Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)

1977-12-04 / 333. szám

1977. DECEMBER 4. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9 Csanády János Horpadás Villanysütésben a tükör szememre hányja horpadt vállamat, szeltem vele habot tengeren, s most idáig süppedt a szemtelen. S Mind, akik hősök voltak! Temető földje rejti vállcsontjaikat, a jobbratörö karok gyökerét, a forgókat, a porcogókat. Ott alul, azt a tengert szelik habok nélkül, mozdulatlan, mig csak ki nem veti a csontokat a föld, az utolsó Ítéletig. Gyerek voltam, kicsi gyerek, mikor elment a dédapám. Aztán még mindig kicsi gyermek: a nagyapám. Követte őket az apám, ott fekszenek másfél méterre a föld alatt, a református temetőben, egymás közelében Ha váltamra nézek, őket látom. Arcuk játszik a horpadáson. Proksza László rajza K ialvatlan szemekkel, amikor semmi tartás nincs az emberben, egy átdolgozott éjsza­ka után milyen is le­het a világ? Keserű. Keserű a szám is a rengeteg bagótól. Le kéne dőlnöm kicsit, mielőtt belevetem magam a kerti munkába. Nincs nagy kedvem hozzá, de meg kell csinálni, mert az asszony is holtfárad- tan jön haza. Egyik felemet húzza az ágy, amit az asszony megvetetlenül hagyott, másikat a kert. A kert az erősebb. Felhúzok 100 vö­dör vizet a kútból és lefek­szem. Ég a szemem, alig bí­rom. Még csak a tizedik vö­dörnél tartok. Szomjas a föld, szomjasak a fák, növények. Hiába vettem a slagot, nem szabad locsolni. Pedig legszí­vesebben azzal locsolnék. De nincs háromezer forintom. Mert százszázalék, hogy beköpne valamelyik szomszédom. Iri­gyek, mint a kutyák. Nem jó egyedül. Jó kedélyű ember vagyok, szeretem, ha mindenki vidám körülöttem. Ha két napig nem megyek dolgozni, a srácok már hiányolnak. Azt mondják, dől belőlem a hülye­ség. Legalább egy kutyám len­ne, annak lehetne beszélni. Mintha csöngettek volna? Talán a postás... biztosan újságra kell az előfizetés? Hagyjál már a francba, te süket barifa! Simon Irány Itt sündörgök a sarkokon. Az országban dombokat ugrok. Akire egykor petrólámpa vetette kormát, húzok magam utón neoncsóvát. Éles arcom hegyet elnyes. Telem, s a hántásokat elhullatom. Bitangságaimnak nyakát veszem. Megyek jöttöm irányába. Elszántság, erőd szorítom markomban. Sorsomnak vagyok szép szál legénye. Végem elől irány a végtelenségbe! A csendességbe elvonulásom éveit: füstként föl a magasba elküldjem. Akaratomtól nyíljanak tágasabb egek. S biztassam: ami lesz, azért bátorodjanak a tettek. — Jó napot! Azt hittem, nincsenek itthon. — Kezét csókolom. Hol len­nék ilyenkor? Nézze már, le­vetkőztetett ez a süket barifa. — Kicsoda? — néz rám gyanakodva a postósnő. — Az őszibarackfa. Bele­akadt az ingembe, én meg kibújtam belőle. — Azt hittem már, valakit felszedett, hogy megcsalja az Iduskát. — Ha nem lennék ilyen fá­radt ... — felszednélek téged, gondolja, de nem mondja ki hangosan — mert minek okoz­zon problémát magának. — Mit hozott, postás néni? — Néni a mamája! Mit gon­dol, legalább tizenöt évvel fia­talabb vagyok magánál. — öttel. Egyezzünk meg ötben. Jó? — Na itt írja alá, aztán itt se vagyok. — Mi ez? Tizennyolc forint? — Nyeremény. — A fene egye meg. Lehet­ne egymillió legalább! — Majd legközelebb! Visz­lát! — Várjon, igyon egy kávét — öt forintot a postásnő zse­bébe csúsztat. — Köszönöm szépen. Igen bőkezű. — Ugyan. Tehetem, hiszen nyertünk. — Tudja, van olyan ember ebben a körzetben, akinek ki­lenc Adyt számolok le és egy huncut vasat nem ad, de meg sem köszöni. — Van ilyen. Végre elment. Legalább any- nyit nyertünk volna ezen a lot­tón, hogy futotta volna a szi­vattyú árát. ötven vödörrel még hátra van. Majd estére folytatom. Az almafákat is meg kell permetezni. A rózsák is nagyon tetvesek. Mpr semmi álmosság nincs bennem. Csak ne égne a szemem. Jó ez a hideg szoba, hideg ágynemű. Nem szabad elaludnom ... nem szabad elaludnom, mert a kávét feltettem a gázra. Ezt kell állandóan hangosan mon­danom, mert különben elal­szom. Ha most eloltanám a gázt; biztosan nem tudnék el­aludni. De nem oltom el, mert kávét akarok inni. A kávétól tudok aludni, mert minden reg­gel iszom kávét. Csengő cseng, egy asszony kiabál, tódul befelé a füst. Te jóságos ég! Elaludtam. A ká­véfőzőből a gumi is kifolyt és kint valaki ráfeküdt a csengő­re. Nem elég, hogy csenget, még kiabál is. — Mi van? — Ki lakik itt? — kérdi egy jó negyvenéves nő. — Ha nem tudja, mi az is­tennek csenget? — Baromfi összeíró vagyox, teljesen mindegy, melyik ház­ba csengetek be. Mindegyik­be be kell csengetnem. Mi­lyen háziállat van maguknál? — Macska, és ott kikötve a vasárnapi ebéd, egy kakas. Kukorékolni is tud. — Köszönöm, ezeket nem írom föl. Kik laknak a szom­szédokban? — A fene tudja. Egyikben a Péter bácsi, másikban a La- cikáék. — A vezetéknevük mi? — Az öregnek valami sváb neve van, nem tudom megje­gyezni. A Lacika lehet: Tóth, Kovács, Bognár, Vadász, Hor­váth — a fene tudja, olyan egyformák. Az asszony talán tudja. Kérdezze meg tőle. — Jó. Fölírom neki, hogy ír­ja meg. — Nincs itthon? Talán el­utazott? — Dehogy! Dolgozik. Két percre az állomásnál találkoz­tunk, mikor jön haza, én meg megyek szolgálatba. Mielőtt visszafeküdtem volna az ágyba, számba vettem, hogy kik jöhetnek még. A vil­lanyszámlás tegnap volt, a ké­ményseprő, vízóra-leolvasó, gáztűzhely-ellenőr, faösszeíró, távirdász, fényképügynök, az ócskás is jöhet még. Szép ki­látás. Minden nap jön valaki. Tegnap jött a jehovisták hit­térítője. Ha még egyszer ide­jön, úgy rúgom ki, hogy a lá­ba sem éri a földet. Négy órakor csengőszóra éb­redtem. Különben is fel kellett volna kelnem, de ez az ag­resszív ébresztő felbosszantott. Pokolian nyűgös vagyok, ha mélyen alszom és felijesztenek. Főleg, ha ilyen fáradt vagyok. A szomszédasszony jött ka­porért. Nem tűri meg kertjé­ben a kaprot, mind egy szálig kitépte. Most uborkát rak el és kell a kapor. Nem szere­tem az ilyen embereket. Na­gyon szívesen adok annak, aki­nek nincs kertje, de az ilyen embereknek nem, aki azért nem tűri meg, mert nem tet­szik neki, vagy csak a helyet sajnálja a kaportól. Nem szól­tam neki semmit, beküldtem a kertbe, hogy szedjen annyit, amennyit akar. Sajnos rászo­rulunk, mert amikor délelőttös vagyok, ő intézi a számlákat és minden intézni valót. Rá le­het bízni a pénzt, a kapu kul­csát. Még ma nem ettem. Be­le kell önteni a zöldbabfőze­léket a vécébe, mert veszeked­ni fog az asszony miatta. Re­mélem nincs nagyon megfagy­va, mert nincs kedvem melegí­teni. Indulni kell. Holnap kezdő­dik minden elölről. Csak esne az éjjel. Nagyon-nagyon kelle­ne az eső. ötven vödör víz adósságom van a kertnek. Farkas Ilona Éjszakai műszak után 33 Turbók Attila — —.... .. Hová tűntek Remeg a jövő balkeze, mihez kezd, Ha a jobb hiányzik, miként simogat, üt vele, ha a mozdulat párjára áhit? Gólyakötéshez, cipeléshez hová tűntek a karcsú csuklók? A csonka váll mindent bevérez, pedig nem jönnek gyors behívók. E vállbái amputált idő rángó ideggel mozgat minket. De hol a kar, a lendíthető? Takarjuk nincs-sebeinket. I , I Mezey Katalin — ha lett volna