Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-12 / 43. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. FEBRUÁR 12. A pécsi filmszemle elé P écs és a magyar játékfilm — e kettő művészettörténeti kapcsolattá mélyül. Immár tizedik alkalommal hívta meg Pécs város és Baranya megye más művészetekre is fogékony vezetősége és lakossága a magyar filmeket és alkotóikat találkozóra. A kapcsolatot művészettörténetivé azonban nem gyakorisága, hanem tartalmassága avathatja. S valóban: az első fesztiváltól — amikor 1965 őszén például Fábri Zoltán Húsz óra, Jancsó Miklós így jöttem, Kovács András Nehéz emberek című filmjei adták meg a találkozó rangját és izgalmát — Pécs a magyar film szuverén, nagykorú művészetté válásának, társadalmi és nemzetközi elismertetésének volt egy-egy lépcsője, állomása. Nem ünneplésekkel és viták nélkül, hanem éppen ünneplések nélkül és viták által. Az idén Pécsett a magyar film nemcsak a tizedik szemle jubileumához érkezett, hanem az államosított, szocialista filmgyártás megteremtésének 30. évfordulójához is. A 30. évforduló ezúttal nem bizonyos intézmények jubileuma miatt érdekes, hanem azért, mert o 30 évvel ezelőtti változtatás a magyar filmben nemcsak szervezeti, hanem esztétikai, művészettörténeti értelemben eredményezett új minőséget. Új művészet született, amely új helyet jelölt ki önmagának a kultúra egészében és másféle viszonyba került a társadalommal, mint a korábbi filmipar. Művészettörténetileg igen rövid idő alatt a magyar kultúra új, önálló, értékmérő ága fejlődött ki és szerzett megbecsülést itthon és a nagyvilágban is, A három évtizedes szocialista hagyomány a mai magyar filmnek biztonságot és kötelezettséget is jelent egyben. Alapot és mércét. Van mire építeni, s van mihez tartania magát. Ám a művészetben sem az alap, sem a mérce nem statikus. A mozgás, a változás, a folytonos újításigény és megújulás dinamikájában kell kifejeznie — kiküz- denie — önnön kontiunitását és eszmei lényegének állandóságát. Ismételjük meg: nem ünneplésekkel és viták nélkül, hanem ünneplések nélkül és éppen viták által. A tisztázó viták segítségét, társadalmi, politikai, eszmei impulzusait a filmművészet ma sem nélkülözheti. Ezt igényelve újítottuk fel — néhány évi szünet után — a pécsi találkozókat két esztendővel ezelőtt, mégpedig úgy, hogy a szemléken egy- egy év teljes játékfilmtermésének bemutatására és társadalmi, művészetpolitikai, szakmai mérlegelésére legyen munkaalkalom, — fesztiválkülsőségek, nevezések, zsűri, díjazások és az ezekkel szinte óhatatlanul együttjáró ceremóniák és feszültségek nélkül. Az új játékfilm-stúdiók, amelyek alkotó kollektívái két évvel ezelőtt éppen itt, a pécsi szemle idején szerveződtek — vissza, filmművészetünk arculatát meghatározó jelentőségüket immár művekkel is igazolják; az idei szemle első munkaévük értékelésének alkalma. A teljes termés számba vétele ezúttal tehát még a legjobbak kiemelésével is szükségesebbnek, hasznosabbnak tetszik. Nemcsak azért, mert minden elkészült filmért felelősök az alkotók és az alkotóműhelyek, és valamennyi alkotás kínál tanulságot, de főként azért, mert csakis egy-egy időszak egészének áttekintése és elemzése vezethet jelenlegi filmművészetünk tendenciáinak helyes felismeréséhez, valamint a mai magyar film valós teljesítménye és az általa teljesítendő sokrétű feladatok közötti szféra reális megítéléséhez. Ez várható tehát elsősorban a 10. Magyar Játékfilmszemle szakmai tanácskozásaitól, amikor szó esik majd a stúdióműhelymunka időszerű kérdéséről; a magyar filmek forgalmazásáról, közönségkapcsolatairól; az 1977-es filmtermés ideológiai és esztétikai karakteréről, minőségéről. És a hiteles, reális mérleghez jelentősen hozzásegíthetnek a szorosabban vett, szakmai tanácskozásokon kívül, a szemle idején szervezett közönség— művész-találkozók, ankétok és persze a kötetlen beszélgetések, séták, kávézások is, amelyekre Pécs hasonlíthatatlan hangulatot és meghittséget kínál. Miért? A vitáktól tán jobbak lesznek a filmek? — vethetné mindez ellen valaki. Természetesen az összefüggés korántsem ily közvetlen és mechanikus: a filmek milyenségét köztudottan a pécsi eszmecseréknél távolabbra és mélyebbre nyúló meghatározók szabják meg: történelmi, társadalmi, gazdasági és művészetpolitikai feltételek; a körülményekben testet öltő objektív és az alkotókban rejlő szubjektív kondíciók. Igaz: az elkészült filmek a vitáktól már nem lesznek jobbak, — de igenis lehetnek jobban érthetők. S igaz, hogy az ezután készítendő filmek minőségét sem közvetlenül a viták alakítják, de igenis a viták által világosabbá válhat, ami minden igazi műalkotásban a korral küzdve alakul. A véleményt, az értékelést minden művészet minden korban igényli. Különösen nem nélkülözheti a minél több oldalról jövő visszhangot a film, amely a moziban is, a televízió által is, mindinkább „korunk népregénye”. Igényli — igényelné — a hozzáértő, tárgyilagos és differenciált véleményt, de nem veheti semmibe a magyar filmről, mint tudjuk, nem ritka — indulatos, szélsőséges ítéleteket sem. A közvélemény olyan szenvedéllyel megnyilatkozni, mint olykor a magyar filmről, csak azokról a tárgyakról szokott, amit sajátjának érez, amihez köze van, amiben illetékesnek tudja magát, amitől ki-ki szinte személyesen vár, remél valamit. A magyar film iránt ezt a felfokozott (a szűkebb-tágabb nagyvilág filmgyártásaira kipillantva, néha úgy érezzük: túlfokozott) igényességet maga a magyar film fejlesztette ki. Ezt elutasítani vagy elveszteni súlyos hiba lenne, — az ennek való megfelelés lehetőségeit elemezni viszont igazi feladat. A megközelítéshez Pécs most ismét jó alkalmat kínál. A város és a megye vezetői, a szemle igazgatósága, intéző- és szervezőbizottsága, a Baranya megyei Moziüzemi Vállalat és a többi rendező szerv, derekas előkészítő munkát végezve, mindent megtettek azért, hogy a találkozó technikai körülményei zavartalan tartalmi munkára adjanak lehetőséget. A filmművészet és a filmszakma meghívottal azzal a reménnyel köszönik meg mindezt, hogy nemcsak kapnak Pécstől, de adnak is valamit: az új művek első bemutatásának izgalmát, élményét, és a következő évek közösen kimunkált programjára ígéretet. Szabó B. István, a Kulturális Minisztérium Filmfőigazgatóságának vezetője Révész Napsugár: Füvek Az ifjúságnak szánt Kozmosz-sorozatban megjelent könyv nem szokványos útirajz, és nem is csupán fiataloknak szól; bárki érdeklődéssel veheti kezébe, nem fog csalódni. Ha llama Erzsébet írója nem professzionista utazó riporter, még kevésbé lázasan rohangászó, fényképező- gép-csattogtató és jegyezgető turista. Hallama Erzsébet egy esztendőt töltött Mongóliában, 1974 nyarától 1975 nyaráig, két gyermekével, a férje vezette érckutató expedícióhoz csatlakozva. Néhány hónapig a „terepen” éltek; településektől távol, az expedíció bázisán; jurtában laktak, mint a nomádok — erről szól a könyv több mint fele. Ősszel, az iskolaév kezdetén beköltöztek a fővárosba, s ott tartózkodtak a tanév végéig — ezt a hosszabb időszakot fogják ót a további fejezetek. Szokványos turistaélményekről szó sem lehet, nyilvánvaló, hogy ez az életkeret nemcsak az expedíciónak kemény munka, de a családtagnak sem üdülés, az írónak pedig kiváltképp nem szórakoztató kirándulás. A könyv szerencsére mégsem csupán „egy családanya naplója" a hazainál kényelmetlenebb körülmények között. Hallama vérbeli riporter, olthatat- lan kíváncsisággal, éles — és talán kissé aprólékos, de nem fárasztó — megfigyelő képességgel, könnyed íráskészséggel, s ráadásul remek humorral, sőt némi öniróniával. Amint teheti, kiszabadul a jurta-élet egyhangúságából; ha autó indul valamelyik településre az expedíció ügyes-bajos dolgaiban, szívesen felkapaszkodik rá, vállalva a több órás kényelmetlen utazást, csakhogy többet lásson. Amikor lehetőség nyílik egy kaland-méretű, de kegyetlen, test- és lélekrázó utazásra a Góbi-sivatagba, az író azonnal kész az útra. De kalanddá formálja a szomszédos dombokon tett rövid kirándulást, egy barátságos futballmeccset, egy népünnepélyt — fiatalok akár kalandregényként olvashatják a könyvet. Még akkor is, ha az igazi, romantikus nagy kalandok sorra elmaradnak és ironikus idézőjelbe kerülnek: a távolban legelésző tevék nem vadulnak meg, a félelmetes viperák nem csípnek meg senkit, s Hallamát nem hagyják ott társai a Góbi kietlen homokdombján. Talán épp ez teszi rokonszenvessé és hitelessé ezt a naplót, hogy az író nem akarja mesterségesen „irodalmiasítani”. Nem keresi fölöslegesen a rendkívülit, megelégszik a tények erejével: az ottani hétköznapi élet a mi szemünkben önmagában is elég érdekes. Hallama Erzsébet azonban nem csupán jószemű riporter, aki érzékeny az érdekesre, s azt jól is tudja előadni. Író is, de legalább igényes író-riporter, s a felszíni érdekességek mögött a mélységet, a lényegest igyekszik megragadni. Még itthon, utazására készülve olvas a mongol forradalomról, amely azzal indult útjára, hogy: „egy sokat tűrt és pusztulásra szánt maroknyi népet visszaadjon az életnek, és az ázsiai középkorból, százados elmaradottságból sietős, hatalmas léptekkel vigye előre a türelmetlen gyorsasággal rohanó időben”. Az írót a könyvének bevezetőjében ismételten kiemelt „pusztulásra szánt maroknyi nép” képzete ragadja meg, s a napló mélyebb rétegeiben ennek a népnek a küzdelmes felemelkedése húzódik végig. Nem általánosságban, hanem eleven portrék: munkások és vezetők, férfiak és nők, gyermekek és öregek, barátok, szomszédok és idegenek sokasodó sorozatában, s nemegyszer egész életsorsok felvázolásával. Hallama Erzsébet nem csupán a „couleur locale” megragadásában jeleskedik: kitűnő emberábrázoló; újságírói és írói erényeit leginkább ebben kamatoztatja. S ezzel válik hitelessé, igazzá és mélyebbé a vidéki jurta-lakók majd a fővárosiak életkörülményeiről, hétköznapjairól, sajátos szokásaikról tanúskodó számtalan megfigyelésből összeálló kép. Természetesen, ^erőltetés nélkül helyezkedik el a könyvben az egész magyar érckutató expedíció tagjainak és munkájuknak a bemutatása, hiszen a mai Mongóliára az is jellemző, hogy a gazdasági élet számos területén különböző szocialista országok szakemberei és csoportjai dolgoznak, több éves kiküldetésben. Közöttük számos magyar szakember, s nem kevesen Pécsről és környékéről. Ezek az emberek éppen a mongolokkal végzett közös munka során bizonyosan a legmélyebben ismerik meg az országot és népét. Az expedíció munkájának bemutatása lehetőséget ad az írónak, hogy könyvébe néhány hasznos tudományos információt -is beépítsen, s a gazdasági fejlődésről adatszerűén* is tájékoztassa az olvasót. Ezek az adatok azonban, csakúgy mint a Mongólia történelméről és kultúrájáról szóló részletek egyáltalán nem terhelik a művet, s olvasmányosságát sem veszélyeztetik. Az író — nagyon helyesen — nem óhajtja sem kivonatolni, sem összegezni a Mongóliáról szóló kézikönyveket. Sikeresen elkerüli a tudálékosság és a „kékharisnya- ság" kísértéseit, s mindvégig fontosabbnak tartja a közvetlen élmény felmutatását. Nem törekszik szerencsére semmiféle hűvös álobjektivitásra. Szentimentalizmus nélkül, de leplezetlen őszinte melegséggel, meghatottságát sem titkolva ír arról, hogyan szilárdul a közös munka során barátsággá számos személyes kapcsolat magyarok és mongolok között, hogyan lehet valóban megszeretni egy baráti népet és országot. Igényesen szórakoztató, szép és igaz könyv Hallama naplója. Minden olvasója örömét lelheti benne. Szederkényi Ervin Galambosi László Tűnődés Fölszálltunk a pálma-zöldből. Jöttünk kristály éjjen át. Piroslott a tenger torka. Medve védte otthonát. Forogtak az égi fákon pára-majmok, köd-lovak. Pápua-pap, hold-varázsló mintázgatott maszkokat. Vas-álarcú bika hördült csont-boglyájú legelőn. Habzott a küzdés virága a gyászoló csörtetőn. Zaj-gyűrűben szajkó ébredt, szirmot tépett pelyhesen. Tamariszkusz bársonyában derengett a szerelem. Csipke rezdült nászruhádon. Becézett a föld, a nap. Öleltelek, mint az ágat pünkösdölő sugarak. Vitt az út a magasságba, hajol lassan lefelé. Megérkezünk Kóró-ország deres kapuja elé. Bizonyosság márvány-kútját bedönteni nem lehet. Fehéredé alkonyatban ropognak a fenyvesek. Döf a tél. Nagy gyémántnyelvén szakadékok fénylenek. A csillagok bányáiban robbantják az érceket. Hajunk ezüst sisakjára gyopár kerít koszorút. Üveg-rózsás koporsók közt világít a jég-vasút. Páva-mátkák gyolcsba dőlnek. Óceánba hull a toll. A teljesség bokra őszül. Bogáncs bogyót kaszabol. Arany-erkély mécset lobbant. Kopogtatnak rönk-odút. Megbocsátás angyalával a hűség sítalpa fut. Hószakadós tüzet pusztít. Gyöngy-ruhát roppant a fagy. Bekerített birodalmunk töprengő tündére vagy. Orsovai Emil Ami jön Ami jön. Néha a fák, erdő, néha csak ág, néha egy dombhajlat után a tártkarúság, máskor a bővizű ég, meg az út, messzi vidék barangolása szemmel, sas-menedék, ami jön, város, a ház, hús, gyönyör, hajnali riadás, összeszorított tenyérben a láz, villamos, esti neszek, csend, amit hallani szebb, lágy csipővonalak, széttört neoncserepek, ami jön, füst, gáz, portakaró nyáron, télen a hó, tízévek után a perc mi igenis elragadó, mindig valami fény, másnap, a még, a remény, pedig — ami-jön — sose jön igazán, csak én megyek. Én.
