Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)

1978-02-02 / 33. szám

e Dunantfllt Tlaplö 1978. február 2., csütörtök Kováts Mihály huszárezredes Amerika függetlenségi háborújában T öbb mint kétszáz évvel ezelőtt — 1775-ben — az amerikai brit gyar­mat 13 államának népe for­radalmi útra lépett. Elhatá­rozta elszakadását a brit ko­ronától és 1776. július 4-én kihirdette a Függetlenségi Nyilatkozatot. Az újonnan megalakult szabad államok önkéntes hadsereget állítottak fel, hogy megvédjék az an­golokkal szemben kinyilatkoz­tatott függetlenségüket. Az angol gyarmatosítók nem nyugodtak bele a gazdag te­rületek elvesztésébe és meg­torlással válaszoltak. Megindí­tották a háborút a 13 új, füg­getlen állam ellen. A harc hosszú és véres, az erők egyenlőtlenek voltak, de végül 1783-ban a szabadságvágyó amerikai nép győzedelmeske­dett. De hogy ez a harc győ­zelemmel ért véget, hogy az Egyesült Államok megmarad­hatott s megszilárdulhatott, „Fidelissimus ad mortem 99 azt a nyolcéves háború ide­jén számos európai nemzet fiainak közreműködése és ön­feláldozó halála is segítette. Minden kockázatot vállalva hajóztak Európa számos or­szágából az önkéntesek Washington György (1732— 1799) zászlaja alá, aki a füg­getlenségi harcot vezette. Ezek közé tartozott Fabri- czy Kováts Mihály, Mária Te­rézia hadseregének nyugdíjas huszárőrnagya. Ő volt Ameri­ka történelmében az első ma­gyar, aki szervezett, harcolt, és végül az életét áldozta e földrész népeinek a szabad­ságáért. Megérdemli, hogy emlékezzünk reá és életével közelebbről megismerkedjünk. A debreceni diákból huszár lesz Karcagon, ebben a tipiku­san alföldi városkában szüle­tett 1724 augusztus havában, a kisnemes Fabriczy Kováts családban. Felsőbb iskoláit a debreceni református kollé­gium diákjaként végezte el. Tanulmányainak befejezése után az ifjú 1744-ben a jász­kun huszárezredben katonai szolgálatba lépett. Ekkor folyt Poroszország és Ausztria között a második sziléziai háború, amely a drezdai bé­kével véget ért. Úgy látszott, hogy tartós béke lesz, ezért a Habsburg Birodalom sok katonai egységét leszereltette. A jász-kun ezredből is sok katonát leszereltek s ezek kö­zött volt Fabriczy Kováts Mi­hály is, aki ekkor már zászlósi rendfokozatot viselt. Haza­ment gazdálkodni, de nem sokáig maradt otthon, mert arról értesült, hogy Nagy Fri­gyes porosz király a magyar huszársóg mintájára porosz huszárezredeket szándékozik felállítani. Nagy Frigyes fel­ismerte a gyorsan mozgó és fölényes hadmozdulatokat végző magyar huszársóg ér­tékét. Az első porosz huszár­ezred szervezését és kiképzé­sét a magyar Székely Mihály huszárezredesre bízta. Fab­riczy Kováts útját Poroszor­szág felé vette és ott jelent­kezett a Székely Mihály pa­rancsnoksága alatt álló hu­szárezredbe. Ám itt újra köz­legényként kellett kezdenie és hat évig szolgált így rang nélkül. Az 1756-ban megindult hétéves háborúban a közle­génységtől kapitányi rangig emelkedett. Bátorságáért és a haditudományokban való jártasságáért a porosz király a „Pour le Merit" érdem­renddel tüntette ki. Ragyogó katonai karrier előtt állott, a háború még javában dúlt, amikor Fabriczy Kováts ezre­dét Szilézia lengyel-lakta te­rületére vezényelték megszálló erőként. Ezredét arra utasítot­ták, hogy a lakosság megfé­lemlítésével biztosítsák a po­rosz uralmat. Az ezredet erő­szakos adóbehajtásokban va­ló részvételre is felhasználták. Fabriczy Kováts együtt érzett a szegény, elnyomott lengyel lakossággal, lelkiismerete til­takozott a fegyveres adóbe­hajtás ellen. Ez elől más kiút nem állott előtte, mint lemon­dani a katonai karirerről. 1761. március 12-én feljebb­valóinak bejelentette a po­rosz hadseregből való kilépé­sét. Lengyelországba költözött, mert időközben az osztrák császárság hazaárulási vád­dal hadbírósági eljárást indí­tott ellene, a porosz hadse­regben vállalt szerepe miatt. Amikor Mária Terézia am- nesztia-rendeletet adott ki, Fabriczy Kováts ebben bízva, visszatért Magyarországra és Késmárkon telepedett le. Itt azonban hamarosan letartóz­tatták azzal, hogy hazaáru­lókra nem vonatkozik az am­nesztia. Egy évig volt vizsgá­lati fogságban s legvégül a legfelsőbb államtanács dön­tött az ügyében. Felmentették a hazaárulási vád alól, mert bebizonyosodott, hogy nem mint szökevény, hanem lesze­relt katona — tehát polgári személy — állott Nagy Fri­gyes porosz hadseregébe. Zsoldosnak lenni pedig az idő tájt az egész Európában megengedett dolog volt. Sőt, szerepének teljes tisztázása után Mária Terézia huszár­őrnagyi nyugdíjat folyósíttatott részére. Már nem volt éppen ifjú legényember, amikor 1763 május 20-án megnősült s egy felvidéki leányt, Szinnyei-Mer- se Franciskát feleségül vette. A házasságból egy kisfiú származott, aki hároméves ko­rában meghalt. A gyermek halála után a házastársak ha­marosan elváltak. Kováts- Mihály Szászország­ban tartózkodott, amikor érte­sült az amerikai Függetiensé- gi Nyilatkozatról. A Függet­lenségi Nyilatkozatban foglalt szabadságelvek megrázták az alföldi magyar huszártiszt lelkét. Visszautazott Magyar- országra, hogy otthoni dol­gait rendezze, azután az oszt­rák rendőri és katonai szer­veket kijátszva, 1776 augusz­tusában Párizsba utazott. Cél­ja az volt, hogy Franklin Ben­jáminnál (1706—1790) — az amerikai Függetlenségi Nyi­latkozat államainak franciaor­szági képviselőjénél — fel­ajánlja katonai szolgálatait. Azonban Franklint nem talál­ta Párisban, mert Bordeaux- ban egy francia fegyverszál­lítmány berakodását és elin­dítását szemlélte. Fabriczy Kováts utánautazott, de Frank­lin addigra eltávozott. Ekkor Fabriczy Kováts 1777. január 13-án innen levelet küldött Franklin Benjáminnak. Szép latinsággal és még szebb kézírással megírt levelében el­mondta, hogy harcolni akar az amerikai nép szabadsá­gáért. „Fidelissimus ad mortem”, — „Leghűségesebben a ha­lálig", ezzel fejezte be a le­velét. Franklin a magyar huszár­tiszt ajánlkozását elfogadta és ajánlólevéllel Washingtonhoz küldte. Fabriczy Kováts, ami­kor megérkezett Amerikába, már 53 éves volt, fiatalnak semmiképp sem mondható, katonának pedig egyenesen öreg. Hamarosan számos csatá­ban kitűnt bátorságával és nagyszerű huszárstratégiájá­val. Washington fővezér ha­marosan ezredessé léptette elő. Közben találkozott a fiatal, gróf Pulasky Kázmér lengyel szabadsághőssel, aki a len­gyel emigránsokból felállított „Pulasky Légió”-nak volt a parancsnoka. A légió reme­kül harcolt, de híjával volt a katonai tudásnak és a fegye­lemnek. Pulasky meghívta a Légió helyettes parancsnoká­nak Kováts ezredest. Az ő ha­ditapasztalatokban gazdag irányítása, nevelése és kikép­zése alatt kovácsolódott ke­mény harci egységgé a Légió, amelyhez időközben még né­hány, az Újvilágba vetődött magyar is csatlakozott. Ezek nevét azonban elmosta az idők folyása. A „Pulasky Lé­gió” lovasalakulat volt, amely a magyar huszársóg erkölcsi alapjain és harci erényein nyugodott. Kováts Mihály ez­redes szervezte, alakította az­zá, amivé lett: a halált meg­vető hősök légiója. Ismeretlen sír mélyén Charlestonban 1779 végén Fabriczy Kováts Mihály személyes bizonyítékát adhatta Franklinhoz intézett levelében írt jelmondatának: „Fidelissimus ad mortem”. A South Carolina állam te­rületén fekvő Charles Town, — ma Charleston — városkát nagyerejű angol katonaság támadta meg. Ha elfoglalják, megnyílt volna az út előttük Washington hadseregének hátba támadásához és ez a függetlenségi harcra végzetes következményekkel járt volna. A városka gyenge helyőrsége már-már a kapituláció gon­dolatával foglalkozott, amikor Fabriczy Kováts Mihály veze­tésével megérkezett a Pulasky Légió. Bár hosszú és fáradt­ságos menetelés után voltak és a létszámot is erősen meg- csappantotta a