türelme várni még elsétálhatna most ideát meghintázhatná a Janikát s beszélhetne velem de most hogy végleg elveszett úgy tűnik nem is volt idő mikor még karján föllendülhetett volna e csecsemő v_JUUdi Ab­Egy kicsi mérges emberről E z a kicsi, mérges ember este negyed nyolc körül ott állt a pályaudvar előtt, a 30-as busz indulóhe­lyén, barna és öves orkánka­bát feszült köpcös testén, egyik kezében fekete táskája, másik­ban ötéves forma kisfiút fogott és bizonygatta ismerősének, hogy a busznak már be kellett volna állnia, mert ugye 19.20 órakor van az indulási ideje és lám, már elmúlt egy perccel, de majd csak figyelje meg, hogy ő hogyan lekapja lábá­ról a sofőrt, ezt a hülyét, aki nem ismeri az órát, meg a rendet, meg a fegyelmet, meg a magyarok úristenit, de majd ő... majd csak figyeljen ... És a busz jön, a mérges em­ber feltolakszik és a vezetőülés ablakán át mutatja karóráját a gépkocsivezetőnek és ordít, „ ... most van magának húsz, holott már megint két percet késnek?!’’ Fuldokol, még min­dig mutogat a sofőrnek, aztán a tömeg elsodorja beljebb a kocsiba és akkor még ezt mondja: — Szemét, tróger banda...! Mint egy durva ostorcsapás, úgy vágódik végig az emberek feje fölött a köpcös fiatalem­ber üvöltése. Az arcok megrán­dulnak, néhányon felszisszen­nek, a hátul ülők felállónak, hogy megnézzék, ki ez, aki há­rom tömör kifejezéssel most már nem csak a sofőrt, hanem — mert ugye „bandáról" van szó — már a Volán összes gép­kocsivezetőjét, szerelőjét, ellen­őrét, takarítónőjét, műszaki ve­zérkarát szidalmaz olyan út- széli hangon, amelyet egy jobb­érzésű fuvaros nem enged meg lovaival szemben. Az ablak mellőli ülésről né­zek fel a fölöttem kapaszkodó és tajtékzó utasra, nyerstészta- puhaságú fehér arcán megrez- dül a bőr, összezárt szája lilá­ba fordul és én rémülten ta­lálgatom, ki lehet ez a kis köp­cös, mérges ember, aki egy vélt késés miatt kivetkőzik ab­ból a mivoltából, amelyben én már erősen kételkedem .. A keze meglehetősen finom, nyilván íróasztalt koptat vala­hol, ami nem is lenne baj, ha­nem a baj akkor kezdődik, ha ez az ember esetleg „ügyfelek­kel" foglalkozik valahol napi nyolc órán át, vagy — uramis­ten — még beosztottakat is irányítgat egy félelemtől, rette­géstől vibráló légkörben, egy akármilyen nyavalyás irodai szobában. Elgondolni is rossz azoknak a sorsa, akik kényte­len-kelletlen egy levegőt szív­nak vele akár a hivatalban, akár otthon a konyhaasztalnál, vagy éppen az ágyban. És a kisfiú? Ügy lehorgaszt- ja a fejét, hogy le kell hajol­nom, legalább az arcát szeret­ném megpillantani, de nem sikerül, behúzza a nyakát a barna anorák csuklyájába és úgy szorítja kis kezével az ülés csővázát, hogy ökle kifehére- dik. A kisfiú — azt hiszem — most nagyon-nagyon szégyenli magát, e — számára még aligha érthető — kínos percek miatt. A Széchenyi tér fölötti első megállónál a köpcös, mérges emberke lekászálódik, utánuk csörtetek, átmennek a bontá­sos közön, rátérnek a Megye utcára, a papa az úttest köze­pén liheg és fúj, egy nő utol­éri, néhány szót váltanak, ne­vetgélnek, a férfi lelassít, már nem is olyan sürgős az útja, végül is miről késhetne le? Tévéhíradóról, filmről, Béni- Frédi kalandjairól, vagy a leg­közelebbi robbanásról, ami miatt ismét elküldhet minden­kit a jó fenébe . . . A kisfiú már nem fogja az apja kezét, ballag a két fel­nőtt előtt az aszfalton, még mindig lehorgasztott fejjel... Máskülönben ezen a novembe­ri szerda estén a „30”-as bu­szon más egyéb nem történt. ..

Next

/
Thumbnails
Contents