Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-11 / 42. szám
1978. február 11., szombat ___________________________ _____________Dunantűlt napló B emutatjuk a Pécsváradi Állami Zeneiskolát Nagyági Zoltán a zongoristákkal, Nagy Viktor a fúvósokkal gyakorol A zene szebbé teszi az életei Sok ilyen udvart látni falun, külvárosban: utcára ásító kapualj, két-három udvari lakás, elkerített kiskert meg az elmaradhatatlan sufnik. És a zeneiskola, melynek a volt sütőüzem épülete adott otthont, amikor megépült a vár alatt a kenyérgyár. A helyi tanács ugyanis kezdettől fogva támogatta a1 zeneiskola ügyét, erkölcsileg és anyagilag is. Mintha egy más világba lépnénk a csúnya udvarból. Nemcsak azért, mert majd minden új intézmény szép, hanem mert derűs, harmonikus színek uralkodnak mindenütt. A jövő iskolái jutnak eszembe. Nem látok például „ügyelj a tisztaságra!'’ táblát, csak tisztaságot, az ajtókon játékos, narancsszínű emblémák mutatják, hol a zongoristák, a fúvósok terme, melyik a szolfézsterem, a tanári, az igazgatói szoba. Kedves, nem hivatalos hangulatot teremtenek ezek a vidám jelek. A narancsszínt fehér falak, kék függönyök egészítik ki. Besüt a téli nap, életre kelti a színeket. A fehér falakat Apagyi Mária zenetanár Művészeti Műhelyének zenei inspirációra született rajzai díszítik. A kezdet Hosszú út vezetett ehhez az iskolához. 1968 szeptemberében Kígyós Sándor, a művelődési központ akkori igazgatója zorgoratanfolyamot indított. Felkérte Nékám Paulette nyugalmazott zenetanárt, aki ettől kezdve szervezte, vezette, adminisztrálta a zeneoktatást. Tizenhét növendékkel indultak, a következő évben negyven, majd hatvan körül volt a létszám. Paulette néni felelősnek érezte magát minden növendékért. Keze alatt sok gyerek szerette meg a zenét, soknak javult a hallása, volt aki erőssége lett a pécsi művészeti szakközépiskolának. 1970-től fúvószenét is oktattak, bővült a tanári gárda is. 1972-ben a zenetanfolyam a komlói zeneiskola fiókintézetévé emelkedett; 1976-ban önálló zeneiskolává nyilvánították, amely a múlt év végén külön épületet kapott. Jelenleg 158 tanítványuk van, akik nemcsak Pécsváradról, hanem Zengő- várkonyból, Geresdlakról, Erzsébetről, Nagypallból, Szilágy- pusztáról verbuválódtak. A decemberben felavatott iskolával új fejezet kezdődött az első tíz év után. Paulette néni elnyerte a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet, és most a jól megérdemelt pihenést élvezi. Az iskolában pedig újult erővel folyik tovább a munka. Dr. Kardos lózsetné igazgató boldogan vezet végig az épületen. (Az ő iparművész fia ke- zenyomát őrzi egyébként a belső dekoráció.) — Kettőtől lenne óránk, de bejöttünk kicsit korábban gyakorolni — mondja Nagyági Zoltán tanár, akinek munkáját félbeszakítottuk az egyik zeneszobában. — Sok ügyes tanítványom van, ezért szívesen járok ki Pécsről. A zongoránál ülő KreszicS Margitka általános iskolással három évet szeretnének elvégezni két év alatt. Kérdésemre Margitka elmondja, hogy ő is, szülei is akarták, hogy zongorázzék. Édesapja is muzsikál — a zengővárkonyi zenekarban. Megkönnyíti a tanítást, hogy a növendékek kétharmadának van otthon zongorája. Január 29-én négyen vettek részt a zeneiskolások Mohácson rendezett megyei versenyén. A tanárok szívesen vállalják a Pécsről való kijárást. Úgy mondják, jó közösség alakult ki itt. Tanítás után együtt maradnak még egy kis muzsikálásra — meséli Apaceller József, a pécsi színházi zenekbr tagja. Ö Pécsváradon lakik, így szívesen vállalt óraadást. Most az úttörőszemlére gyakorol a