Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-11 / 340. szám
1977. DECEMBER II. ELMÉLET-TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. A tudományos technikai forradalom O „ ... a kommunizmus, mint kiteljesedett naturalizmus — humanizmus, mint ki- teljesedett humanizmus — naturalizmus, ez az embernek a természettel és az emberrel való ellentmondásos harcának igazi feloldása ...” (Marx) A munka történelmi típusai Ebben a mottóként idézett megfogalmazásban Marx a kommunizmus legelvontabb meghatározását nyújtja, amely azonban talán a legtömörebben fogalmazza meg a tudományos-technikai forradalom és az ember viszonyának végső eredményét. Korunk jellemzéseként egyre gyakrabban hangzik el, hogy a tudományos-technikai forradalom, a TTF korában élünk. A tárgyhoz filozófiai nézőpontból való közelítés elengedhetetlenné teszi a TTF-nek az emberi lét totalitásán, méghozzá történelmi totalitásán belüli vizsgálatát, önmagában már ez tartalmazza a kommunizmusnak a kifejtésbe való bevonását. Ennek szükségességét még nyomatékosabbá teszi az a körülmény, hogy a szocializmusnak a fejlődéstendenciáit hordozó vonásaihoz a megértés kulcsát csak a kommunizmus meghatározásai nyújthatják. Hogyan helyezhető el a TTF az emberi lét történelmi totalitásában? A TTF az alapvető emberi életnyilvánítást, az embernek a természettel folytatott anyagcseréjét érintő és azt minőségében megváltoztató folyamat. A munka történelmi fejlődésében három olyan típust rögzíthetünk, amelyek az ember természettel folytatott anyagcseréjének minőségére nézve meghatározóak. fl kézi szerszámokkal végzett munka A munka történelmi fejlődésében az egyes időszakokat meghatározó típusban a munka más típusai eltűnő mozzanatként vannak csak jelen. Különösen áll ez az alkotó munka típusára. A munka első típusa, a kézi szerszámokkal végzett termelő tevékenység a prekapi- talista társadalmi formák meghatározója. Jellemzője, hogy a munka eredményessége a munkálkodó ember partikuláris adottságain (kézügyesség, a fizikai erő nagysága, vagy akár a furfangos észjárás stb.), ezek mértékén múlik. Ahogy Marx jellemzi: „Itt maga a munka még félig művészi, félig öncél stb. Mesteri tudás... A munka még mint sajátja van, egyoldalú képességek meghatározott magával beérő kifejlesztés stb.” Ezzel máris láthatjuk, hogy a munkának ez a típusa nem teszi lehetővé az egyén szabad és mindenekelőtt teljes fejlődését. Bár egy meghatározott munkába véletlenül beleszülető egyén, akinek partikuláris adottságai adekvátak, az általa végzett munkához (gondoljunk csak a céhekre) — kiteljesedhet, de csak egyoldalúan és mindenképpen véletlenszerűen. Marx szavaival ez csak bornirt beteljesedettség, azaz korlátolt, lehatárolt értéke van, elérése önmaga megőrzésére összpontosít. Ennek az az oka, hogy — „mindezekben a (prekapitalis- ta) formákban a fejlődés alapzata az egyes ember és közössége között előfeltételezett (!) - többé-kevésbé természetadta vagy akár történelmileg lett, de hagyományosan (!) lett — viszonyok újratermelése és egy meghatározott, az egyes ember számára előre-meghatá- rozott (I) objektív létezés ... a fejlődés ezért eleve korlátozott (!) ...Az egyének nagynak jelenhetnek meg. De szó se lehet itt sem az egyén, sem a társadalom szabad és teljes fejlődéséről, mert az ilyen fejlődés ellentmondásban van az eredeti viszonnyal.” Mármint az előfeltételezett, meghatározott objektív létezéssel.) A mechanikus munka A kapitalizmus alapvető változást idéz elő a termelés céljában. Amíg a prekapitalista formák termelésének célja az ember és amelynek — Marx szavaival élve — a földesúr gyomorfala szab határt és ahol az ezen túli többletmunkát tulajdonképpen elpazarolják (gondoljunk csak az ázsiai termelési mód országainak mesékbe illő pompájára, kincseire, vagy az egyiptomi piramisokra stb.), addig a tőke viszonyában a termelés jelenik meg az ember