Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-04 / 35. szám
1978. február 4., szombat Dunantmt napló gánylegény, háromágú vasmacskát hoz, meg a ráerősített kötelet karikába hajtva. Ez az egy vasmacska van a faluban, Soós János bácsié, akinek a vödre a kútba szakad, ezzel piszkálják ki a vízből. Egy kicsit toporog a konyhában, „Laci, önts a gyereknek abba a nagyobbik bögrébe", a legény kéthajtás- sal ledönti, megköszöni, „ ... éppen jól esett, tegnap egy kicsit makszos voltam, Jani bácsi ..." — „Mikor nem vagy az...” — fűzi hozzá az öreg, aztán int neki, a legény elmegy. — Mikor lépett a téeszbe? — Az időpontra nem nagyon emlékszem, de azt tudom, hogy én voltam az utolsó. Nem nagyon akaródzott, az az igazság. — Miért nem? — Én megmondom magának őszintén: mert nem voltam hozzászokva. Odahajol a sparhelt elé, rádob néhány fahasábot, fújja a parazsat. — Csak feketedik ez a fa, nem lángol, olyan mint' a pozdorja. Hiszen, ha a pokolban majd ilyennel tüzelnek alám, röhögve elviselem a lenti viszonyokat, annyi szent. — Jár misére? — Nem járok misére. De azért nehogy azt írja, hogy nem vagyok vallásos, mert megszólnak a faluban. Hiszem én az istent elhiheti, mert hát a téeszt is valaki létrehozta, nem igaz?... nyit újra. így aztán a rendeletet nálunk istenesen betartják. — Mi dolga van egész nap? szakmát, ahogy én, pedig nem tartom magam a világ legjobb pincérének. De azért az sem megy, hogy a vendég türelmetlenkedik, a konyhában mosatlanok a poharak, ezek meg cigarettáznak a pult mögött, s csak akkor mozdultak meg, amikor üzletvezető-helyettes létemre ledobtam a kabátot és odaáll- tam a mosogató elé, vagy ha nagy rumli volt, felszolgáltam a vendégnek. „Nem dolgozni, hanem dolgoztatni kell tudnia egy vezetőnek...” — mondták egyszer nekem, de én ezt nem írom alá. Engem a szakmában nem lehet eladni. Végül is felnőtt emberek, s ha ezt nem tudják megérteni, akkor.. . — legyint, elhallgat. — Éri a nyulakhoz? — Ezt is meg lehet tanulni, bár... az igazság az, hogy beszereztem az anyanyulakat, de tenyésztési útmutatást sem szóban, sem írásban nem kaptam, holott a kétoldali kötelezettség ezt előírja. Volt eset, hogy negyven anyából kilenc elpusztult, alig három év alatt és ez nagy kár, hiszen egy-egy anyanyúlnak kétszáz-kétszázötven forint az értéke. Mindenesetre most már van gyakorlatom. A hetven anyanyúllal sok a gond, még több a munka, de megéri nekem is, az államnak is, hiszen a nyúlexportért nagy pénzt fizetnek a nyugatiak. A konyhában ülünk a viaszosvásznas asztalnál, van itt egy ágy is, a falon óra — nyolcvanéves fali vekker, de csak egyszer kellett javítani —, a konyhaszekrényből a mama poharakat tesz elénk, meg egy üveg vörösbort, János bácsi sóhajt, azt mondja „Isten-isten”, s a bordázott, decis poharat máris üresen teszi vissza az asztalra. — Az első szobát is lakják? — Nem. Dehogy lakjuk. Minek? Én itt, ezen az ágyon alszom, az asszony meg a hátsó szobában. — Mar nem sok. volt bikám, öt és félmázsás volt, leadtam, többet nem foglalkozom velük. Tehén sincs, feleségem már nem bírja a fe- jést, így aztán borjút nevelek, kettőt, aztán majd leadjuk. Ezzel is van munka. De valamikor, még a téeszben, hajnalban már Németi határában kaszáltuk a fényért, sokszor este is kimentem a komámmal, dolgoztunk, hajnalban újra keltünk. Most a téesz-tagok már úriemberek, reggel értük jön a busz, délután hozza őket haza. — Haragban vannak? — Rossebeket! Csak már.. . hiba van a háztájival, öntsél Laci fiam. Szóval ... úgy megszaladt az idő, észre sem vettem és már hetvenkét esztendős vagyok. Vagy hetvenegy. n jó öreg Munkácsy- tévé mellett a sarokban áll egy vadonatúj dzsesszorgona, átvetve tetején a villanykábel. Kérdem Ságodi Istvánnétól, a csinos, kedves, szőke asszonytól — aki a szalántai tanács elnöke — ki játszik ezen a masinán? Felelne is, de az az átkozott telefon megint cserren egyet, odalép az íróasztalhoz, én meg körülnézek a tágas elnöki irodában, amelyet világos, nyers színű bútorokkal rendeztek be és így szépen mutat a vérpiros nagy szőnyeg is, szóval nézelődöm és illetlen képtelenség jut eszembe, hogy például egy nehéz vébé-ülés után valamelyik tanácstag leül a dzsesszorgona elé és vad beat-számot csal ki a billentyűkkel, hadd „lazítson" egy kicsit a vezetőség az agyoncigarettázott ülés után. — Ezen? — ül vissza az elnökasszony. —■ Egyik tanácsi dolgozónk. Ez az iroda egyben az esketési terem is, aztán mégiscsak ünnepélyesebb a szertartás, ha élőben hallgatják a fiatalok Lohengrin nászindulóját. Ahova tartok: a Bosta nevű kisközség, Szalántától nem egészen két kilométerre és amely idetartozik a többi hét kistelepüléssel együtt. Ságodi- né elmondja, hogy Bosta néhány éve kapott aszfaltos utat, a járdákat lerakatták, most majd a mellékutcák kerülnek sorra, meg a tavasszal a gázpalack-cseretelep is beindul. Egyébként aztán a 186 lélekszámú Bostának az a legnagyobb gondja, mint Sza- lántának és a többi tagközségnek: nincs jó vizük, nitrá- tos, a csecsemők számára Pécsről hordják ;ki a vizet. Sajnos így megy ez már évek óta, kutatni kéne egészséges, tiszta víz után, de e tekintetben szerencsétlen egy vidék ez. Állítólag Garé környékén a „Petike-forrás”-ra lehetne számítani, de még senki nem tudja, mennyi a vízhozama. Különben is, kilenc községet rákapcsolni szinte teljesíthetetlen álom, a több tízkilométernyi csőhálózat felemésztené még az úristen pénzét is. Bostán jártam már valamikor — jó tíz esztendeje, ha nem több —; akkor a dűlőút az erdőszél alatt kanyarodott be a faluba, ott két parasztház között csatlakozott a főutcára. Nagy hó volt és esett is, a kocsit Szalántón hagytuk, a késő délutáni szürkületben az őzek kijártak a fák közül és a hó alól kapirgál- ták ki az őszí vetés álmos zsengéit, s a fácánkakasok rikoltozva röppentek fel egy- egy lopakodó róka elől. Most meg percek alatt begurultunk Bostára a jó, masszív úton, az utolsó ház Zerényiéké, néhány gyönyörű fenyő magaslik az előkertben, az udvaron Ze- rényi Laci és a felesége fémvázas nyúlketreceket locsol vízzel, ma vittek el egy szállítmány nyulat Szigetvárra, a ketreceket fertőtleníteni kell ilyenkor. A házban van vagy négy szoba, egyikben meny- nyezetig és széltében is'könyvek, de annyi, hogy egy kisebb falusi könyvtár is megirigyelhetné. Laci lakja a házat feleségével, kisfiával, szüleivel és az öregpapával, aki szunyókál a kályha mellett, néha felpillant ránk, aztán kortyolgatja a híg, szódavizes vörösbort. Ez afféle napoali szoba, ezt fűtik napközben, itt étkezik a család, itt nézik a tévét, itt tanulja Zsolti gyerek a leckéjét és itt van egy valóságos játéküzlet is a sarokban. — Vendéglátós volt, igaz? — Az is vagyok, tizenhét éve már. De most egy kicsit abbahagytam. — Miért hagyta abba? — Jó szívvel búcsúztam el a főnökeimtől. Semmi zűr nem volt köztünk, hanem néhány kollégám és beosztottam orrolt meg rám. Semmi mást nem akartam, csak hogy legalább úgy gyakorolják a Sok fiatal van a falu — Kévés. Lányunk asszony már, ő itt él a vömmel, de az ő két lányuk, Ibi és Jutka, szintén asszonyok — már Pécsett laknak, van már dédunokánk is egynéhány. A mama ráförmed: — Egynéhány! Három, még azt sem tudod? — Dehogynem! Az a lényeg, hogy a Soós család szaporodjék, ki ne haljon. Laci töltsél, mit ülsz itt? A mama ül a kis sámlin, arcát tenyerébe hajtja és nevetgél, azt mondja, „Miket beszél ez a vén bolond . ..” i— Azt kérdezte, mi van a fiatalokkal? Hát valamikor ebben a faluban volt néhány csúnya lány, de ennyi, mint most, ennyi soha. Egyszer olyan rövid szoknyában járnak, hogyha lehajolnak, kilátok a szájukon, most meg bokáig érő ruhát viselnek és oldalt fölhasítják. Ki látott ilyent? — Butákat mondasz —szólt közbe a mama. Jön egy boglyas hajú ci— Most akkor mennyi? — Év végén születtem, következő év elején kereszteltek, hát éppenséggel lehetek hetvenegy is, nem? Megint Lacit unszolja . az üveggel, hogy töltsön, de az csak fanyalog, tegnap disznót vágtak és „dzsint” ittak jaf- fával, nem is keveset. Jani bácsi szemrehányóan néz rá, hogy lehet annyi jaffát meginni, ez itt a baj, mert a magyar ember bort iszik, meg pálinkát, más italra köp -— bölcselkedik és panaszolja ezt az alkoholos rendeletet, ez valahogy nem fér a fejébe, itt ez a vegyesbolt, reggel hatkor nyitott, érkezett a friss kenyér, addig bedobott egy féldecit. — Most meg kilenc előtt nincs italmérés, délelőtt meg az igazi parasztember már nem iszik, se pálinkát, se tejet, különben is, kilenckor a bolt be is zár, csak délután H unyorít a szemével, aztán kitölti a harmadik literes alját is. Már éppen jókedvre hangolódnánk, amikor asszonylánya érkezik, mondja nagy szomorúan a mamának, hogy egy közeli rokon meghalt, erre csend lesz a konyhában, fel- cihelődünk, Jani bácsi utánunk jön a kapuig: — Ezt ugye, senki nem kerülheti el. Azt hiszem, ideje, hogy végre én is „hazatérjek" és fejével int a faluvég' dombok szomorúfűzfái felé .. K örülnézünk a faluban, Bosta enyhén lejtős dombok ölén fekszik, Zerényiékkel szemben árválkodik egy omlatag épület, a pajta tetejéről a cserepet, vagy talán zsúppot rég elhordta az idő, a csupasz faszerkezet olyan, mint egy óriási hal csontváza, távolabb néhány présház a lombtalan fák között, de ezért a környék — még így télen is — sejteti tavaszi, nyári szépségét. A haranaláb téglából épült karcsú kis torony, s ha alkalomadtán meghúzzák a kötelet, bizonyára olyan megindítóén magasan-lágy hangot hallat a kis harang, mint bárhol falusi estéken és delenként. Soós János, 72 esztendős nyugdíjas téesz-tag a Kodály Zoltán utca 10. szám alatt lakik feleségével öreg, régi házban, amit még az 1800-as évek derekán építettek, ha nem korábban. Persze azóta többször átépítették, rendbe hozták, a konyhát lekövezték, az omlásra készülődő tűzfalat kicserélték. — Még apám is itt született, de nagyapám nem, az vidéki volt, később költözött ide, ő vette meg a telket. Az öregapám nem nagyon szeretett dolgozni, afféle kereskedőember volt. Siklósra járt be, disznókat vásárolt, azután túladott rajtuk. Rab Ferenc Fotó: Erb János