tanítványaival. A három alsótagozatos kislány hirtelenében bemutatót rögtönöz a versenydarabokból. Amíg a tervezett tanárkoncertről beszélgetünk, a kottát böngészik, aztán előbb akadozva, majd nekilendülve újra megszólalnak a furulyák. Az előtérben vadóc fiúk — az alakuló fúvószenekar reménységei. Ősszel jelentkeztek, a tanáruk Nagy Viktor. De van már működő zenekar is: Ágota Zoltán a legjobb növendékekből alakította a fúvós, vonós, ütőhangszereket megszólaltató Reneszánsz Együtest. Az iskolaavatáson mutatkoztak be. Program — Miért járatják ide gyermekeiket a szülők? — kérdem dr. Kardos Józsefnétől. — Az egyik szülő így fogalmazta meg ezt: tudom, hogy nem lesz a gyerekemből művész, nem is ezt akarom. Azt szeretném, ha az életét tenné szebbé a zene. — Ezenkívül pedig Pécsvárad zenei életének kialakításában van nagy szerepe iskolánknak. Ez a zenei élet a mi színvonalas vagy színvonaltalan munkánk függvénye. Növendékeink és azok szülei adják a művelődési ház koncertközönségének nagy részét. A hangversenyeket, Apagyi Mária Művészeti Műhelyét, Ágota Zoltán» vasárnapi zenei matinéját és a tervezett zenebarát kört a művelődési házzal közösen szervezzük. Az általános iskolával pedig az idén először zenei tábort alakítunk a Dombay-tónál. Gállos Orsolya Hangverseny Orgonakoncert - kérdőjelekkel... Az Országos Filharmónia „D” Kamarabérletének negyedik hangversenye hangzott el szárdán este a Liszt-teremben. Az est szólistája Maurycy Merunowich, fiatal krakkói orgonaművész volt. Műsora — zenetörténeti érdekesség — hat Bach- orgona-concertoból állt. Mind a hat különböző kortárs szerzők, köztük Vivaldi műveiből készült orgonaátirat. Az előadás tette, hogy ez a kuriozitás nem vált hangversenyélménnyé, csak érdekes (!) előadássá — kérdőjelekkel. Merunowich regisztrálása kemény és száraz hangzást eredményezett; túl racionális szemléletet tükrözvén egy korról és nem a művekről. Pedig éppen e művek többsíkú- sága (átirat különböző mesterektől) nem tűri a kaptafába szorítást. Előadásából hiányzott az összefogottság: ritmikailag értelmetlen, összeeső részek, egymástól függetlenek maradván, nem épültek egységgé. Az a- moll concerto lassú tételében a hármas tagolódás helyett igen gyakran az asszimetrikus hét-nyolcad szólt. A közreműködő Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa Tillai Aurél és JDo- bos László vezetésével ismét élményt adóan énekelt. A koncert első felében három Monteverdi-_ madrigált és egy Schütz- motettát hallottunk. Élvezetes volt újra felfedezni, hogy Monteverdi a barokk kor hajnalán mennyire birtokában volt már a zenei kifejezőeszközöknek: e művek hangzásvilága, poézise messze-messze előremutató. Különösen tetszett a másodikként énekelt madrigál töretlen ívű, lendületes megszólaltatása. Szünet után két Dallapiccola- és egy Kekkonen- szerzeményt énekeltek. Nagyszerűen kiaknázták a Dallapiccola-művek tipikusan olasz fogantatású szellemességét. Intonációs biztonságuk itt is, de különösen a finn szerző Lau- date Dominum című művében volt szembeötlő. A mívesen komponált darabban a mélyből diadalra jutó gondolat megszólaltatása komoly zenei élményt jelentett. Kircsi László Irodalmi—drámai osztály indul a Nagy Lajos Gimnáziumban A pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban - kísérleti jelleggel - irodalmi-drámai osztály indul az 1978/79-es tanévben. Célja az, hogy a gimnázium általánosan képző funkciója mellett az anyanyelvi és zenei készségek fokozott fejlesztésével készítse fel a tanulókat a továbbtanulásra. Az érdeklődő tanulók szociális