Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)

1978-02-18 / 49. szám

1978. február 18., szombat DlinQntuli nanlo 3 A ualösäg új arcat bemutatni Gaál István film­rendező Nemzetiségi közművelődés Színes, hasznos kezdeménye­zések gazdagították a magyar- országi németek körében folyó közművelődési munkát 1977-ben, állapította meg pénteki buda­pesti ülésén a német szövetség országos választmánya. Első íz­ben került például megrende­zésre néprajzi gyűjtőtábor (Óbányán), német nemzetisé­gi írók és költők tanácskozá­sa (Siklóson), országos sváb fú­vószenei találkozó (Pécsett). Ezek az akciók annál inkább is jelentősebbek, mivel ez évben ötödik kongresszusára készül a szövetség. A kongresszusi előkészületek­ből Baranya megye is jelenté­keny részt vállal. Hazánkban először elkészítik a nemzetiségi közművelődés 15-*20 évre szóló távlati tervét, Mohácson rende­zik meg az országos nemzetisé­gi fesztivált augusztus 20-án. „Az irányzatok mindig egymás mellé és nem egymásfölé kerülnek...” — A terveimről soha nem beszélek! Babonás vagyok — jelentette ki találkozásunk ele­jén Gaál István filmrendező. — Az ember tapogatódzik, ke­resgél, foglalkoztatják dolgok, de előre nem szabad nyilat­kozni, ez nálam már arany- szabály — mosolyodik el. Emlékeztetőül néhány élet­rajzi adat Gaál Istvánról. Elektrotechnikusból lett film­rendező, 1959-ben szerezte meg diplomáját. Járt Rómá­ban ösztöndíjasként és az 1963-as karlovy vary-i fesztivál fődíjasa (Sodrásban). Itthon SZOT- és Balázs Béla-díjat ka­pott. Első nagy játékfilmje, amellyel egyben nemzetközi si­kereket is elért, a Sodrásban volt. Azóta rendezte a Zöldárt, a Keresztelőt és a Holt vidék­et, ezen kívül több rövidfilmet. A televízió március 3-án mu­tatja be Gorkij adaptációját. A mostani, X. játékfilmszemlén tartották legújabb filmjének, a iLegafonak ősbemutatóját. — Hogyan bukkant rá Szász Imre színművészre, amelyet színpadon nem mutattak be, de a film alapját képezi? _ — Imre mesélte el nekem, és a történet azonnal megtet­szett. Éreztem benne a nagy lehetőséget. Azt akartam elér­ni, hogy egy mai társadalmi keresztmetszetet adjak a film­mel és felhívjam a fiatalok fi­gyelmét is néhány fontos do­logra. A Sodrásban óta 15 év telt el és ennyi idő alatt az em­ber szemléletében is sok min­den változik. Ami állandó ma­radt Gaál Istvánnál, az az egyén—közösség viszonyának faggatása, bemutatása. — Mindig arra törekedtem és az a fő célom, hogy em­bertársaimat ábrázoljam adott történelmi közegben. Nem ve­szem fel sem az „orvos-ren­dező", sem a „palack-postát", küldözgető rendező szerepét. Ezt az ábrázolást viszont a leg­őszintébb, legigazabb módon próbálom csinálni, s nem úgy, mint az archaikus rajzok, pél­dául az egyiptomi emlékek, amelyek embereket örökítenek meg arcukon, valami misztikus és kicsit ostoba mosollyal... Gaál István nagyon fontos­nak tartja a színeket, mivel hozzátartoznak a valósághoz, kifejeznek másként el nem mondható érzéseket. Ezért ké­szít mindig színes filmeket és nagyon odafigyel ä színek komponálására. S még egy „műhelytitok": filmjeinek min­dig ő a vágója is, nem enge­di át ezt a munkafolyamatot másnak. Filmjeit formailag, hagyo­mányos módon készíti el. Va­jon mi a véleménye az újab­ban kialakuló dokumentumfil­mes módszerekről? — Minden olyan törekvés­nek híve vagyok, ami a való­ságnak új arcát mutatja be. Az öncélúságot elvetem. A