Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-04 / 333. szám
1977. DECEMBER 4. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9 Csanády János Horpadás Villanysütésben a tükör szememre hányja horpadt vállamat, szeltem vele habot tengeren, s most idáig süppedt a szemtelen. S Mind, akik hősök voltak! Temető földje rejti vállcsontjaikat, a jobbratörö karok gyökerét, a forgókat, a porcogókat. Ott alul, azt a tengert szelik habok nélkül, mozdulatlan, mig csak ki nem veti a csontokat a föld, az utolsó Ítéletig. Gyerek voltam, kicsi gyerek, mikor elment a dédapám. Aztán még mindig kicsi gyermek: a nagyapám. Követte őket az apám, ott fekszenek másfél méterre a föld alatt, a református temetőben, egymás közelében Ha váltamra nézek, őket látom. Arcuk játszik a horpadáson. Proksza László rajza K ialvatlan szemekkel, amikor semmi tartás nincs az emberben, egy átdolgozott éjszaka után milyen is lehet a világ? Keserű. Keserű a szám is a rengeteg bagótól. Le kéne dőlnöm kicsit, mielőtt belevetem magam a kerti munkába. Nincs nagy kedvem hozzá, de meg kell csinálni, mert az asszony is holtfárad- tan jön haza. Egyik felemet húzza az ágy, amit az asszony megvetetlenül hagyott, másikat a kert. A kert az erősebb. Felhúzok 100 vödör vizet a kútból és lefekszem. Ég a szemem, alig bírom. Még csak a tizedik vödörnél tartok. Szomjas a föld, szomjasak a fák, növények. Hiába vettem a slagot, nem szabad locsolni. Pedig legszívesebben azzal locsolnék. De nincs háromezer forintom. Mert százszázalék, hogy beköpne valamelyik szomszédom. Irigyek, mint a kutyák. Nem jó egyedül. Jó kedélyű ember vagyok, szeretem, ha mindenki vidám körülöttem. Ha két napig nem megyek dolgozni, a srácok már hiányolnak. Azt mondják, dől belőlem a hülyeség. Legalább egy kutyám lenne, annak lehetne beszélni. Mintha csöngettek volna? Talán a postás... biztosan újságra kell az előfizetés? Hagyjál már a francba, te süket barifa! Simon Irány Itt sündörgök a sarkokon. Az országban dombokat ugrok. Akire egykor petrólámpa vetette kormát, húzok magam utón neoncsóvát. Éles arcom hegyet elnyes. Telem, s a hántásokat elhullatom. Bitangságaimnak nyakát veszem. Megyek jöttöm irányába. Elszántság, erőd szorítom markomban. Sorsomnak vagyok szép szál legénye. Végem elől irány a végtelenségbe! A csendességbe elvonulásom éveit: füstként föl a magasba elküldjem. Akaratomtól nyíljanak tágasabb egek. S biztassam: ami lesz, azért bátorodjanak a tettek. — Jó napot! Azt hittem, nincsenek itthon. — Kezét csókolom. Hol lennék ilyenkor? Nézze már, levetkőztetett ez a süket barifa. — Kicsoda? — néz rám gyanakodva a postósnő. — Az őszibarackfa. Beleakadt az ingembe, én meg kibújtam belőle. — Azt hittem már, valakit felszedett, hogy megcsalja az Iduskát. — Ha nem lennék ilyen fáradt ... — felszednélek téged, gondolja, de nem mondja ki hangosan — mert minek okozzon problémát magának. — Mit hozott, postás néni? — Néni a mamája! Mit gondol, legalább tizenöt évvel fiatalabb vagyok magánál. — öttel. Egyezzünk meg ötben. Jó? — Na itt írja alá, aztán itt se vagyok. — Mi ez? Tizennyolc forint? — Nyeremény. — A fene egye meg. Lehetne egymillió legalább! — Majd legközelebb! Viszlát! — Várjon, igyon egy kávét — öt forintot a postásnő zsebébe csúsztat. — Köszönöm szépen. Igen bőkezű. — Ugyan. Tehetem, hiszen nyertünk. — Tudja, van olyan ember ebben a körzetben, akinek kilenc Adyt számolok le és egy huncut vasat nem ad, de meg sem köszöni. — Van ilyen. Végre elment. Legalább any- nyit nyertünk volna ezen a lottón, hogy futotta volna a szivattyú árát. ötven vödörrel még hátra van. Majd estére folytatom. Az almafákat is meg kell permetezni. A rózsák is nagyon tetvesek. Mpr semmi álmosság nincs bennem. Csak ne égne a szemem. Jó ez a hideg szoba, hideg ágynemű. Nem szabad elaludnom ... nem szabad elaludnom, mert a kávét feltettem a gázra. Ezt kell állandóan hangosan mondanom, mert különben elalszom. Ha most eloltanám a gázt; biztosan nem tudnék elaludni. De nem oltom el, mert kávét akarok inni. A kávétól tudok aludni, mert minden reggel iszom kávét. Csengő cseng, egy asszony kiabál, tódul befelé a füst. Te jóságos ég! Elaludtam. A kávéfőzőből a gumi is kifolyt és kint valaki ráfeküdt a csengőre. Nem elég, hogy csenget, még kiabál is. — Mi van? — Ki lakik itt? — kérdi egy jó negyvenéves nő. — Ha nem tudja, mi az istennek csenget? — Baromfi összeíró vagyox, teljesen mindegy, melyik házba csengetek be. Mindegyikbe be kell csengetnem. Milyen háziállat van maguknál? — Macska, és ott kikötve a vasárnapi ebéd, egy kakas. Kukorékolni is tud. — Köszönöm, ezeket nem írom föl. Kik laknak a szomszédokban? — A fene tudja. Egyikben a Péter bácsi, másikban a La- cikáék. — A vezetéknevük mi? — Az öregnek valami sváb neve van, nem tudom megjegyezni. A Lacika lehet: Tóth, Kovács, Bognár, Vadász, Horváth — a fene tudja, olyan egyformák. Az asszony talán tudja. Kérdezze meg tőle. — Jó. Fölírom neki, hogy írja meg. — Nincs itthon? Talán elutazott? — Dehogy! Dolgozik. Két percre az állomásnál találkoztunk, mikor jön haza, én meg megyek szolgálatba. Mielőtt visszafeküdtem volna az ágyba, számba vettem, hogy kik jöhetnek még. A villanyszámlás tegnap volt, a kéményseprő, vízóra-leolvasó, gáztűzhely-ellenőr, faösszeíró, távirdász, fényképügynök, az ócskás is jöhet még. Szép kilátás. Minden nap jön valaki. Tegnap jött a jehovisták hittérítője. Ha még egyszer idejön, úgy rúgom ki, hogy a lába sem éri a földet. Négy órakor csengőszóra ébredtem. Különben is fel kellett volna kelnem, de ez az agresszív ébresztő felbosszantott. Pokolian nyűgös vagyok, ha mélyen alszom és felijesztenek. Főleg, ha ilyen fáradt vagyok. A szomszédasszony jött kaporért. Nem tűri meg kertjében a kaprot, mind egy szálig kitépte. Most uborkát rak el és kell a kapor. Nem szeretem az ilyen embereket. Nagyon szívesen adok annak, akinek nincs kertje, de az ilyen embereknek nem, aki azért nem tűri meg, mert nem tetszik neki, vagy csak a helyet sajnálja a kaportól. Nem szóltam neki semmit, beküldtem a kertbe, hogy szedjen annyit, amennyit akar. Sajnos rászorulunk, mert amikor délelőttös vagyok, ő intézi a számlákat és minden intézni valót. Rá lehet bízni a pénzt, a kapu kulcsát. Még ma nem ettem. Bele kell önteni a zöldbabfőzeléket a vécébe, mert veszekedni fog az asszony miatta. Remélem nincs nagyon megfagyva, mert nincs kedvem melegíteni. Indulni kell. Holnap kezdődik minden elölről. Csak esne az éjjel. Nagyon-nagyon kellene az eső. ötven vödör víz adósságom van a kertnek. Farkas Ilona Éjszakai műszak után 33 Turbók Attila — —.... .. Hová tűntek Remeg a jövő balkeze, mihez kezd, Ha a jobb hiányzik, miként simogat, üt vele, ha a mozdulat párjára áhit? Gólyakötéshez, cipeléshez hová tűntek a karcsú csuklók? A csonka váll mindent bevérez, pedig nem jönnek gyors behívók. E vállbái amputált idő rángó ideggel mozgat minket. De hol a kar, a lendíthető? Takarjuk nincs-sebeinket. I , I Mezey Katalin — ha lett volna türelme várni még elsétálhatna most ideát meghintázhatná a Janikát s beszélhetne velem de most hogy végleg elveszett úgy tűnik nem is volt idő mikor még karján föllendülhetett volna e csecsemő v_JUUdi AbEgy kicsi mérges emberről E z a kicsi, mérges ember este negyed nyolc körül ott állt a pályaudvar előtt, a 30-as busz indulóhelyén, barna és öves orkánkabát feszült köpcös testén, egyik kezében fekete táskája, másikban ötéves forma kisfiút fogott és bizonygatta ismerősének, hogy a busznak már be kellett volna állnia, mert ugye 19.20 órakor van az indulási ideje és lám, már elmúlt egy perccel, de majd csak figyelje meg, hogy ő hogyan lekapja lábáról a sofőrt, ezt a hülyét, aki nem ismeri az órát, meg a rendet, meg a fegyelmet, meg a magyarok úristenit, de majd ő... majd csak figyeljen ... És a busz jön, a mérges ember feltolakszik és a vezetőülés ablakán át mutatja karóráját a gépkocsivezetőnek és ordít, „ ... most van magának húsz, holott már megint két percet késnek?!’’ Fuldokol, még mindig mutogat a sofőrnek, aztán a tömeg elsodorja beljebb a kocsiba és akkor még ezt mondja: — Szemét, tróger banda...! Mint egy durva ostorcsapás, úgy vágódik végig az emberek feje fölött a köpcös fiatalember üvöltése. Az arcok megrándulnak, néhányon felszisszennek, a hátul ülők felállónak, hogy megnézzék, ki ez, aki három tömör kifejezéssel most már nem csak a sofőrt, hanem — mert ugye „bandáról" van szó — már a Volán összes gépkocsivezetőjét, szerelőjét, ellenőrét, takarítónőjét, műszaki vezérkarát szidalmaz olyan út- széli hangon, amelyet egy jobbérzésű fuvaros nem enged meg lovaival szemben. Az ablak mellőli ülésről nézek fel a fölöttem kapaszkodó és tajtékzó utasra, nyerstészta- puhaságú fehér arcán megrez- dül a bőr, összezárt szája lilába fordul és én rémülten találgatom, ki lehet ez a kis köpcös, mérges ember, aki egy vélt késés miatt kivetkőzik abból a mivoltából, amelyben én már erősen kételkedem .. A keze meglehetősen finom, nyilván íróasztalt koptat valahol, ami nem is lenne baj, hanem a baj akkor kezdődik, ha ez az ember esetleg „ügyfelekkel" foglalkozik valahol napi nyolc órán át, vagy — uramisten — még beosztottakat is irányítgat egy félelemtől, rettegéstől vibráló légkörben, egy akármilyen nyavalyás irodai szobában. Elgondolni is rossz azoknak a sorsa, akik kénytelen-kelletlen egy levegőt szívnak vele akár a hivatalban, akár otthon a konyhaasztalnál, vagy éppen az ágyban. És a kisfiú? Ügy lehorgaszt- ja a fejét, hogy le kell hajolnom, legalább az arcát szeretném megpillantani, de nem sikerül, behúzza a nyakát a barna anorák csuklyájába és úgy szorítja kis kezével az ülés csővázát, hogy ökle kifehére- dik. A kisfiú — azt hiszem — most nagyon-nagyon szégyenli magát, e — számára még aligha érthető — kínos percek miatt. A Széchenyi tér fölötti első megállónál a köpcös, mérges emberke lekászálódik, utánuk csörtetek, átmennek a bontásos közön, rátérnek a Megye utcára, a papa az úttest közepén liheg és fúj, egy nő utoléri, néhány szót váltanak, nevetgélnek, a férfi lelassít, már nem is olyan sürgős az útja, végül is miről késhetne le? Tévéhíradóról, filmről, Béni- Frédi kalandjairól, vagy a legközelebbi robbanásról, ami miatt ismét elküldhet mindenkit a jó fenébe . . . A kisfiú már nem fogja az apja kezét, ballag a két felnőtt előtt az aszfalton, még mindig lehorgasztott fejjel... Máskülönben ezen a novemberi szerda estén a „30”-as buszon más egyéb nem történt. ..