körülményeik feltüntetésével (szüleik foglalkozása, testvéreik száma, a diákotthoni elhelyezésre vonatkozó igény stb.) külön felvételi kérelemmel (nem továbbtanulási jelentkezési lapon!) forduljanak a gimnázium igazgatójához. Mellékelni kell a továbbtanulásra való alkalmasságot igazoló orvosi bizonyítványt; az általános iskola igazgatójának véleményét g tanuló képességeiről, személyiségéről; valamint a tanuló 7. osztályos év végi és 8. osztályos félévi osztályzatait tartalmazó (illetékmentes) igazolást. A mellékletekkel ellátott kérelmet 7978. március 8- ig kell eljuttatni a gimnázium igazgatójához. A gimnázium a jelentkezőket 1978. március 15-25. között képességvizsgálatra hívja be. Ennek keretében a bizottság tájékozó,dik a tanuló beszédkészségéről (próza- vagy versmondás alapján); zenei hallásáról (népdaléneklés alapján) és fizikai alkalmasságáról. A felvételről a gimnázium igazgatója dönt, és erről az általános iskola igazgatóját 1978. április 1-ig értesíti. Az irodalmi—drámai osztályba jelentkezéstől függetlenül a tanulók bármely középfokú iskolába kérhetik felvételüket a jelentkezési lap — általános szabályok szerinti — kitöltésével. SiiiilMiliii A kálvária l°9obb ér- KdlYctr Id telemben a hitt és vallott igazság végső következményei vállalásának a szimbolikus színtere. A kálvárián az erkölcsi megmaradásnak a fizikai megsemmisülés az ára. Ősi kérdés: mit ér a puszta fizikumává, nyers és vérző húsává degradálódott ember az efféle megmaradással? Egy — e kérdésnél nem kevésbé fiatal — morál szerint átmentheti a túlvilágra, vagyis végleg beletörődhet abba, hogy a valóságot visszavonhatatlanul elvesztette, immár csak a látszatba fogódzhat. Vigasznak ez talán elég, fegyvernek azonban kevés. Márpedig lehet ez az erkölcsi föl- emelkedés, megmaradás fegyver is. Fegyver azokkal szemben, akik még ezt is kicsavarnák letaglózott áldozataik kezéből. Márpedig az olyan harcokban, ahol nem szabad alulmaradni, ahol mindenképpen győzni kell, döntő szava lehet ennek a fegyvernek is .. . Larisza Sepilyko rendező Kálvária című szovjet filmjében nem hangzik el az a szó, hogy fasizmus, nem is kell, hogy elhangozzék — premier plánban látjuk. A faágba kapaszkodó kisgyermek alól kilövik az apját, a gyermekeit egyedül gondozó anyát fölakasztják, a pusztán élni akaró partizánt árulóvá teszik; a maquk alá gyűrt területek lakóit a legelemibb szükségleteiken, legpa- rancsolóbb ösztöneiken keresztül akarják megfosztani önbecsülésüktől a fasiszták. Az évszázad és alighanem az egész eddigi emberi történelem e legnagyobb megrázkódtatásában az elkálváriásított Föld legjobbjai nem az erkölcsi „fölmagaszto- sulásért" maradtak hűek önmagukhoz fizikai megsemmisülésük pillanatáig, hanem azért, mert igazi, elszánt ellenségei voltak a fasiszta fenevadnak, és mert utolsó pillanatukban is katonák, harcosok akartak maradni, Mindez így, némiképpen kiélezetten, talán túlontúl feke- tén-fehéren hangzik, pedig a Kálvária című filmnek csak a színei feketék-fehérek. A benne ábrázolt - Vaszil Bikov elbeszélése alapján megelevenedő — második világháborús epizód ennél jóval sokszínűbb, soktónusúbb. Ebben a mesterien kimetszett és ábrázolt epizódban nem elvont hősök és árulók merednek egymásra, hanem emberek kényszerülnek szembenézni önmagukkal. Világuk, szemléletük nem nyersen eflentétes, viselkedésük — helytállásuk, megingásuk nem eleve elrendeltségen alapul —, megjelenítésük, fölépítésük, művészi értelmezésük mélyen dialektikus. Jóllehet mechanikus erkölcsi mércék alkalmazását és egybemosódni sem engedi