Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-04 / 333. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1977. DECEMBER 4. Forgatjuk az őskor naptárát...? Bronzkori fala feltárása Zókon A régészek néhány évtizede „zóki kultúra" néven foglalják össze a Kárpát-medence korabronzkori emlékeinek jelentős részét. A Zók melletti, Várhegy nevű dombról már a század első évtizedeiben sok szépen díszített cserépedény töredéke került a pécsi múzeum gyűjteményébe. A véletlenül előbukkanó leletek nyomán sok találgatás kezdődött a helybeliek körében, és furcsa mesék, hiedelmek támadtak. Ma is rebesgetik még néha, hogy a Várhegyen valahol, senki nem tudja pontosan, hol, egy aranyborjú van elásva. Ez a különös hiedelem talán úgy alakult ki, hogy a várhegyi települést o régmúlt időkhöz, a régmúltat pedig az Ótestamentumból ismert legendákhoz kapcsolták. Ennek a mendemondának is lehetett szerepe abban, hogy 1919-ben a megszálló szerb katonaság ásatni kezdett a Várhegy tetején. A nagyméretű árokból előkerülő tárgyaknak csak egy része került a belgrádi múzeumba, a legtöbb lelet valószínűleg elkallódott. A nagy sietve elvégzett rablóásatás leletei alapján lett Zók a korabronzkor egyik legjellegzetesebb leletanyagával, a vésett díszítésű, mészbetétes tálakkal, a gazdagon díszített madáralakú edényekkel, díszes korsókkal ékeskedő „zóki kultúra" névadó lelőhelye. A zóki kultúra leletei előkerültek máshol is, a névadó lelőhelyen, a Várhegyen pedig zavartalanul folyt a szőlőművelés, a pinceásás, a gyümölcsfa-telepítés. Török Gyula, a pécsi múzeum régésze a negyvenes évek elején végzett kisebb kutatást a Várhegyen — már amennyire a szőlővel sűrűn betelepített területen ez lehetséges tvolt. Az akkor talált nagyméretű, belsődiszes tál ma is látható a múzeum régészeti kiállításában. A zóki kultúra névadó lelőhelyének nemrégiben újra megindított kutatása során aligha fognak olyan leletek előkerülni, melyeknek megfelelőit Zók- ról, vagy más korabronzkori lelőhelyről ne ismernénk. Az egyes leletcsoportok elkülönítése, a település különböző korszakainak meghatározása, az életmód vizsgálatához kulcsot adó állati és növényi maradványok gondos összegyűjtése viszont olyan információs anyagot biztosít, amely a legfontosabb őstörténeti kérdések tisztázásához járulhat hozzá. Hogy fest a munka közelről? A centiméter pontossággal kitűzött ásatási szelvényből kiássuk a legfelső, szántással, forgatással bolygatott réteget. A leletek elkülönítése után feltárásra kerül a színe, jellege alapján felismerhető első járószint az ott talált házpadlókkal, tűzhelyekkel, a tűzhelyek hamuzógödreivel. A dokumentációs rajzon minden részlet megfelelő . jelölést kap, az egyes objektumok leleteit ugyanígy, a pontos jelölésekkel csomagoljuk. Ezután „le- hántjuk" a feltárt részleteket, a következő, régebbi szintet ugyanígy tárjuk fel. Külön gonddal szedjük fel a kormeghatározáshoz és az egykori növényzet rekonstruálásához egyaránt szükséges faszénmaradványokat, a hulladékgödrökből, házpadlókról előkerülő elszenesedett magvakat (makkok, mogyorószemek is előkerültek). A feltárt állatcsontok paleozooló- gus szakemberhez kerülnek, a vizsgálat fényt vet az állattenyésztés jellegére, a vadászat jelentőségére. Már az ásatás közben, a leletek megtisztítása, restaurálása előtt forgatjuk az őskor „naptárát”, vagyis az előkerülő agyagedények töredékei alapján meghatározzuk, hogy az egyes települési szintek milyen korhoz, mely kultúrához tartoznak. A zóki Várhegyen, ezen a meredek oldalú, jól védhető dombon, mely a Pécsi-víz déli partján emelkedik, időszámításunk előtt 2400—2300 körül települtek le az első lakók. Hulladékgödreik, tűzhelyeik maradványai fölött alapozták meg házaikat annak a korabronzkori törzsnek a tagjai, akik a szerémségi területekről érkeztek a Drávától északra fekvő területekre. Útjukat pompásan díszített edényeik elterjedése jelzi, dél-dunántúli csoportjukat nevezzük zóki kultúrának. Hosszabb ideig laktak a dombtetőn, mint elődeik, s valószínűleg ők voltak azok, akik a dombháton ásott dél felől is jól védhetővé tették a települést. A legkésőbbi települést egy új, másféle edényeket készítő, s valószínűleg másképpen gazdálkodó népesség hozta létre. Úgy tűnik, ez a nép nem semmisítette meg az itt talált törzset, de a zóki kultúra közösségeinek rendszerét, szervezetét szétzilálta, ez pedig a