himlőjárvány, Kováts ezredes mégis azonnal rohamot vezényelt. A huszá­rok fergeteges rohamának, amelynek élén Kováts ezredes lovagolt az angolok — noha többszörös túlerőben voltak — nem tudtak ellenállni és visszavonultak. Charles Town az Egyesült Államok kezén maradt, Washington főserege megmenekült a hátba táma­dástól és Fabriczy Kováts Mi­hály betartotta a fogadalmát. A megismételt lovasroha­mok egyikében halálos sebet kapott. Ahol lováról lefordult, ott temették el bajtársai. Ké­sőbb egy angol tiszt emlék­irataiban így emlékezett meg a Charles Town-i csatáról; ... „ez volt a legjobb lovas­ság, amellyel a felkelők vala­ha is rendelkeztek". Az amerikai közélet, azon belül az amerikai magyar­ság számon tartja tetteit és híven őrzi Fabriczy Kováts Mihály huszárezredes emlé­két. Neve ott szerepel az amerikai szabadságharc hő­seinek sorában. Charleston- ban pedig, azon a helyen, ahol a sírját • feltételezték, em­lékoszlop áll. Kelenváry János A hivatásos magyar színjátszás bölcsőjénél Nemrégiben került elő egy somogyviszlói parasztház padlá­sán a legrégibb magyar nyelvű újságok egyikének, a Hadi és más nevezetes történeteknek mintegy 50 példánya, amelyek 1790. július 6-a és 1790. decem­ber 17-e között jelentek meg. Ezeket a molyrágta lapokat bön­gészve az 1790. szeptember 3-i számban akadtunk rá az alábbi, színháztörténetünk szem­pontjából roppant érdekes tu­dósításra : „Kassa mellől — írja a közel 200 éves újság — következendő örvendetes Tudósítás érkezett hozzánk: Hazánkban egy nagy tekintetű Fija jól érezvén, melly igen fogja segíteni Anyai Nyel­vünknek elterjedését s gyarapo­dását az, hogy ha íróinknak ját­szó színre készített Darabjaik nem tsak olvastatnak, hanem közönségessen el is játszódtat- nak, nevezetes jutalmat rendelt annak a Játszó Seregnek, amelly Kazinczy Ferencz Úrnak Hamlet-jét, illendően elkészül­vén, Budán el fogja játszani. Az pedig Akire ezen Rendelés bizattatott, olly igyekezettel va­gyon, hogy a Hamlet játszásá­ra összveszerzendő Sereg, az­után Alzirt, Meropot és Tankré- det játssza; és így végtére egy Magyar Játszó Seregünk légyen, amelly, míg kívántatni fog, Bu­dán és Pesten, azután pedig Székesfejérváratt, Nagyszombat­ban, Pozsonban, Győrben, Esz­tergomban, Debretzenben, Nagyváradon, Miskoltzon, Kas­sán, Kolosvártt és Szebenben is mulasson. Illy nemes elősegél- lés után, amellyet az említett nagy Hazafi ajánl, nints egyéb hátra, hanem hogy azok, akik magokat jelentsék, és onnan to- lyeknek a felvállalásokra, mely- lyek a Hamletben előfordulnak, alkalmatosoknak érzik, Budán a Strohmayr Úr könyváros bolt­jában (hol a Hamletek elegen­dő számmal vágynak letéve) magokat jeletsék, és onnan to­vábbi utasításokat kérjenek. Leginkább az fog a felvéteten- dő Játszókban tekintetni, hogy tiszta Magyar Accentussal szól­janak, és beszédeken idegen íz ne esmertessék. — Reményijük, hogy az említett jutalmon fely- lyül Nyelvünknek szeretete, (mellynek bologításával Mara­dékaink előtt olly méltán ditse- kedhetik mostani Századunk), ezen szándéknak tellyesítését nem teszi sikertelenné: valamint más részről azzal hízelkedünk magunknak, hogy a megneve­zett Daraboknak belső érdeme és a Játszó Személyeknek il­lendő elkészülések minden Né­ző helyben hagyását megnye- rendik!” Sajnos, a Kassa mellől érke­zett tudósítás nem nevezi meg név szerint azt a „nagytekinte­tű hazafit”, aki ezzel a pályá­zati hirdetéssel életre hívta az első magyar hivatásos színját­szó társulatot. A Bécsben meg­jelenő magyar nyelvű újság tu­dós és lelkes szerkesztője, Gö­rög Demeter nemcsak helyt adott lapjában a felhívásnak, hanem hatoldalas kommentár­ban méltatja a jelentőségét. A művelt nemzetek példáját idé­zi, majd lelkes kommentárját a következő óhajtással fejezi be: „Óhajtjuk szívünkből, hogy Nem­zetünknek boldog virágzását tárgyazó gondolkozásaink, ne tsak Hazafiúi