjadzani kezdenek, s amikor a „kihordási idő" lejár, szinte szülőanyai jóslófájások jelzik, hogy papírhoz kell ülni, a költemény világra ké- redzkedik. Szinte természeti erővel zajlik ez a folyamat a költőben, s ha „sikerül a gyerek”, a vers maga is az élő organizmusok gyönyörűségével, kimeríthetetlen sokarcúságával hat eszméletünkre. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a vers előkészületi idejében (vagy akár fogantatásakor, vagy világra- jöttekor) mellőzni lehet vagy kell a tudatos elemeket. De soha nem a költő gondolja ki vagy el a verset, hanem éppenséggel: az — őt. A költemény megírása fordított szülés is: mintha a gyermek hagyna anyajegyeket azon, aki világra hozza. Ezért van az, hogy az azonos vagy hasonló gondolatiérzelmi tartalmak kifejezése ellenére, mennyire különbözőek a költők. Másik oldalról: minden egyes költemény csak kísérlet valaminek a végleges megfogalmazására, az eredetiség igényével. A költemény, mint emberi mű, nem megoldás valami másra, vagy valami helyett, hanem éppenséggel csak önmagát oldja meg. Nem a gondolatok és érzelmek kifejezésére kell a vers, hanem a vers eszmei-indulati tartalmának ön- felfejtéséhez kellenek: 1. a szerző, 2. a hallgató vagy olvasó gondolatai és érzelmei. Mit is mondjak ezek után, most már konkrétabban az Emlék című versemről? Tudom, hogy két hívósora, a vers magva, igen egyszerű kijelentő mondat: „madárzokog a fán / a rég lehullott lombban”. S e köré a — nagyjából a vers közepén helyet foglaló — két sor köré szerveződött a többi. Az első két sor az illané- konyság és az állandóság ellentétében igyekszik megragadni az emlékek lényegét. A könnyedséget a zenei hatás (l-ek és t-k alliterációja, az elsősorban az azonos szógyökök ismétlése) igyekszik kifejezni, amellyel ellentétben áll a tartalmi mondandó súlyossága. A harmadik- negyedik sor e súlyosság és a mérhetőség lehetetlenségének ugyancsak egymással feleselő. de egymást nem kizáró állítása. Az ötödik sorban már kifejtve jelenik meg az emlékek általános természete (kettős lényűek). A hatodik-hetedik sor már említett megállapítását ennek szellemében igazolja a nyolcadik-tizenegyedik sor. Az „akkor még / zöld volt a fa / de mai már / az a madár” két idősíkja utólag úgy magyarázza a hatodik-hetedik sort, úgy kapcsolódik ahhoz, hogy annak jelenidejűséqe (zokog) egy harmadik időként, egyszersmind az utolsó négy sor ellentétes időinek (akkor és mai) szintéziseként fogható fel. Versem műfajilag dal és epigramma teljes és egyenlő részarányú ötvözetének kísérlete, amelynek eredményességét az olvasói élmény mélysége és hőfoka igazolhatja vagy cáfolhatja. Rózsa Endre Megszervezni és lehetővé tenni az irodalom, a művészet, a kultúra és a felnövekvő nemzedék meghatározó érvényű, fiatalságunkban maradandó nyomokat hagyó találkozást, egymásralalálását, jelenünk és jövőnk egyik legfontosabb feladata. És mivel fontos, nehéz feladat is ez. Eszményképpé, gondolkodásban és cselekvésben követendő példává csak az az értékünk válhat, akivel vagy amivel az azonosulás fokán találkozhatunk, anélkül persze, hogy ez az azonosulás bármiféle idealizálást, idealizmust vonna magával. Az iskolapadban találkozni először és utoljára Petőfivel, Arannyal, Vö- rösmartyval, Adyval és József Attilával... Letudni őket, mint annyi mindent, önszegényílés. Meg lehet persze kérdezni, hogy vajon az ilyen első és egyben utolsó találkozás igazi találkozás volt-e? Nyilván nem. Hogy az e téren kívánatos gyors fejlődés bekövetkezzen, aligha múlik pusztán az eszközökön, amikkel e folyamatba besegíthetünk. De ha valahol, akkor éppen ebben az értelemben nem mindegy, milyen az eszköz. Bizonyosan sokszor végiggondolt szempontjai ezek azoknak az íróknak, akik munkásságuk szép epizódjaként arra vállalkoztak, hogy valamiképpen előseaítsék nemzeti értékeink megfelelő időben történő ntplántálósát fiatalságunkba. Ezeket a szempontokat vélem érvényesülni a Móra Ferenc Könyvkiadó „így élt" . .. felcímű sorozatában, amelynek legújabb kötete az Iqy élt Vörösmarty Mihály, Berták László — Pécsett élő író munkája. A könyv amellett, hogy kitűnő forrásanyaga lehet az érettségi előtt álló, vagy éppen az egyetemi felvételire készülő dióknak — mivel elsősorban élerajz- és életmű-ismertetés — hasznos, eligazító olvasmányként kínálkozik megismerkedésre szinte valamennyi korosztály számára. Bertáknak, Gyulai, Babits, Szerb Antal és különösképpen Tóth Dezső idevágó munkássága után nyilvánvalóan nem az értékelés volt az elsődleges feladata, hanem egy nagyjelentőségű életmű szolgálatába állított életnek és az ezzel szorosan összefüggő életmű kibontakozásának a hiteles, egyszerű elemekből fölépített világos és érthető megrajzolása. Vörösmartyról lévén szó, kétszeresen is fontossá vált a háttér. Az írónak be kellett ásnia magát a reformkor, a szabadságharc és az azt követő időszak történelmébe, irodalomtörténetébe, hogy onnan a lehető legszemléletesebb, legjellemzőbb tényanyagot, motí- vumcsok’rot marokra fogva, mindig azt és annyit mutasson meg, amit és amennyit egy ilyen munkában föltétlenül meg kell mutatni. A megközelítés hogyanja tehát egyáltalán nem lehetett közömbös. Figyelemmel lenni a föltételezett olvasó életkori sajátosságaira, eleget tenni a tudományosság és a közérthetőség ez esetben sokszorosan indokolt kívánalmának, számos vonatkozásban kodátozó tényezők. Ugyanakkor azonban fel- szabadítóak is. Mint tartalmi, szerkezeti kötöttségek lehetővé teszik az író számára a részletek pompásabb faragását, kidolgozását, a sarkalatos történelmi, életrajzi helyzetek finomabb árnyalását. Mindez — akárcsak a korábban megjelent így élt Csokonai Vitéz Mi- hály-ban - ezúttal is kitűnően, mondhatni maradéktalanul sikerült Berták Lászlónak. A kötet öt egységre tagozódik, az első rész különös figyelmet szentel a költő gyermek- és ifjúkorának, megmutatja milyen hatások, példák formálták Vörösmartyt azokban az években, amelyekben az emberi személyiség, az érdeklődési kör éppen csak kikristályosulóban van. A második egység a Zalán futása — egyre nagyobb érdeklődést kiváltó - ifjú költőjének alakját idézi föl, majd a továbbiakban a reformkor emberformáló pezsgésének időszakában hazafivá nemesedő, immár nagy nemzeti költőt, a Szózat költőjét hozza emberközelbe az író. A finom érzékenységgel megkomponált szerkezet az 1848- as forradalom és a szabadságharc korszakát, ennek a korszaknak a Vörösmartyját helyezi leginkább előtérbe. A költő halálig, 1855. november 19-ig következő hét év viszonylag kis teret kap. És ez — figyelembe véve a könyv többször említett sajátosságait — így is van rendjén. Meg kell említeni még egy tényezőt, amire az így élt Csokonai Vitéz Mihály olvastakor is felfigyelhettünk. Költő beszél költőről ezekben a kötetekben — az irodalomtörténész tisztánlátásával, szakértelmével — a költő műhelyismeretével. A művek keletkezési hátterének belülről való ismerete, a lehető legjobb értelemben vett „szakmai elfogultság” társul itt a külső tárgyilagos szemlélettel. És ez föltétlenül többlete ennek a könyvnek. Többlete, ami elsősorban nem a láttalás módjában, az ábrázolás színeiben, hangnemében érzékelhető, hanem abban, amit és amennyit láttat, aminek hangsúlyt ad, szerepet tulajdonít a nagy élet, a nagy életmű fejlődési folyamatának a rajzában. így teszi lehetővé az említett értelemben vett igazi találkozást Vörösmar- tyval, Vörösmarty műveivel — olyan találkozást, ami hitünk szerint semmiképpen sem lehet az utolsó, ami kezdet csak és további szép folytatást ígér. Bebesi Károly Grain András: Udvar Járdaszélről Aki télvíz idején — legyen bár maszek, vagy vállalat, cég, intézmény, szervezet — nem takarítja le járdaszakaszáról a havat-jeget-lucskot, azt megbüntetik. S ez így van jól. Bizony, mert egészségünket illetően káros, esztétikailag pedig randa a mocskos járda. Bonyolódik azonban a dolog, ha a le nem takarított járdán valakit baleset ér. Enyhébb vagy komolyabb: esetleg olyan súlyos, hogy ki- bicsaklik az illető lába; netán az esés következtében nyakát szegi az állampolgár. Baleset persze akkor is előfordulhat egy járdaszakaszon, ha nem éktelenkedik rajta se hó, se jég, se sár. Mégcsak el potyogtatok narancs- vagy banánhéj-veszedelem sem fenyegeti a tipegő nénikét, avagy a meglóduló kamaszt. A pilinckafalvi zsinagóga előtti járdaszakaszt elég régóta ösmerem; s azt hiszem, túlzás nélkül megállapíthatom, hogy sem az egészség- ügyi, sem az esztétikai követelményeknek nem felel meg. Veszélyes is, ocsmány is. Mégpedig a trehány munka következményeként. Meddig lehet nálunk, illetve Pilinckafalván, ilyen rúgd- felhagydott munkát végezni!? Tegnapelőtt egy testes középkorú férfiú tizenvalahányat bucskázott. Na jó, megúszta bicsaklás, esés nélkül. Ma egy fiatalasszony, kis- kisbabájával a karján, csaknem térdre roggyant, mert a cipősarka lecsúszott a járdaközépen — méteren át — futó dudorról. Felel valaki azért, ha a hanyag munka következtében lába törik a járókelőnek? A kárvallott bizonyára megkereséssel fordul a TREF- LAVA-hoz. Hogy mi az a TREFLAVA? Mi lenne? Trehány Flaszterozó Vállalat. A fönt nevezett Cég Országos Központja leküldene Pi- linckafalvára egy Kivizsgálási Bizottságot. A Bizottság a helyszínen konstatálná, hogy a kérdéses lábtörés valóban a pocsék munka eredménye: utasítaná a Bizottság (jegyzőkönyvileg) a helyi Kirendeltség illetékes Osztályát: állapítaná meg, hogy a kivitelező Cégnek melyik Részlege, a Részleg melyik Brigádja, a Brigád melyik Csoportja, csoportvezetője, szökés segédmunkása taszajtotta el a javítási munkát. Vagy az eredetileg is hudribudri kivitelezést. Természetesen szükséges lenne a lábtörés tényét iga- ■ zoló, legalább három tanú- vallomás. A közbeni áthelyezéseket s holmi vándormadár-tempót is figyelembe véve, nyomozni kellene a kivitelezők után; ezzel egyidejűleg fülön kellene csípni azt, aki meós létére ilyen izé-munkát ót merészel venni. Elképzelhető, hogy a fenti dezentorok mind előkerülnek, de azzal próbálnak mentegetőzni, hogy az anyagot nem szállították időben, s meg is betegedtek néhányon; kitalálhatják azt is, hogy a késve leszállított nyersanyagot csak a fúró-hoz lehet hasonlítani; továbbá, a matéria felöl talán legjobb lenne meginterjúvolni a Természetfelelős elvtársat, vagyis az Atyaúristent, mert ugyebár ő pancsolta-gyamálta össze a keserves ősanyagot... Míg ezen dolgok zajlódná- nak, a törött lábú atyafi már régen abbahagyta volna lábtörési ügyének kurkálását. Mert az ilyen tortúrát végigcsinálni: fölér egy vadonatúj lábtöréssel. Közben azért persze b járdákat mégiscsak meg kellene csinálni. Tisztességesen. Hogy ne érje szó a ház elejét.