céljaként és a gazdagság a termelés céljaként. Itt jegyzem meg, hogy ez vezet el a pazarlás új formájához a TTF időszakának kapitalizmusában. De itt a dolog természetéből fakadóan nem a többletmunkát pazarolják (ezt soha, hiszen a tőke viszonya éppen ennek elsajátításával valósul meg), hanem a fogyasztást öncéllá téve a természet kincseit (gondoljunk csak az energiaválságra). A tőkés termelés teremti meg tömegméretekben a munka második történelmileg meghatározó típusát, a mechanikus munkát, amelynek lényegi vonásai a gépi nagyiparban és ezen belül a szalagrendszerű termelésben mutatkoznak meg a legvilógosabban. Ebben a folyamatban bontakoznak ki az ember szinte végtelen, a fennállót mindig túllépő képességei: az emberi világ gazdagsága mint egyetemesség. Ez az egyetemesség azonban az életnyilvánítás totalitásában van csak jelen. A gépi nagyipar a maga fejlődése során ugyanis ezt az egyetemességet úgy éri el, hogy a munkát állandóan újra és újra megosztja, részeire bontja, így Marxot idézve — „a munkás mindinkább merőben a munkától, mégpedig egy meghatározott, nagyon egyoldalú (I) gépszerű munkától válik függővé ... tehát szellemileg és testileg géppé szorítják le és emberből egy elvont tevékenységgé és hassá válik... A gyárrendszerben éri el a munkásnak ez a helyzete a tetőpontját. A munkás mind egy- oldalúbbá válik, partikuláris adottságaiból a szalagon sokszor csak egyetlen mozdulat az, ami szükséges, és az egyoldalúsággal egyenes arányban nő a géptől való függése, géppé süllyed le, maga is fogaskerékké válik. Gondoljunk csak Chaplin filmjére, a „Modern idők"-re, amely a mechanikus munka elemberte- lenítő, fizikumot sanyargató, szellemet tönkretevő voltát valóban a realista művészet kritériumát megvalósítva, intenzív totalitásában ábrázolja. A munkának ebből a típusából még az az emberi is eltűnik, ami megvolt az elsőben (félig művészi, félig öncél, a munka mint az ember sajátja stb.). Ismét Marxot idézve: „a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik lényegéhez, hogy tehát munkájában nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi magát... Munkája ennél fogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz, a rajta kívül lévő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől... Az lesz tehát az eredmény, hogy az ember (a munkás) már csak állati funkcióiban — evés, ivás és nemzés, legfeljebb még lakás, ékesség stb. — érzi magát szabadon tevékenynek, emberi funkcióiban pedig már csak állatnak. Az állati lesz az emberivé és az emberi az állativá." De vajon hova vezet mindez: A tőke „...úgy tételezi magának a gazdagságnak a termelését és ezért a termelőerők egyetemes fejlődését, meglévő előfeltételeinek állandó forradalmasítását, (!) mint újratermelésének előfeltételét,- ahol - ... a társadalmi termelőerők, az érintkezés, a tudás stb. fejlődésének minden foka úgy jelenik meg neki, mint korlát, amelyet leküzdeni törekszik." Az alkotó munka Ez a folyamat vezet el a TTF-hez, amelyben az ember természettel folytatott anyagcseréjének minőségét meghatározóvá a munka harmadik típusa — az alkotó munka válik. Ugyanis: .......abban a mérté kben, ahogy a nagyipar kifejlődik, a valóságos gazdagság megteremtése kevésbé függ a munkaidőtől és az alkalmazott munka mennyiségétől, mint azoknak a hatóerőknek a hatalmától (I), melyeket a munkaidő alatt mozgásba hoznak és amely maga — ezeknek az erőteljes hatékonysága — megint nem áll semmilyen arányban a, közvetlen munkaidővel, amelybe termelésük kerül, hanem éppenséggel a tudomány állásától és a technológia haladásától, vagyis a tudománynak a termelésre való alkalmazásától függ." Ez a folyamat — mint meny- nyiségi változások felhalmozódása csap át minőségi változásba a TTF időszakában, amelynek eredménye, mint új minőség az automatizált termelés lesz. Ez ma már mindenki számára közismert. Ennek valóságos körvonalai ma már kibontakozóban vannak a legfejlettebb országokban. Miért új minősége a munkának az automatizált termelő- tevékenység? Mert: „A munka többé nem annyira a termelési folyamatba bezártként jelenik meg, mint inkább az ember őrzőként és szabályozóként viszonyul magához a termelési folyamathoz... Többé a munkás nem iktat be módosított természeti tárgyat középtagként az objektum és maga közé: hanem a természeti folyamatot, amelyet ő iparivá változtat át, iktatja eszközként maga és a szervetlen természet közé, amelyet hatalmába kerít. A munkás a termelési folyamat mellé lép, ahelyett, hogy fő ágense lenne. Ebben az átváltozásban nem a közvetlen munka, amelyet az ember magp végez, nem is az idő, amelyet dolgozik, hanem a saját, általános termelőerőjének elsajátítása, az, hogy megérti a természetet és uralkodik felette társadalomtestként való létezése révén — egyszóval a társadalmi egyén kifejlődése az, ami a termelés és a gazdagság nagy alappilléreként jelenik meg.” Ez az az állapot az embernek természettel folyó anyagcseréjében, amelyben a szó teljes értelmében megszűnik az embernek a prekapitalista formákban meglevő természetadottságából eredő korlátozottsága, amelyben a természethez való viszonyában a „történelmileg lett” válik a meghatározóvá, amely, hogy mottónk fogalmazását használjuk, mint kiteljesedett naturalizmus-humanizmus, azaz az ember a természetet humanizálva uralkodik felette. Ezen a ponton kell most már feltennünk azt a kérdést, hogy a természettel folytatott anyagcserének ez az új minősége, az embernek a természettel folyó ellentmondásos harcának feloldása önmagától, mintegy automatikusan feloldja-e az embernek emberrel való harcát is? Az MSZMP Baranya megyei Bizottsága Oktatási Igazgatóságának a NOSZF 60. évfordulója tiszteletére rendezett tudományos ülésszakán elhangzott előadás második részét jövő vasárnapi számunkban közöljük. Dr. Jóri János kandidátus, a PTE docense A munka új minősége az automatizált termelés lesz. Az ÉGSZI pécsi tagozatán R 20 számitógép szerelését végzik. Egyedül, magányosan Öregek Szégyelljük az érzelmeinket? S zenilis, vén hülye. 01, egy hokedlin, csomós, kérges kezét összefonva ejti ölébe. Tűnődik naphosszat, amikor még saját fogaival harapott — félig- sült bélszínt, hófehér női nyakat . .. vagy izmos férfivál- lat... — rettegve gondol a késő délutánra, amikor hazaérnek a „fiatalok”, nem lesz-e veszekedés, skandalum, hogy „mama már megint hova a fenébe tette az ollót, mama miért szedte széjjel a kávéfőzőt, miért hozta ezt, miért tette azt”. És amikor reszke- teg hangon menti magát, tömören osztják ki: szenilis vén hülye. Ezt, persze, nem szembe mondják, hanem csak úgy hallja a fia meg a menye fojtott hangú disputájából a fürdőszobából, vagy odabentről. Nyugdíjas. Van pénze, de esetleg nincs lakása. Volt, de eladták... „Mama drága, higgyen nekünk. Jobb lesz magának velünk. Egyedül, magányosan a legrosszabb. Jöjjön ide hozzánk, szépen megleszünk..." A lakás, ház árából lett garázs, meg Skoda, új ruha a családi estre, még egy arany fülbevalóra is futotta. Meg a konyhában egy elrekesztett zúg, ott kell megvárnia, míg meghal, lehetőleg csöndben, mozdulatlanul. Van néhány csöndes óra, az az övé. Akkor eltűnődhet, miért van az, hogy egyszeriben fölöslegessé vált. Akkor eltűnődhet, miért felejtették el abban a pillanatban, amint letette munkaeszközét, eltűnt munkahelyéről, nyugdíjba vonult . . . Persze, az a vonulás sem volt igazi, A vonulásban van valami méltóságteljes. De ő nem vonult. Ment. Hivatalos levélben értesítették, időpontok és paragrafusok szerepeltek rajta, járandóságok, meg miszösz, nem is tudta pontosan olvasni, mert elfutotta szemét egy könnyű fátyol. Megsiratta magát már ott, a hivatalos papírral a kezében. „Nincs rám szükség.” Három szó. Nincs rám szükség. Sem a munkahelyemen, sem a családomban. Mórt azonnal kiderül, hogy zavarok. Nincs helye a fogpohár- nak, amelybe esténként a fogsor kerül. „Mi ez a disznóság, mama kérem?” A szekrényben is kevés a hely a matyónak. Az imakönyve a konyhaasztal sarkán hever ........Vigye ezt a v acakot, még a gyerekek kezébe kerülhet...” A horgászbot a folyosóra kerül. Apránként lökdösik kifelé a közös helyiségekből, az életből. Majd a temetésen könnyezünk. Utána lelkizünk. Meg- küzdünk a bűntudatunkkal. Ha meg tudunk vele küzdeni. Sok az öregünk. Telve vonnak a szociális otthonok, kevés is a hely bennük. Nem törődünk velük érdemeik szerint, öregeink elmagányosod- nak. Gondolataik is elöregednek, összeráncosodnak, egyre szűkebb körben kerengenék. E kör középpontjában a feleslegesség érzése áll, amely az emberi érzések közül talán a legiszonyúob. És senki sem veszi ezt tudomásul. Legfeljebb ő maga. Esetleg egy másik öreg. Beszélgetnek. És akkor jön a manír, jönnek a típusos „öregkori” gondok . . . Ál-problémák. Az igaziakat nem merik elmondani. Félnek a kegyetlen megtorlástól. Igazuk is van. De képtelenek szembeállítani gondjaik okozóit önmagukkal. Arra kevés a lehetőség, hiányos az eszköztár. Maradnak a lélek mélyén hurcolt átkok. Marad a hosszú haj a legégetőbb problémának. Marad a rongyos farmer a felháborodás okának. Marad a szabados szex a megbotránkozás melegágyának. Marad a vonaglás a táncparketten a gúnyos megjegyzések céltáblájának. És marad ez az örök, teljesen fölösleges háború. Felháborodottan csattant fel egy öreg Komlón, az „Idős emberek hete” alkalmával rendezett gyűlésen: szemtelenek, nem köszönnek vissza . .. Több tiszteletet... Ez volna vajon a legnagyobb gond? Ezek szerint, ha minden fiatal óriásit köszönne ezüst hajú elődeinek, rendben is volna minden? Aligha. Nem a fiatalok védelmében írok most, én, aki épp az ingatag középkorba kerültem, hanem az öregeknek szeretnék egy kis elégtételt szolgáltatni. Higgyék el, a fiatalok igenis tisztelik és szeretik az öregeket. De ezeket az érzelmeket szégyellik. Szeretni és tisztelni manapság nem sikk, A dühkitörés, az ordítozás, a cirkusz nyilvánul meg a legkönnyebben. Abban semmi hiba nincs. Repül és törik a tányér, váza, válogatott káromkodások özöne árad a torokból. Megy az, prímán. Hanem ki az, aki egy gyöngéd pillanatát bevallja? Odamegy a mamához és közli vele, hogy milyen jó, hogy együtt vannak, mennyire szeretik? Ki az, aki egy szerda délután gondol egyet, s ellátogat nyugdíjas kollégájához? Elmondandó, hogy mennyire hiányzik, s időnként nézzen be az irodába, műhelybe? Robogunk a nap minden pillanatában. Nincs rá időnk, hogy pozitív érzelmei nket megnyilatkoztassuk. Meg aztán ... A többiek sem teszik. Engem nézzenek hülyének? Marad tehát a szeretet és tisztelet valahol odabent a mélyben. El raktározódik, felhalmozódik, hadd legyen jó sok. De arra valakiknek szükségük van. Az öregeknek. Oda kellene juttatni hozzájuk. Ez az égető gond, ez az, ami nem megy sehogysem. Állandó fáziskülönbség a megnyilvánulások között. Az öregnek röstellik bevallani a szereteted ez a tehetetlenség aztán különféle indulatokat szül a fiatalban. Ingerült lesz a saját magatartásától, ezt az ingerültséget aztán már sokkal könnyebb megmutatni. Az öreg védekezik: eleve bástyákkal veszi körbe magát, ahonnét lepattognak az ingerültség nyilai, s bástyája lő- résein át küldi kifelé dühödt és elkeseredett lövedékeit. „Hosszú hajú, büdös, ápolatlan." „Ócska, rongyos ancug, ilyet az én koromban... „Mosdallan szájúak.” „Mos- datlanok." „Már az utcán is szeretkeznek.” „Ez tánc? A valcer, az tánc volt. . .” A zoknak kellene erőt venni magukon, akik képesek rá. Akik tudják, hogy mennyit bírnak elviselni a többiekből? Akik pontosan ismerik, hogy az érdekek hol sértik egymás határait. Akik ismerik önmagukat. Legyen az fiatal, vagy öreg. Tökéletesen mindegy. De annak kellene közelíteni egymáshoz a még távol álló fázisokat. Csak ő tudja. Kampis Péter #