a ragyogó színészi megformáltságban elénk lépő alakok képviselte értékrendeket. „Megértése” az embernek, az élniakarásnak szól, nem az árulóra, az árulásra vonatkozik, még kevésbé az erkölcsi gyengeség önmagyarázó jogait védi. Megértése mögött a fasizmus társadalmitörténelmi alakulatának mélységes gyűlölete, megvetése tapintható ki, kimondatlanul is azt fogalmazva meg, hogy a fasizmussal még megalkudni sem lehet. A fasizmus összeegyeztethetetlen volt és összeegyeztethetetlen lesz mindazzal, ami erkölcsileg pozitívan mérhető, mindazzal, ami emberi. A Kálvária az 1977-es nyugat-berlini filmfesztiválon nagydijat nyert. B. K. 3 Képernyő előtt Vélemények C3 elhív a héten egy indulatos * hang (hogy miért engem?...) és azt mondja: na, és mi lett Móricával? Csak így, egyszerűen. Mégis tudtam, hogy melyik Móricáról van szó, megpróbáltam megnyugtatni, hogy minden jóra- fordult, hiszen mint láthatta, éppen kitalálták a busók a busójárást, már csak el kell indulniuk, aztán fut a török, mint a parancsolat. Jó, azt mondja a makacs illető a telefonba, de mi lett Móricával? Azt láttam, folytatja, hogy átugráltak a tűzön, meg riogatták a jónépet, meg láttam egy gyereket az apja nyakában ülni, sőt, láttam a kamerákat is, de mi lett Móricával? Hát most mondom, kezdek rá újra, de a telefonáló leint: nem azt akarom, hogy maga mondja el nekem, mi lett Móricával, tudom én is, nem vagyok hülye, de én látni akartam, mi lett Móricával... Hát ilyenek az emberek. Elég erőszakosak, ami azt illeti. Egyébként én értem, hogy az a színjátékbetét csak úgy, mesének, hangulatkeltőnek kellett, értem az átváltás alkotói koncepcióját is, de ha őszinte akarok lenni, hirtelen nekem is úgy tűnt, hogy a tévések úgy otthagyták ezt a kedves Móricát, mint Szent Pál az oláhokat. Pedig nem érdemelte meg. IS érem szépen, mondja egy másik hang sokkal szelídebben, de nem kevesebb meggyőződéssel, pápa legyek, ha az a képaláírás szellemes volt. Melyik? mondom elhűlve, már nyitom is ki az aznapi újságot, nahát, ha lenne benne egy nem szellemes képaláírás, esküszöm, meg lennék lepve. A tévében, mondja a hang, amit az Egri mondott. Hogy a féltékenység nem ismer korhatárt. De egyébként is, ha ez egy szellemes képaláírás, fogadjuk el, hogy az, akkor is az Egri mondta, nem a versenyző, és mikor a versenyző azt mondta, hogy ő se tud ennél szellemesebbet, akkor az Egri bólintott és örvendezett és adott a versenyzőnek egy hónapot, majd utána egy hangszórót. Ez így nem verseny. Miről tetszik beszélni? Kérdezem kábultan, még a telefont is megütögetem, de tényleg onnan jön a hang. írja meg, mondja a hang, hogy legalább ne hangszórót adjanak, mert már az idegeimre- megy, amikor az Egri boldogboldogtalannak azt mondja: és most átadok önnek egy hangszórót. Megírom, mondom engedelmesen, de a hang még belekiált a telefonba, egyébként jó a játék, mindig nézem, csak ne adjanak mindenért hangszórót, érti? Értem. Ci ekkor arra gondoltam, hogy én is fölhívom magamat, és azt fogom mondani a telefonba, kérem, tegye szóvá, hogy a televízió az nem rádió, és legalább akkor ne álljanak (vagy üljenek) és beszélgessenek egymást bámulva, amikor ott van a kezük ügyében minden, amit meg is lehetne mutatni. Mint például a Pedagógusok fóruma legutóbbi adásában, amikor is az egyik budapesti gimnázium művészettörténeti óráiról volt szó, amelyekre — így mondták — még a betegek is föltámadnak. Ahelyett, hogy elviekről mesélnek, inkább mutattak volna meg egy ilyen órát. Kevesebb szöveget, kevesebb általánosságot — példákat inkább! H. E. ■CÜI-lfHifü
