Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-05 / 36. szám
DN HÉTVÉGE 6. KÉPRIPORT 1978. FEBRUÁR 5. SELLEY SAROLTA FELVÉTELEI Jfusójárás 0000®®®®®®®®®®®®®®®® 000000E00®®®®®®®®®®® A derengő félhomályból különös, torz alakok bontakoznak ki, festett szemük, vicsorgó fogsoruk, ördögszarvuk fenyegetően közeledik, testüket állatszőr borítja, járásuk furcsán imbolygó, túlvilági táncot lejtenek, igen, egyenesen az alvilágból jöttek, oda ragadják magukkal azt, aki nem menekül. Megszólalnak a kereplők, sátáni üvöltözés, föllobogó tüzek, amelyeknek fénye lidércesen tükröződik a folyó vizén — igen, ez talán maga a Pokol. És a törökök fejvesztve menekülnek . . . Valahogy így képzeljük. De azt is tudjuk, hogy a farsangi maskarás vidámságok ősidőktől fogva megvannak sok népnél, űzik, enyhítik a fagyos tejet, hívogatják, vígsággal csalogatják vele a tavaszt. Sokfelé így van, de Mohácson valahogy mindvégig megőrződött a maga eredetiségében. Vagy talán nem is égé szén úgy, hanem az évszáza dók folyamán mindig egy ki csit módosulva, változva, gaz dagodva. Mindegy. A busó farsang megélte az új időket amikor már nem múlhat ki ész revétlenül semmi hagyomány amikor már tudatosan őrzik ápolják, hogy ne mondjuk szervezik a néphagyományt. A busójárás, mióta ez a megőrző, szervező gondoskodás szárnyai alá vette, országos „búcsú”, népünnepély, látványosság, hétvégi program lett. Baj ez? Lehet, hogy vannak, akik úgy gondolják: ez már nem az igazi. De ha az igazi mindörökre megszűnne e nélkül a gondoskodás nélkül, hát inkább élesszük fel így, őrizzük meg, ami megőrizhető belőle. S különben is — ma még sok megvan a régi busóöltözetekből, subákból, álarcokból, buzogányokból, kereplőkből, és sokan megvannak azok közül az emberek közül, akik valamikor részesei voltak az igazi, spontán busójárásoknak. így aztán az eredetiség vitathatatlan. Milyenek a mai busójárások? A hamus, harisnyásképű jan- kelék fürgén szökdécselnek a tömegben, csinálják a lármát, a tréfát, oda-odasóznak egy- egy elbambuló nézelődőnek, amit természetesen csak azok helyeselnek, akik nézik. A kárvallott ritkán. Szólnak a kereplők, egekig ér az ordítozás. Egy-egy „valódi” busót egész csoport vesz körül, ájtatos bámészkodók, hasonlatosak az első bálozókhoz, nekik minden új még, meg is tapogatják a busó bundáját, nem műszőrme-e. Van szekér, faragott buzogány, vannak sokác menyecskék bütykös harisnyában, táncosok, énekesek. Van — volt, pár éve mindig — egy öreg városi ágyú, aminek a megfelelő pillanatban el kell sülnie, de ez nem is olyan egyszerű. Van — volt, pár éve szintén — tűzijáték is, a visszahulló szikrák a visitozó tömegre hullottak, s állítólag valahol valamit föl is gyújtottak. De volt közben olyan busójárás is, amelyen fölbérelt, bugyogós törökök is szerepelnek, akiket aztán —- a legenda és a népi igazságérzet törvényei szerint — a busók jól megijesztettek. És volt olyan - megint csak állítólag —, hogy egy vendég kölcsönkapott egy busóálarcot, amely alatt — az elfogyasztott jóféle borok hatására — azonnal elaludt és fél napon át hiába keresték. Hát — nem tudom. De mondja ezek után valaki, hogy ma már a busójárás jólfésült „kultúrprogram" ... H. E.