rendező különben egyéniségé­nek, vérmérsékletének megfe­lelően választ módszert, de nem szabad elfelejteni, hogy az irányzatok mindig egymás mellé és nem egymás fölé ke­rülnek ... Én valóban követ­kezetesen ragaszkodtam ah­hoz, hogy a Legato filmbeli házában és kertjében egy úgy­nevezett téridő egységet meg­teremtsek. Barlahidai Andrea A Bartók Vonós­négyes koncertje A halál és a lányka » A Bartók Vonósnégyes ritkán hallható csemegével, két Schu- bert-kvártettel ajándékozta meg a szerda esti, bérleten kívüli koncert örvendetesen nagyszá­mú közönségét. Az elsőként elhangzott a-moll vonósnégyes (D. 804) előadása egy kissé színtelenre sikerült. Igáz, ez a darab nem tartozik sem a műfaj, sem szerzője leg­kiemelkedőbb alkotásai közé, jóllehet az egyetlen kvártett, mely Schubert életében nyom­tatásban is megjelent. A Bar­tók Vonósnégyes visszafogott, minden teatralitást és roman­tikus túlzást kerülni igyekező értelmezése a műben kétség­telenül meglévő házimuzsika- jelleget hangsúlyozta, de érzé­sünk szerint egy kissé a kifeje­zés rovására. Nagyobb élményt jelentett a d-moll vonósnégyes (D. 810), melyet „A halál és a lányka" címen szokás emlegetni, mert a második, variációs tétel témá­ja a híres dal zongorabeveze­tése. Lendületesen, drámaian hang­zott az első tétel, szép szólókat hallottunk a variációk sorában,' a szellemesen és virtuózán meg­oldott harmadik tétel után a formailag jól felépített finálé méltán váltotta ki a közönség hosszú tapsát. Aki nem hallotta a Bartók Vonósnégyes korábbi . Beetho­ven- illetve Bartók-sorozatát, maradéktalan örömmel távozott a koncertről. A többiekben egy csöppnyi hiányérzet támadt: et­től az együttestől megszoktuk a szuper-teljesítményeket. A hangzás megcsodált varázsa, az ihletettség ránk is átáramló bű­völete ezúttal elmaradt. A ráadásként adott Ravel-té- tel megbontotta ugyan a kon­cert stílusbeli egységét, e na­gyon szép és az együtteshez is közelebb álló zenét azonban így is szívesen hallgattuk. Dobos L. Vonzott a magyar film híre Cdrla Romanelli Edith Leyrer Két ragyogó színésznő ■ Carla így búcsúzik: viszontlátásra ■ Edith tizenkét magyar filmszerepe A magyar filmek pécsi szem­léjén két ragyogó egyéniség járt a városban. Ragyogóak voltak szemre és ragyogó volt a játékuk, az emberi egyéni­ségük. Carla Romanelli. A fekete olasz lány varázsa töretlen, a tavalyi filmszemlén még csak mesélt az „egy erkölcsös éjsza­ka" forgatásáról, Makk Károly remek rendezői egyéniségéről. Most már láttuk a filmet és a Herkulesfürdői emlék, meg a televízióban magas színvonalon eljátszott cigányasszonyszerep után ez a római lány összekötő kapocs lett a magyar és a vi­lág filmművészete között.- Mit dolgozott az eltelt egy évben? Filmben? Színházban? Odahaza ? Igaz, hogy az Egye­sült Államokban forgat? Igaz, hogy Montaldo rendezi? — A múlt esztendő Róma, Pest és Los Angeles háromszö­gében telt el, repültem egyik világvárosból a másikba. Már nemcsak az olasz és a magyar, hanem az amerikai filmben is otthon vagyok. Most Arthur Kenedyvel forgattam Los Ange­lesben. Nagy örömömre szín­házban is játszom, az Egy lány a Via Flommián című darab­ban. Nagy siker, és a sok film után jólesik érzékelni, hogy a közönség ott ül velem szemben, szinte érzem a lélegzetét. De a legnagyobb öröm, hogy Giulia- no Montaldo is rám bízta új filmjének egyik szerepét. Kivé­teles rendező egyéniség, önök Magyarországon a Sacco és Vanzetti című filmjét láthatták. De Pontecorvo mellett az asz- szisztense volt a Kápó és az Algériai csata című filmeknek, ezeket is játszották önöknél. Sokat dolgozik tehát, de úgy köszönt tegnap el, hogy „vi­szontlátásra, jövőre"! Odakint sokat beszél a magyar filmről, kicsit büszkén. Mire e sorok megjelennek, már otthon lesz Rómában a Via Beninin. Az osztrák Edith Leyrer az Egy erkölcsös éjszaka egyik hölgye volt, de már tizenkét ki- sebb-nagyobb magyar filmsze­rep áll mögötte. Nagyon mű­velt, kellemes ember és legszí­vesebben a színházról beszél: — Münchenben kezdtem a pályát, két évig játszottam az ottani kamaraszínházban. Az­tán hazamentem Bécsbe és négy évig politikai kabaréban léptem fel, olyasmiben, mint önöknél a Vidám Színpad, vagy a Mikroszkóp. De sokáig nem bírtam a kabarét, a súlyo­sabb feladatok vonzottak. így aztán a Volksoperben énekes­szerepet játszottam — közöttük sokáig a West Side Story Ani­táját — majd a Theater an der Josefstadt-ban Ödön vor Hor­váth és Arthur Schnitzler dara­bok hősnőit. Majd négy évig Svájc következett, a zürichi Schaubühne. Közben vonzott a magyar film híre. Eljöttem ide és Makk Károly lett a kedvenc mesterem. Két remek fiatal színésznő. Belevontuk őket a magyar film vérkeringésébe, és ők — nagy áttételekkel — belevonják a magyar filmet a világ -filmszí­nész-társadalmába. Jó ügy. Földessy Dénes Indulatok helyett — érveket! Csatatér Önvizsgálatra, szembenézésre, állásfoglalásra ösztönöz „Számon kéri: ismerjük-e magunkat...?” M a, a filmszemle utolsó napján mu­tatják be Rózsa lános rendező és Ragályi Elemér operatőr dokumen­tumfilmjét Csatatér címmel. Voltaképp ez sem ősbemu­tató, csakúgy mint a Ma­gyarok, az egyik budapesti mozi játszotta már néhány napig az elmúlt év augusz­tusában. A filmnek sajtója alig volt, eleddig, S tán jó is, hogy csaknem „szűzen" kerül az országos közvéle­mény elé. így ki-ki a látot- tak-hallottak alapján fog­lalhat állást önmagára és a rendezői koncepcióra hagyat­kozva. Mert állást kell foglal­nia. A Csatatér izgalmas, ri­portokban elénk pergő tanú­ságtétele erre késztet — s ez egyik legnagyobb értéke Rózsa János filmjének. Sző­kébb körű vetítések alapján nagy „égzengéseket” jósol­nak körűié; tudományos ber­kekből a szele már idáig is elért, fölkavarodni ezután készül a vihat, a reméljük megtisztító erejű, friss levegőt hozó. A Csatatér a mohácsi vész 450. évfordulójára — helyi, Baranya megyei és országos társadalmi összefogás nyo­mán — kialakított történelmi emlékpark szép és kegyeletes avatóünnepségével keretezve megörökíti a kialakítás folya­matát. A szép társadalmi ösz- szefogás példáját. Az össze­fogás tiszteletre érdemes pél­dáját, a gondolat megszüle­tésétől megvalósításáig, amelyre egy filmismertető­ben olvasható szép gondolat a legjellemzőbb: „Ha a mo­hácsi csatavesztés a szét­húzásé, akkor a nemzeti emlékpark létrehozása az összefogás jelképe lehet.” S Ortutay Gyula akadémikus emlékbeszédének szavai akár mottóul is kerülhetné­nek az egész ügy elé: „Em­lékezni jöttünk, s nem ünne­pelni .. Mindennek a tisztaságá- bqn, nemes szándékában senkinek sincs oka kétel­kedni. A „hogyan?” kérdése már egészen más kérdés. Erre próbál választ keresni a ren­dező az avatóünnepség dí- szelgései, díszlövései, emlék­beszédei közé illesztett ripor­tokban. Megszólal bennük az Ybl-díjas építész, a termé­szetvédelmi hivatal elnöke s egy munkatársa; szót kap a művelődési vezető, a régész, az antropológus, és megszó­lal egy különös szép szavú munkásember is, aki gyer­mekkora óta megszállott hit­tel és az autodidakta régész féltő gondjával vigyázta: miket hoz felszínre a kiomló barázda. . . . (Több évtizedes kutatások föltártak már mo­hácsi tömegsírokat és min­denki tudja, többnek is kell pihennie még itt e gyász­téren, valahol.) E riportmo­zaikok a legfontosabb részei Rózsa János dokumentum­filmjének. Valóságos tényeket és ellentmondó megállapítá­sokat; nemes, igaz gondola­tokat és hamis tudatú be­idegződéseket ütköztet egy­mással a rendező. Jelezve a különböző nézetek konfrontá­cióját; jelezve történelemtu­datunk összetett valóságát, és elgondolkodtatva történelem­ismeretünk, hagyományterem­tő jószándékaink; értéket te­remtő és értékeket mentő szorgoskodásunk megannyi ellentmondásáról is. önvizsgá­latra, szembenézésre, állás- foglalásra ösztönözve, hogy helyes, jó, értelmes törekvé­seink találkozzanak egyszer már végre egymással. Ha lehet egyebütt is .. . Mindez sokfelől közelítve egy ponton csúcsosodik ki. t!gy antropológus, az Akadé­mia képviselője egyértelműen megkérdőjelezi a történelmi emlékhely kialakítását. Egész pontosan: etikátlannak bé­lyegzi az egész „ünnep­lést” .. . Ugyanis 1976 tava­szán már a munkálatok köz­ben váratlanul újabb tömeg­sírra bukkantak a helyszínen. A (föltehetően) sajátos ér­tékű csontleleteket antropoló­giai elemzés nélkül visszate­mették, s föléjük emelték a kopjafákkal megtűzdelt ke­gyeletes nemzeti emlékpar­kot. A leletek újra-elhantoláso, az Akadémia, e film szerint legalábbis- szándékolt kiha­gyása — ténykérdés. Miért történt és hogyan, amikor a feltárást a helyszínen mu­zeológus régész szakemberek (köztük antropológus) vezet­ték? Úgy gondolom, ennek a felelősségét — ha szükséges — nem a filmnek és nem a társadalomnak a feladata tisztázni. Döntsék el ezt min­denekelőtt a tudomány szak­emberei és mindazok, akik tisztának érzik (érezték?) a lelkiismeretüket, amikor a csontokat vegyszerekkel a további kutatások ellen gon­dosan megvédve, visszahan- tolták. A Segesvár című Balázs Bélás-film antropológuso, aki — anno 1880 — egy Petőfiének hitt koponyát akart a filmben „megantro- pologizálni”, megúszta né­hány egyforma farbarúgás- sal... De ő odament a helyszín­re! Nem helikopterről szem­lélve Ítélkezett, s nemcsak azért nem, mivel az a husza­dik század vívmánya. Zay Lászlóval értek egyet, aki magyar nemzetbeli írá­sában kifejti, hogy a Csata­tér kétszeresen is az önisme­ret filmje. „A történelmi ön­ismereté, mert kitetszik be­lőle a kérdés: hogyan nézünk a históriába, hogyan látjuk a múltunkat? Történelmünk kopjafákkal teletűzdelt em­lékpark-e a számunkra, ahol kedvünkre sétálhatunk és ér­zelmesen gondolhatunk erre- arra, vagy igazi gondolkodás terepe-e, vívódásé, jövőte­remtő tanulságoké? S az ön­ismeret filmje a Csatatér azért is, mert szómonkéri: ismerjük-e magunkat? Tud- juk-e, mit teszünk, miért tesz- szük?" V alahogy ezt kellene tisztáznunk. Egymás előtt, a gyerekeink előtt, a társadalom előtt. Egy (ritka) alternatívaként esetleg szembenézve .azzal is, ha hibáztunk, ismerjük be. Ha nem, legyenek hozzá — indulatok helyett — ér­veink! Erre is int Rózsa János Csatatere. Wallinger Endre i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents