Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)

1978-02-12 / 43. szám

DN HÉTVÉGE 10. RIPORT 978. FEBRUÁR 12. Scherdán József „Tegnap reggel a Höffler- léle bőrgyár munkásai beszün­tették a munkát, mert a tulaj­donos cég, hivatkozva az ál­talános üzleti pangásra, le­szállította a munkabéreket. Va- szary főkapitány megkísérelte kiegyenlíteni az ellentéteket a munkások és a gyártulajdono­sok között, de kísérlete med­dő maradt." Nyolcvan esztendővel ezelőtt, február nyolcadikán történt mindez, s az idézet az első évfolyamában levő Pécsi Friss Újság 1898. február 9-i szá­mából való. De kísérjük fi­gyelemmel az eseményeket, a korabeli sajtó hasábjain. Pécsi Friss Újság, február 11: „Höfflerék szombatig vár­nak és ha addig sem térnek vissza munkásai, másokat al­kalmaz, hisz napszámos annyi van, hogy akár ezeret is kap olyan fizetés mellett, amit a sztrájkba hajszolt emberek ke- veseltek. Aki eddig 6 frt heti bért kapott, a jövő héttől kezdve csak 5-öt kapott vol­na, akinek azelőtt 18 frt heti­bére volt, az csak 15 frt-ot kapott volna addig, míg az üzleti konjunktúrák nem teszik lehetővé ismét visszamenni a régi bérekre." A Pécsi Közlöny február 15-i számában a következő olvas­ható: ,,A megállapodás az, hogy a gyárnak munkásai az eddigi munkabéreket kapják továbbra is minden redukció nélkül, a napi munkaidő azon­ban reggeli 6 órától esti 6 óráig tart és nem mint eddig: reggeli 6-tól esti 7 óráig. A munkások tehát egy órát nyer­tek anélkül, hogy napibérük ez által változást szenvedne. A gyárnak mind a 128 mun­kása tegnap reggel rendesen megkezdte újra a munkát." Délután kettőre jár és még mindig a gyárudvaron csatan­golok: elsétálok a gyár leg­régibb épülete, az egykori vashámor mellett — ma az Európa-hírű Pécsi Bőrgyár tmk-műhelye — s közben azon tűnődöm, hogy az 1898- as sztrájk az első volt az üzem történetében, ami végül is a munkások győzelmét eredményezte. Számtalanszor megfordultam már e patinás üzemben, de sose éreztem még ennyire a múlt leheletét. Még két évtizede is a szabad­ban voltak a beton cserző­kádak. Télidőben a tímárok­nak először a jeget kellett hasítani ahhoz, hogy a me­dencékben levő bőrökhöz fér­jenek. Elgémberedett kezüket forró vizes vödörbe mártogat- ták. A nyersbőrökkel telt csil­léknek férfivállak feszültek, s a kocsikat is ők húzták. Pirosra mázolt traktor do­hog el mellettem tucatnyi, nyersbőrrel megpúpozott kocsit vontatva maga után. A kró- mos gyárrészlegnél leakasztják a szállítmányt, több emeletnyi magasságból csiga ereszkedik alá, majd a vaskosarak egy­más után tűnnek el az épüle­ten vágott nyíláson . . . Odébb nyugati kamion várakozik. Vé­géhez targonca simul, a ra­kodólapra kék, vegyszerrel te­li hordókat gurítanak ... Már a nyersbőrraktárak előt­ti sós csatokat taposom. A semmihez sem hasonlítható át­ható szag most elviselhető: nem mint nyáron. Akkor szé­les ívben elkerülném e helyet. Hiába, ehhez gyomor kell! A vágányon két vagonból is hordják a sózott marhabőrö­ket. Targoncára kerülnek, az­tán máglyákba, a fehérre me­szelt raktárakba. Eszembe jut­nak a termelési főmérnök, Vaj­da József szavai: — A munkahelyi ártalmak, a foglalkozási megbetegedé­sek nem jellemzők. A csukló- és alkarbántalmak, a derék­panaszok mégis sűrűbben for­dulnak elő, mint másutt. A szakma jellegéből fakad, hogy a munkakörülmények nem olyan jók, mint más könnyű­ipari üzemekben. Holott, a harminc esztendő alatt, mióta először átléptem a gyári porta kapuján, javarészt gépesítet­tük a kézi munkafolyamatokat. Azelőtt a tímárság külön kaszt volt: a segédmunkást nem en­gedték maguk közé. Ez még ma is tapasztalható, mikor azt hangoztatják, hogy a se­gédmunkás ne álljon a fara­gógép mellé. Sokat változott a technológia. Évekkel ezelőtt