Álmok lettek lé­gyen: melly valóban könnyen meg is lehet, ha minden tsil- lámló Magyar Köntös alatt olly szív lakozik, melly Hazájáérr ver, s minden, aki Magyarnak neveztetik, igazán szereti ma­gát, Nemzetét és Maradékát.” Még ugyanabban az évben, 1790 kora őszén Kelemen Lász­ló megszervezte az első magyar hivatásos színjátszótársulatot. Bemutatkozó előadásukat 1790. október 25-én tartották a bu­dai Várszínházban, majd viha­ros sikerrel megismételték a né­met színészet pesti fellegvárá­ban, a Rondellában. A társulat rendszeres játékát csak 1792. május 5-én kezdhette meg a budai Duna-parton fából épült színházában. Molnár Imre, a Szigetvári Várbaráti Kör ' elnöke Toliseprű Mindannyiunk felelőssége Mindenféle számvetésnél el­engedhetetlen, hogy visszate­kintsünk a megtett útra, s rá­pásztázzunk a jövő lehetőségei­re. Talán nem felesleges ezért, ha nyelvművelésünk helyzetével is foglalkozunk. Bizonyos, hogy nyelvművelé­sünk állandóan erősödik. Érté­kes nyelvművelő kézikönyvek, szótárak jelennek meg. Tudósok tömege hajlik cédulái fölé, táj- nyelvtérképek készülnek, kérde­ző levelekre válaszolnak a rá­dióban, a tévében, a szakfolyó­iratokban, a napilapokban. És mégis, mégis el kell szo­morodnunk gazdag nyelvkin­csünk elszürkülésén, elszegé­nyedésén. Ha valaki A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának három kötetét lapozgatja, nem­csak azon kell elcsodálkoznia, tudósaink hangyaszorgalma mi­ként tud több mint 60 000 szó történetéről és eredetéről tájé­koztatni bennünket, hanem azon is, hogy a szótár szócik­kei közül az évszázadok során hány és hány tőről metszett, ízes magyar szavunk tűnt el. Könnyű erről meggyőződnünk, ha Arany Toldiját olvasgatjuk. De nemcsak a régi szavak las­sú kikopását sajnáljuk, hanem azokat is, amelyeknek napjaink­ban kell elhullniuk. Csak két példát a sokból! Vajon, ki mer ma időszerű vagy alkalomszerű események­ről írni, beszélni aktuális vagy aktualitás helyett. így vagyunk a licenc szóval is. Hiába álla­pították meg az illetékesek, hogy ez megfelel a magyar szabadalom szónak, ugyan ki beszél ma már a szabadalmak felhasználásáról? Hallgassuk csak meg a felelősség-elhárítás köntörfalazását, a személyt és időt rejtő álnyilatkozatokat, a bürokrácia még ma is bokros burjánzását, a tükörfordítások szolgai megnyilatkozásait, a csikorgó szerkezetű mondatfű­zéseket, a magyartalan hang­súlyt, a csúf kiejtést! Kevés írónk mondhatná el magáról azt, amit Bartzafalvi Szabó Dávid több mint másfél évszázaddal ezelőtt leírt: „Mondhatom, hogy ugyan tö­rődtem az izzadságban, míg eggy szót ki tsináltam." Vagy idézzük Kazinczy Ferencet, aki Báróczi versfordításainak olvas­tán ezeket írja: ,,... még isme­rem a helyeket, ahol édes szó­lása csudálgatásiban fel-felsi- koltozám."? De „hiába mindenha szán­dék", ha nem él valamennyiünk­ben az anyanyelvvel való gaz­dálkodás felelősségtudata. Nyelvünk tisztaságára ügyelni nem néhányak ügye; nemcsak a tanárok, a nyelvtudósok, a sajtó, a rádió, a tévé emberei­nek kizárólagos kötelessége, hanem mindannyiunk felelőssé­ge. Köztulajdoni gonddal kell sáfárkodni anyanyelvűnk értékei felett. Népünk öntudata nyilat­kozik meg nyelvünkben, ápoljuk ezért azzal a féltő gonddal, ahogyan szeretteinket félteni, gondozni szoktuk! Anyanyelvűnk dúsan megjutalmaz fáradsá­gunkért. Nyelvünk, amelynek fennmaradásáért legnagyobbja- ink küzdöttek, amelynek kincseit évszázadok munkájával igyek­szünk feltárni — Kosztolányi De­zső szavait idézve — „úgy sze­ret bennünket, hogy mindenét nekünk adja, ami az övé, hi­szen anyánk. Viszontszolgálat fejében mindössze azt kéri tő­lünk, hogy mi is törődjünk vele egy kicsit. Ez kötelességünk is. Gyermeki kötelességünk, hogy megtanul­juk anyanyelvűnket.” Dr. Tóth István BARANYAI TÁJAK: PALKONYAI PINCÉK FOTÓ: TAM LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents