Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-25 / 56. szám
1978. február 25., szombat _______________________________________________Dunántúlt napló______________________________________________3 I skola és Önművelés Bernáth József új kötetéről-£» Kísérletek a pécsi középiskolákban Némely tudományos körökben szinte becsületsértés, de legalábbis gyanús, ha valakinek a könyvéről, szakcikkéről az a vélemény, hogy érdekesen, olvasmányosan megírt mű. „Milyen tudományos értéke lehet annak, amit „csak úgy" meg lehet érteni, amit egyszeri olvasásra is végig tud követni a laikus olvasó is? — kérdezik ők. Ebben a hiedelemben az a régi tudományos babona kísért, amely szerint csak a minél szárazabban megírt, lehetőleg bonyolultan fogalmazott, idegen szak- kifejezésekkel bőségesen meghintett és unalmas mederben óvatosan csordogáló — vagyis: az olvashatatlanság határát súroló írásmű az igazán tudományos alkotás. A valóságban kétszeres felüdülés az értelmes, eredeti gondolatokat élvezetes stílusban elénk táró alkotás, amely nem csupán a kiválasztott kevesekhez kíván szólni. Ilyen örömet okoz a szakmabeli és a kívülálló olvasónak egyaránt dr. Bernáth József Iskola és önnevelés címmel megjelent könyve. A szerző Pécsett él, a neveléstudományok kandidátusa. Új művében azokkal a gondokkal néz szembe, amelyek látszólag az iskolát nyomasztják, de valójában az egész társadalmat. Valóban növekszik-e a tudás becsülete? Elegendő az az általános és szakmai műveltséganyag, amivel az iskola indítja útnak tanulóit? Hogyan lehet kialakítani az egész életen át tartó önművelés igényét és hogyan lehet erre alkalmassá tenni a fiatalokat? Utópia-e vagy valóság a folyamatos önművelés? Közismert, hogy napjainkban az iskoláknak le kell számolniuk azzal az illúzióval, hogy teljesen kiképzett személyeket bocsáthatnak ki falaik közül. Legfőbb törekvésük és reményük csupán az lehet, hogy képezhető fiatalokat neveltek, akik kellő hajlandósággal, belső meggyőződéssel akarnak és képesek élethosszig megújúlni: vagyis a folyamatos . tanulni akarás és tanulni tudás összhangja él bennük. A szerző a szakirodalom imponálóan gazdag nemzetközi és hazai példáival igazolja, hogy ezt mindenkitől elvárja a társadalmi fejlődés, de önmagunkkal szembeni kötelezettség is az, amit az élet minősége címszóval szoktunk összefoglalni. Az önművelés feltételei közé mindenekelőtt az iskola megfelelő nevelőmunkáját, továbbá o családra és a közművelődési intézményhálózatra — az eddigieknél tervszerűbben — kiterjeszkedő figyelmet sorolja Bernáth József. Példás bátorsággal mer szembenézni olyan tényekkel is, amelyeket eddig „tapintattal" vagy óvatos tájékozatlansággal jószerint megkerülünk. így többek között a műveltség társadalmi presztízséről; a pedagógusjelöltek kiválasztásának és képzésének gondjairól; a pedagógusok önművelésének és továbbképzésének megoldatlan problémáiról; a tanulói közömbösség összetett iskolai okairól; az önművelés valóságos színvonaláról kapunk plasztikus, újszerű megközelítésű helyzetképet. Különös érdeklődésünkre tarthatnak számot azok a részletek, ahol pécsi középiskolákban végzett kísérleteiről számol be a szerző. E fejezetek önvizsgálatra késztethetnek sok szakmabelit: vajon miért any- nyira „iskolás" még a mai iskola — nagyszerű pedagógusok minden erőfeszítése ellenére is. De a szülők is értőbben közeledhetnek gyermekeik világához a kutatások itt közölt tapasztalatainak ismeretében. Az effajta tájékozottság azért fontos különösképp, mert ha tudjuk, hogy milyenek vagyunk, világosabbá válhat az is, — milyenek lehetnénk. Dr. Bárdi László Szombathely díszpolgára: özv. Dési Huber Istvánná A Képtárépitö Egyesület idei közgyűlésén adták át Szombathely város díszpolgári oklevelét özv. Dési Huber Istvánnénak, aki a városnak adományozta nagyértékű művészeti hagyatékát, melyet a társadalmi összefogással épülő képtárban helyeznek el. Képünkön özv. Dési Huber Istvánné a díszpolgári oklevéllel. Mátis Lajos és Sólyom Miklós építészek pályamunkája, mely elnyerte a képtár tervezésére kiírt pályázatot. A táguló világképtől a szexualitásig, pécsi Filharmonikusok zenek ara előadásában hallgathatták a zenét az ipari tanulók Érzelemre nevelni! S ok szó esik újabban a szakmunkásnevelésről — és nemcsak szakmai értelemben. Szembe kell néznünk azzal a jelenséggel, hogy e kamaszkorú gyerekek jelentős részének erkölcsi világképe szegényes; érzelmi élete sivár. Nemrégiben fölkerestem ipari szakmunkás- tanuló intézetünk egyik tanárát, Pécsi Gézát, aki intézményesen is megpróbált valamit tenni érzelmi nevelés ügyben. És nemcsak helyben, nemcsak Baranyában. S azon is túl, hogy immár 20 éve foglalkozik ezeknek a fiataloknak egy 120—130 tagú énekkarával. Ök — mint elmondotta —, az éneklés ürügyén valamilyen kapcsolatba jutnak a zenével. De ez kevés. Magyar- országon 265 000 szakmunkás- és szakközépiskolai tanuló van. Ez a szám háromszor több, mint a gimnáziumi tanulóké, akiket —, ha szintúgy kevés — valamilyen hatás érinthet szervezett formában is, a zene potenciálisan mindenkire ható ereje által. És a többiek? ... A Rendtartás szerint — mind az idei tanévig — szakmunkástanuló szervezetten se távozhatott el órákról. Ifjúsági hangversenyre se. Az idei tanévtől már évente egyszer a szakmunkástanulóknak is megszervezhető egy diákhangverseny. Ez is nagy szó, hiszen az esti koncertlehetőségek nálunk eleve kiesnek: többségük bejáró, vidéki. A minisztérium új rendelkezése egyébként összefügg Pécsi Géza kísérleteivel és törekvéseivel, amiket egy kiadványban — ahogy ő említette, módszertani levélben — adnak közre, juttatnak el mindenüvé: szakmunkástanulók ifjúsági hangversenye ügyében. A gondolat három-négy éve egy fúvóskoncerten csírázott ki, ahová „bevattáztak” vagy háromszáz szakmunkástanulót. A gyerekeknek tetszett a „csinnadratta"... Vajon, ha ugyanezt meapróbálnák szimfonikus zenekarral? — Vetődött fel. Tett követte az ötletet, kérdőívvel. A válaszokból kiderült, hogy a résztvévők 85 százaléka fizikai dolgozók gyereke; 95 százaléknak egyértelműen tetszett a koncert; ugyanennyi hasonló muzsikát szívesen hallgatna máskor is. 68,3 százalékuk először járt koncerten. (A beat-zenei esteket is idesorolták.. .) Az elmúlt tanévben már hatezer tanulónak tartottak ifjúsági hangversenyt Pécsett és Mohácson. Pécsi Géza tanár úr megfigyelte, hoqy a muzsikát azok élvezték igazán, akiket előzőlea osztályfőnöki órákon előkészítettek, ráhangoltak a zenehallgatásra. S a dolog kulcsa valahol itt van, erre épül a kiadvány lényege is. Négy hangversenytípus módSzakmunkástanuiók szervezett hangversenyei Elindult egy pécsi kezdeményezés Ráhangolni” a zenehallgatásra »» szertani leírását adja közre a szerző. Egy Háry János koncertet (a hangversenyek fajtái; a rondo; a verbunkos zene), egy Mozart hangversenyt (a variáció; Varázsfuvola; A-dur zongoraverseny), egy Erkel— Liszt hangversenyt (dal, ária, Esz-dur zongoraverseny) és egyet „Táncok a zenében" címmel. (Ezt csak Baranyában.) A hangverseny levezetése mellett külön módszertani leírás foglalkozik a legfontosabbal, a koncert előkészítésével: osztályfőnöki órákon. Magnószalaggal, amely a zenei illusztrációkon kívül a teljes óra anyagát szövegesen is tartalmazza. Arra az esetre, ha az osztályfőnök zeneileg nem képzett vagy nem vállalkozik a ráhangoló magyarázatra. Ez esetben csupán egy gombnyomás a dolga ... A forgatókönyv alapján bárhol, bármelyik tanár megtarthatja az órát, „elővezetheti" a közelgő hangversenyt, a magnószalagot tetszés szerinti mértékben alkalmazva. Az elmúlt héten a Háry Já- nos-koncertet sikerrel hallgatta végig mintegy ezer szakmunkástanuló a pécsi Liszt-teremben. Szeptembertől mindez — bizakodunk — lehetőség lesz az ország valamennyi szakmunkástanuló intézetében. Sok múlik persze az Országos Filharmónia megyei szervezőin és a megyeszékhelyek zeneművészein, zenekarain is. A zenekarokhoz külön fejezet szól a kiadványban, hangsúlyozva, hogy itt nem a sok közül egy „szolgálatszámról" van szó, amit teljesíteni kell ... A szerző arra kéri őket: „Ne veszítsék el türelmüket, ne hátráljanak meg az — első koncerteken mutatkozó — esetleges éretlen megnyilvánulások láttán-hallatán ...” Pécsi Géza javaslata az Országos Pedagógiai Intézetbe, onnan az OF-hoz, onnan a minisztériumba került. Az eredmény: évente egy koncert lehetősége . . . Csepp a tengerben? Igen, az. A végső megoldás a középiskolákkal azonos évi négy koncert lehetne; a legvégső az, ha a humán közismereti tárgyak között a zenei ismeretek is kaphatnának egy órát hetente. Majd egyszer, talán. Ki tudja? Az ifjúsági koncert viszont évente egvszer akkor is lehetőség az érzelmi élet gazdagítására. Táguló világképüktől o szexualitásig, mindenben. S ez utóbbit különösképp jó fölismertetni mielőbb, hogy csakis érzelmi síkon válik teljessé. Segíthet ebben a muzsika? Próbáljuk meg! Wallinger Endre fórum No, nem kell éppen szó szerint érteni, a heti külpolitikai fórum nem úgy volt borzas, a résztvevők közvetlen látványát tekintve, amire — néhány esetben — egyébként se lett volna túl nagy lehetőség, azon egyszerű okból, mivel . .. De hagyjuk a személyeskedést. Ellenben a nagyhatalmú technikai kedves tréfákat űzött nemcsak a nézőkkel, hanem azokkal is, akik jelen voltak. El kell hinnem Sugár Andrásnak, mégiscsak ő tudhatja jobban, hogy ilyen mértékű aszinkronra ritkán van példa, mint ami Simó Endre Rómából hozzánk intézett szavait „megédesítette”. Bármennyire is komoly kérdésekről volt szó. bármennyire is érdekelt bennünket a szöveg tartalmi része, azért alig tudtunk elfojtani egy kuncogást a „formai megvalósulás" fölött. A technika aztán vidámkodott egyebet is, Berlin és Bonn percekig egyszerre beszélt, ami esetleg megzavarhatja a néző ítéletalkotását ... De az óra is mintha viccelődött volna a szereplőkkel, hol megugrott, hol lelassult, vagy csak nem jól nézték meg, nem tudom. Csodálatosképpen ez a fórum mégis rendkívül szórakoztató volt, és nemcsak a csú- fondároskodás okából. Nem is csak azért, mert vicceket meséltek a képernyőn a nézőknek, s ennek során kiderült, hogy külpolitikai újságírók se feltétlenül kiváló humoristák, illetve, hogy a legjobb viccek úgylátszik mégis csak Magyar- országon teremnek. (Amire mindig is nagyon büszkék voltunk.) Mindezek javára váltak a Fórumnak, ami a szórakoztatást illeti, de csak a savát- borsát adták meg. A javát az a szubjektív és őszinte hang adta, amely a fórumok történetében nem mindig volt uralkodó. Igaz, borzas volt a szervezés, de a hangnem megengedte ezt, a hangnem természetes volt, hétköznapi, csevegő, közvetlen. Még véleményeket is hallottunk, úgy értem, magánvéleményeket. Mondhatnánk, mintha egy klubban ültünk volna — ha a klub elnevezést nem éppen a tévé kezdte volna elkomorítani, ünnepélyes hozzászólásos üldö- gélések jelölésével. Szóval, ha azt mondjuk, jól fésült klubok helyett inkább borzas fórumokat nézünk szívesen, az egyéni véleményeket, a könnyedséget, a közvetlenséget helyeseljük. Még a humort is, ha akad olyan. A vonalhibákhoz nem ragaszkodunk, az elmaradhat. H. E. Ili: gépek kerültek múzeumba Az utolsó pécsi fésűsműhely Nagyanyáink viselte kontyfésű Pécsett a Gyöngyösi utcában működött 1972-ig az utolsó fésűsműhely, Pálfai Ferenc tulajdona. A rákövetkező évben meghalt az idős mester, műhelyét pedig most fiától, Pálfai Lászlótól megvásárolta a Janus Pannonius Múzeum. A különféle kontyfésűk, kontytűk, sőt te- tűzőfésűk mellett 100—120 évvel ezelőtti gépek kerültek a múzeumba, ahol most folyik a tárgyak tisztítása, restaurálása, konzerválása és leltárba vétele. Pálfai Ferenc Bonyhádról költözött Pécsre 1938-ban a szélesebb vevőkör, a jobb megélhetés reményében. Termékei a falusi lakosság számára készültek, s a régi vise- letek szerint öltözködő asz- szonyok az utóbbi évekig keresték és vásárolták termékeit. Gépei ipartörténeti szempontból is igen érdekesek: 1903-ból származik első, már mechanizált, előbb lábbal, majd villannyal hajtott gépe. A Ganz MAVAG gyártotta legrégibb típusokból való, az első világháború előtti időkből. Ha fésűs dolgozott ekkor Pécsett, áruikkal mindig megjelentek a különféle vásárokon. Pálfai Ferenc volt közülük az utolsó. A mesterség lassan kihalt. Nemcsak azért, mert megváltozott az asszonyok hajviselete, hanem azért is, mert egyre kevesebb lett a magyar szürkemarha, amelynek szarvából készültek a hagyományos fésűk. Az új, intenzív marhafajták rövid szarvukkal nem voltak alkalmasak például a nagyméretű, nagyanyáink által viselt 15 centis kontyfésűk készítésére. A mintegy 300 darabból álló kollekció a készülő Pécsi Munkásmozgalmi és Hely- történeti Múzeumban, az úgynevezett Tímár-házban nyer majd elhelyezést, ahol egy-egy műhelyben mutatják majd be az eltűnt kismesterségeket. G. O.