a meszezés és a cserzés leg­alább egy hetet vett igénybe, ma három napig tart. Azelőtt hónapok teltek el, mire a talp­bőrnek való megcserződött: a ma használatos vegyszereknek köszönhetően mindez néhány napra csökkent. A kerítésen túl, ahol a nem­rég avatott, sertésgyárrészleg áll, egykoron zsebkendőnyi parcellák húzódtak, s a kony­ha rkertekben megtermett a zöldség, hagyma, miegyéb ... A föld, amit a tímároknak jut­tattak, a gyáré volt. Tímárok. Vajon mennyit vál­tozott, formálódott évszázadok óta e munka jellege, nehéz­ségi foka? Minderre hiteles választ kaphatnánk az egykori tímárdinasztiák tagjaitól, a Horváth, a Gungl, a Betiol, a Muszmann, a Ludvig és Scher­dán családoktól. De vegyünk egy példát: a tímár szakma ma mór nem férfi privilégium. Zsifkó Béláné ugyanúgy pi­ros köpenyt visel, mint meg­annyi asszonytársa a sertés- gyárrészlegben. A hasítógép mellől szólítom el. Ö kérdez először. — Mennyi időt vesz igény­be? — Hát... — Azért kérdem, mert míg távol vagyok, a mesternek, Szarka Istvánnak kell helyet­tesíteni engem is. Egyébként négyen vagyunk egy gépen: két beadó és ugyanennyi el­szedő. A normát négyünkre szabják meg, ami műszakon­ként 1600 bőr hasítását jelen­ti. A tervet általában egy-két százalékkal túlteljesítjük. — Mióta szakmunkás? — öt esztendeje kaptam meg a tímár segédlevelet. Az­előtt sokkal nehezebb munkát végeztem, megérte a másfél évig tartó tanulás. Azt hi­szem, most már megállapod­tam. Ez az üzem korszerűség­ben világszínvonalon áll. Nem gondoltam, hogy ilyen helyre kerülök. Tíz évvel ezelőtt egy Barcs melletti tanyán éltem anyámmal és a kislányommal. Ha elérkezett a tél, az olva­dásig el voltunk zárva a kül­világtól. Megelégeltem. Az új­ságban olvastam, hogy a Pé­csi Bőrgyárban van felvétel. Idén lakást is kaptam, végre megszűnik az évtizedes albér­let. A három és félezer forin­tos fizetésből eztán több jut a családra ... A szobányi cserzőhordók mo­rajába a hasító- és faragógé­peken áteresztett bőrök tompa hangja vegyül. Az óriási csar­nokban, ahol a marhabőrök feldolgozása folyik, targoncák forgolódnak. Csiszár László, aki több mint huszonöt éve van a szakmában, a követke­ző szállítmányt várja. — Mikor inas voltam, még kézzel svődoltunk a nagy­meszesben. Azóta nagyrészt megszűnt a fizikai munka. 1965 óta állok a faragógép előtt, a műszak nagy részében egy lábon, mert a jobbal pe- dálozok. A normám 740 bőr nyolc óra alatt. Közben megérkezik az újabb, több mázsás adag. Megméri a zöldes-kék színben játszó bőrök vastagságát, a bőrök szélébe beleüti a kilences szá­mot: ez Csiszár László jele, az elszámolás és a minőség- ellenőrzés alapja. Rálép a pe­dálra, a Rizzi hengerei közé ereszti a vékonyítandó anya­got, a körkés alatt felsír az asztallapnyi bőrlepedő ... Rám tekint és csak ennyit mond. — Több tímár kéne! Újabb bőrt kap le a ku­pacból, ismét a pedálra lép... Az északi porta emeletes épülete a tímártanulóké. Ép­pen szünet van, az imént fe­jeződött be a dolgozatírás, így Domokos Ferenc szakokta­tó is ráér egy ideig. — A közhiedelemben még ma is az él, hogy a tímárság büdös szakma. Tizenegy tanu­lónk van, főleg vidékiek. A szállást is itt rendeztük be, az oktatóterem mellett, négy­ágyas szobákban laknak, amiért nem kell fizetni, A fiúk kétszáz forint társadalmi ösz­töndíjban részesülnek a tanul­mányi előmeneteltől függetle­nül. Ennek ellenére kevés a jelentkező, s akik jönnek, azok is gyengébb átlageredménnyel érkeznek a vidéki általános is­kolákból. A többségnek a ma­tematika és a fizika tűnik nehéznek. — Hány tanulóra lenne szükségük évente? — Legalább tizenötöt kelle­ne beiskolázni ahhoz, hogy a nyugdíjba vonulókat, a kilé­pőket pótoljuk. De az erőfe­szítéseink hiábavalók. Nemrég tizennyolc baranyai község