közösségi hagyományok, így a sajátos kerámiastílus eltűnését eredményezte. A zóki feltárás révén napfényre kerülő forrásanyag azért is fontos számunkra, mert egy őskori település sorsának tükrében a dél-dunántúli őstörténet egyik mozgalmas, jelentős korszakát ismerhetjük meg. Ecsedy István régész Pandur József Fák című színes krétarajza a Dunántúli Napló Kisgalériájában rendezett kiállításról * r Thiery Árpád: Miközben a Jóreménység-fok felé haladtunk... Thiery Árpád, akit az elmúlt években elsősorban irodalmi igényű riportok szerzőjeként tartott számon a közönség, ismét szépirodalmi művel lép az olvasók elé. Új könyve műfaja nehezen határozható meg: valahol az elbeszélésfüzér és a regény (egy majdani, egyelőre csak részleteiben megírt regény) között helyezkedik el. Két elbeszélést kivéve (Látogatás, Hó) a kötetnek egyetlen hőse van, Frank, az újságíró-író; az írások nagyobb részében ő a főszereplő, de közvetve akkor is jelen van, ha a történet nem róla szól: azoknak a gondolataiban, emlékeiben, akik valaha szerepet játszottak az életben, akiknek valaha szerepet játszott az életében. Az elbeszélések Frank életútja, pályaképe köré szerveződnek, s ez szerkezeti vonatkozásban elbeszélés- köteteknél ritkán tapasztalható egységhez vezet. Az életút érdekes, de többnyire jelentéktelen epizódját bemutató egyes írások ebben az egységben, ennek alkotórészeiként kapnak értelmet és jelentőséget. Hőse alakjában Thiery a tartalmas, teljes életre vágyó, de az álmait megvalósítani nem képes, a középszerűségben megrekedő ember portréját rajzolja meg. Frank annak a generációnak a tipikus képviselője, amelyet a háború érlelt koravén felnőtté, amely előtt a felszabadulás soha nem sejtett távlatokat nyitott. A „város pereméről" jövő Frank, akinek nemrég még a puszta léte is veszélyben forgott, tizennyolc évesen azzal a tudattal indul az életbe, hogy „itt most már minden lehet". Ezekhez a lehetőségekhez szabja céljait is: ellenszenvvel tekint a „polgári” köznapok értelmetlenségére, nem kíván beállni a „szorgalmasan-aktí- vak és szürke-fegyelmezettek”, a „kényelmet, lassú biztonságot szeretők” tömegébe, a csupán vegetáló emberek közé. „Kevés az embernek annyi — mondja az egyik novellában —, hogy megbízható munkája legyen, amit megfizetnek, és kész. Van egy-két haverod, akik hazavisznek, ha leiszod magadat. Aztán szert teszel egy olyan nőre, aki rendesen mosakodik, és inkább hallgat, semhogy leálljon veled veszekedni... De milyen ember az, aki beéri egy korsó sörrel, ha szomjas?” Olyan tevékenységről álmodozik, amely nem egyszerűen munka, hanem hivatás is, amellyel maradéktalanul azonosulni tud, ahol a „legjobbak közé” kerülhet; barátságra, szerelemre: teljes értékű emberi kapcsolatokra áhítozik; vágyik arra, hogy küzdjön „valami jóért”, hogy „használható jó ember” legyen. Ám a megvalósulás egyre késik: sokféle foglalkozást végigpróbálva kiköt az újságírás és az írás mellett, bár semmi jele, hogy ehhez a pályához több belső köze s adottsága lenne, mint a korábbiakhoz és (ebből következően) a legjobbak közé sem sikerül bejutnia. Általában érdeklődést, rokonszenvet kelt az emberekben, ezért könnyen létesít kapcsolatokat, kapcsolatai azonban nem tartósak, a szimpátia ritkán mélyül barátsággá, szerelemmé. A „jó”-ért akar küzdeni, hasznos tagja kíván lenni az emberiségnek, de ezen óhaj kinyilvánításánál gyakorlatilag soha sem jut tovább. Ahogy az idő lassan eljár felette, kezdi homályosan megsejteni, hogy valami nincs rendben az életével. Egyre nő benne a keserűség a világgal és a kétség önmagával szemben. De egyre azzal áltatja magát, hogy egy „új helyzet, egy váratlan fordulat kiteljesítheti az ember életét", várja a csodát és reménykedik, hogy egyszer mégis „csinálni fog valamit, amit még nem csinált, mert valószínű, hogy éppen ez lesz az, amiért a v:- lágra jött". Ezért időnként — rendszerint egy-egy kudarc vagy kiadós ivászat után — elhatározza, hogy új életet kezd, megváltozik. Azt azonban nem érti meg — nem értheti meg, mert igazán soha nem gondol végig semmit —, hogy feltétel nélkül vállalt célok, erőfeszítés, küzdelem, kemény önfegyelem nélkül azokat a lehetőségeket sem tudja megvalósítani az ember, amelyeket a körülmények engednének. Ezért a megoldást mindig a körülmények, élete külső kereteinek megváltoztatásában véli megtalálni: új célokat, új munkaterületet, új embereket keres, és nem veszi észre, hogy ezáltal élete látszólag színesebb, változatosabb lesz, de lényegileg ugyanolyan értelmetlen és üres marad, mint a mindenkori környezetét alkotó, mélyén megvetett kispolgároké. Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, az író sem veszi észre. Bár a narráció harmadik sze- mélyű, az elbeszélő mindvégig Frank nézőpontjából látja és láttatja a világot, kritikátlanul azonosul hőse szűkös és szubjektív szemléletével. És ezzel megdicsőít vagy legalábbis igazol én» olyan magatartást, amely szükségszerűen közép- szerűséget eredményez, meggátolja az embert önmaga megvalósításában. Váróczi Zsuzsa Készül a „Magyar Zenetörténet” Látogatás a Zenetudományi Intézetben A budai várnegyedben egyemeletes műemlékházban található a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete. „Társbérletben" lehet, hiszen egy táblán az is olvasható, hogy itt van a nemzetközi hírű Bartók-archívum, s az eleddig még ismeretlen Zenetörténeti Múzeum. A kapualjban gótikus ülőfülkék, a lépcsőházban nagyméretű Bartók-fotó, a szobákban a boltíves mennyezet alatt, íróasztalok szomszédságában szép régi hangszerek, könyvek, dokumentumok, lemezborítók. Ilyen külsőségek között dolgozik Újfalusy József zeneesztéta igazgatása alatt a Zenetudományi Intézet. De hogyan? — erre Szekeresné Farkas Márta, az intézet tudományos munkatársa válaszol. így kis helyre- igazítással kezdi. — — Nem vagyunk társbérletben, hiszen mind a Bartók- archívum, mind pedig a Zene- történeti Múzeum az intézet szerves része. Az Országház utca másik oldalán, az MTA több tudományos intézete között dolgozik a Népzenei főosztályunk. A közelben épülget az új otthon. Az eredeti tervek szerint már 1975-ben beköltözhettek volna. A régi műemlék, illetve műemlékjellegű ház átépítése sok, nem várt nehézséggel járt — ezért még egy jó ideig itt szűkösködnek. Az egyik szoba — mely a XX. század legnagyobb magyar zeneszerzőjének emlékét idézi, személyes tárgyait őrzi és sok-sok dokumentumot — munkahely, ahol Somfai László vezetése alatt kutatók dolgoznak. Az archívum munkatársai nemcsak Bartók Béla életművének kutatásával és feldolgozásával foglalkoznak. A Zene- tudományi Intézet egyik legfontosabb feladata az ötkötetesre tervezett Magyar Zene- történet összeállítása, megírása. Nagy, átfogó műnek szánják. (Az első kötet már elkészült, nyomdára vár.) Az V. kötet tartalmazza majd a XX. század zenéjét. S ki gondolná, hogy ennyire közel napjainkhoz annyi sok feltáratlan, ismeretlen anyag vár feldolgozásra. Ezt is a Bartók-archívum munkatársai végzik. A Zenetörténeti Múzeum, mely idestovc tízesztendős - 1969-ben létesült — azon kevés múzeumok közé tartozik, amelynek anyagát eddig még nem tudták bemutatni. A kétszáz hangszer között —■ amely gyűjteményüket képezi — híres zeneszerzők és előadóművészek hangszerein kívül régi és érdekes darabok vannak. Es sok más emléktárgy is. Évek óta gyarapodik a raktári készletük. Ha majd elkészül a székházuk, akkor lesz arra hely és mód, hogy a múzeum — amelyet Falvy Zoltán, az intézet igazgatóhelyettese irányít — betöltse feladatát, s a magyar zenei élet összegyűjtött és feldolgozott tárgyi emlékeit bemutassa. A jövő terveiről szólva, meg kell említenünk az intézet igen gazdag könyvtárát. Sikerült megvásárolniuk néhai Major Ervin zenetudós sok-sok régi és becses példányokat tartalmazó magánkönyvtárát. Emellett évről évre gyarapítják könyv- és lemeztáruk régi és a legmodernebb irodalommal, előadásokkal. A gyűjtemény is raktárban van, így még a kutatók számára is nehezen hozzáférhető. Úgy tervezik, hogy ez is nyilvános könyvtár lesz, ahol nemcsak zenetudósok, de a zeneszerető közönség is kedvére lapozgathat, nézelődhet és olvasgathat. Rangjának, jelentőségének megfelelően külön osztály foglalkozik a XIX. század magyar zenéjével. Az osztály nagy feladata a Magyar Zenetörténet e korszakának összeállítása. Liszt Ferenc áll e korszak zenekutatásának középpontjában. Erről már a nagyközönség is értesülhetett, hiszen a közelmúltban jelent meg Legány Dezső Lisztről szóló könyve. Az utca túlfelén dolgozik a Sárosi Bálint vezette Népzenei Főosztály. Munkájuk gazdag és sokrétű, hiszen dallamkutatás- tól a néptáncig sok mindennel foglalkoznak (a Magyarországon élő nemzetiségek zenéjével éppúgy, mint a hazájuktól távol élő magyarok zenekultúrájával). Kálmán Györgyi