ál­talános iskolájába küldtünk le­veleket, felajánlva, hogy dia­vetítéssel egybekötött pólyavá­lasztási tanácsadást tartunk, amelyen a szakma legjobbjai ismertetik a gyár munkáját. Mit gondol hányán reagáltak? Mindössze négy iskola vála­szolt: kettő azt közölte, hogy nem tart igényt a tájékozta­tóra. Csendes László igazgató sem nyugodt az utánpótlást il­letően. Pedig a gyár eredmé­nyei, az egy dolgozóra eső három és félezer forintos át­lagkereset nem általános más, könnyűipari üzemekben. — A Pécsi Bőrgyár ma négymillió négyzetméter mar­ha- és sertésbőrt dolgoz föl, termelésünk meghaladja az évenkénti másfélmilliárd forin­tot. Sertésvelúr-bőreinket isme­ri a nyugat, sertésnubukunk egyedülálló. Termékeink egy- harmada közvetlen, vagy köz­vetett formában exportra ke­rül. Szakembereink fő felada­ta manapság a marhabőrök nemesítése, a bőrszerűbb bő­rök előállítása. — Mitől bőrszerűbb egy bőr? A kérdésen először kissé meglepődik Béli László, a szőke, jókötésű tímártanuló, majd ráyágja: — A kikészítéstől. Finomabb a tapintása, meg lágyabb is. — Hogyan adtad a fejed a tímárságra? — Tulajdonképpen lakatos­nak készültem a szüleim ta­nácsára, de az egyik barátom elcsábított. Most másodéves vagyok, a bőrgyártást a tech­nológiai sorrendnek megfele­lően tanuljuk: már voltunk a nyersbőrtartósításnál, megis­mertük a zsírtalanítást, a talp- bőrgyártást, jártunk a cserző­műhelyekben: tanulmányoztuk a növényi és ásványi cserzést. Most a gépi puhítást gyako­roljuk, a követező lépés a ha­sítógépek megismerése lesz. Ha fölszabadulok faragó-, vagy puhítógépre szeretnék kerülni. Ma már apám is itt dolgozik, utánam jött, ott­hagyta az erdészetet. Béli László, apját csalta a nagy múltú gyárba, Scherdán Józsefet pedig a családi ha­gyomány. A Felsőmalom utcai timárház ... Még nem szólalt meg a második műszak kezdését jel­ző duda, tíz perc múlva lesz két óra, de már a gépe mel­lett áll, kezében sárga mű­anyag szatyor, az elmaradha­tatlan hazaival. — A negyedik Scherdán va­gyok a dinasztiában. Itt dol­gozott apám, a nagybátyám, öregapám, a Muszmann Jó­zsef. Apám beszélt rá, hogy beáll jak a bőrgyárba: 1965- ben szabadultam, azóta dol­gozom a krómos hasítógép mellett. De én nem akarok itt megöregedni! Harmadéves vagyok a vegyipari szakközép- iskolában, ha befejezem, to­vább szeretnék tanulni! Tímárdinasztiák. Talán nem szakad meg az évszázadok óta tartó folyamat! Hiszen a pécsi bőrgyártás kezdetei olyan történelmi távlatokba nyúlnak vissza, ami egymagá­ban is jelzi: Pécs mindig is bőrös város volt. Már Evlia Cselebi, a híres török világ­utazó is így írt: „A Budai ka­pun kivül, a vizek partján egy timárműhely van, amely mint­ha az anatóliai Afiun Kara- hiszár timárműhelye volna.” A krónikaíró azért is hasonlí­totta egy anatóliai tímárság- hoz a volt Ágoston tér köze­lében levő műhelyt,. mert kor­szerűség tekintetében vete­kedhetett azzal. S hogy e környéken számos tímárság működött egykoron, arról az 1554-ben íródott tö­rök defter (adólajstrom) is ta­núskodik. De nem csupán az Ágoston tér környékén, ha­nem a Tettye-patak mentén, a Kossuth Lajos utcában, a Sallai utcában is működtek tí­márműhelyek. A városban ek­kor tíz Varga és hat Tímár vezetéknevű család élt, amely egyben mesterségüket is je­lezte. De térjünk vissza az Áqoston térre! A kettes számú ház _ amelyben a fűszerüz­l et van — szárítópadlásos te­tőkiképzése is arra utal, hogy e helyen tímárság működött. Bezerédy Győző, a Janus Pan­nonius Múzeum helytörténeti osztályának vezetője évszáza­dosnak becsüli e házat, amely ma a Sánta család tulajdona. Sántáné készségesen kitárja előttünk a padlásajtót, de az ipartörténeti értékű mester­gerendákon nyomát sem lel­jük holmi bőrkampóknak: va­lószínű az előző tulajdonosok elhordták. Istmét az utcán vagyunk. A bejárati ajtó mellett semmi sem utal arra, hogy e ház műemlékjellegű, holott ez az épület is megérdemelne leg­alább egy márványtáblát. Heller József, aki még a ré­gi tímárok közül való, talán ezért is hiányolja, hogy sem a gyárban, de még a régi tímárházakban sem mutatják be a szakma szerszámait, munkafogásait. — Nagy kór, hogy eltűntek a tímárrelikviák. Jó lenne, ha azokat ismét összegyűjtenék és valahol kiállítanák! Amúgy tíz esztendeje vagyok nyugdíj­ban, de még ma is visszajá­rok a gyárba. Nem a legjobb időben kértem az „obsitot”, a postás mindössze kétezerkét­száz forinttal csönget be hoz­zám: és ebben az összegben már benne foglaltatik a lak­bérkiegészítés is. Ezért sem engedhetem meg magamnak, hogy itthon üljek. A központi fűtéses lakásnak magas a re­zsije, így hát téltől tavaszig ledolgozom a három hónapot. Jól jön ez a kiegészítés. Va­lahogy még most sem tudom elhagyni az üzemet. Hiába, a negyvenöt év... 1923. január 23-án Dorn Ferenc ajánlásá­val — aki elsőrendű tímár volt — tizennégy évesen ke­Zsifkó Béláné rültem a Höfflerékhez. Abban az időben a segédek jóindu­latától függött, ki hogyan sa­játítja el a mesterséget. Ne­kem szerencsém volt, mert nagyrészt a Dorn Ferenc ta­nított. — Milyen bőrökkel dolgoz­tak abban az időben? — Középsúlyú marhabőrök­kel, de nem volt ritka a ze- bú-, borjú-, birka- és lóbőr­cserzés sem. Ma csak sertés- és marhabőr-kikészítés folyik a gyárban. Felsőmalom utca. A nagy hagyományú pécsi bőripar egyik bölcsője. Már az utca neve is arra utal, hogy évszá­zadokkal ezelőtt itt, a város­falon kivül malmok állhatták az elmaradhatatlan vízfolyás­sal. Tulajdonképpen az 1700- as évektől ez volt a tímárok utcája. A telkek végén a Tettye-patak egyik ága csor­dogált, ugyanis a bőrkikészí­tés elképzelhetetlen volt vi­zesárok nélkül. A keskeny ut­ca baloldalán copf és klasz- szicista stílusban épült házak váltják egymást. Néhány név a környéken letelepült, a né­met tartományokból és Bosz­niából érkezett kézművesek közül: Tabak, Pichler, Laschitz, Erreth, Krautsack, Pelikán, Lauro, Heymann — ő alapí­totta 1715-ben a tímárosok céhét —, és nem utolsósor­ban Höffler András. Az ő ne­véhez fűződik a pécsi nagy­ipari bőrgyártás kezdete. 1762-ben lett pécsi polgár: különben, a bajorországi Memmingenből érkezett. Egy ideig a Felsőmalom utca 19- es házban működött tímármű­helye, majd a Höffler-manu- faktúra áttelepült a Rákóczi út 55-be, amely ma a PIK át­alakított székháza. A városon kivül, a Siklósi kapunál levő régi vashámort unokája, Höff­ler János és társa vette meg az 1889 januárjában tartott árverésen. Azóta is e terüle­ten működik a mór Európa- hírű gyár. De térjünk vissza Heller Jó­zsef óhajára. A Felsőmalom utca 9. számú épületet ma csak úgy ismeri mindenki: tí­márház. A ház mindkét bejá­rati ajtaján lakat feszül. Az utolsó lakó tavaly nyáron köl­tözött el innen, azóta az Or­szágos Műemléki Felügyelőség vette birtokba az egykori Pe­likán-féle házat. A tervekről Bezerédy Győző a következő­ket mondja. — A műemléki falkutatás befejeződött, ennek alapján teljes biztonsággal megállapí­tottuk, hogy a nyugati szárny az 1700-as évek közepén épült. így már elkezdődhetett az átalakításhoz szükséges ter­vek készítése. 1980. április elején itt szeretnénk megnyit­ni a pécsi munkásmozgalmi múzeumot, és ez a ház adna otthont a korabeli tímármű­helynek is. Az anyag összeál­lításához, a kesztyűgyár és a bőrgyár segítsége is elkelne! A Felsőmalom utcai piacot ót-, szelő gangos épületbe majdan a kézművesek mai utódait sze­retnék letelepíteni, a lakások­ból műhelyek lesznek. Ez valóban méltó emléket állítana az évszázados szak­máknak! Salamon Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents