Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-31 / 359. szám
1977. december 31., szombat Dunántúlt fíaplö 3 ennek a művészi-esztétikai értékeit, jó kompozícióba ágyazott, karakteres epizódfigurái azonban egy forradalom előtti korszak, korhangulat elsőrangú illusztrációjává avatják. Az ilyen „illusztrációkra" pedig szükségünk van, szükségünk lesz — ha mégoly didaktikuson kézenfekvőek is tanulságaik, mint a Gimnazistáknak. Ezért nincs, nem is lehet elvi kifogásunk magának a darabnak a műsorra tűzése ellen, kételyt csupán a bemutatás kissé késői időpontja, életkori sajátosságok figyelmen kívül hagyása ébresztett, legalábbis a közönség egy részét illetően. A rendező, ifj. Kőmlves Sándor — itt-ott a kelletténél valamivel talán több sötétet bocsátott a színpadra és a nézőtérre, amit azonban ki lehetett hozni ebből a darabból, azt Najmányi László díszlet- tervező és a kitűnő főszereplői gárda közreműködésével — szinte maradéktalanul elénk tárta. Különösen emlékezetes volt Sólyom Kati ragyogóan megformált Karaszjovája, Dávid Kiss Ferenc gimnáziumi igazgatója, Paál László kishi- vatalnoka, Pákozdy János törvényszéki elnöke. És a jó alakításra alkalmat adó szerepkínálat ezzel véget is ért. Mindemellett néhány további epizódszerep is nyújtott emlékezetes pillanatokat — mindenekelőtt Szivler József, N. Szabó Sándor, Mester István és Fülöp Mihály jóvoltából. — B. K. — Trenyov: Gimnazisták M ilyen jól festett volna ez a darab a Pécsi Nemzeti Színház műsorán — mondjuk másfél, két hónappal ezelőtt, amikor a NOSZF 60. évfordulójára készültünk I Ki tudja, hányféle tantárgyi és tematikai koncentrációra adhatott volna kitűnő alkalmat — a középiskolák irodalmat, történelmet, világnézetünk alapjait tanító pedgógusaink, osztályfőnökeinek. Még ha az író a darabot nem is a NOSZF, hanem az 1905-ös forradalom — egy hajdani — évfordulója tiszteletére írta. Ezek a gondolatok, kérdések foglalkoztatják az embert Konsztantyin Trenyov: Gimnazisták cimű műve láttán. A darabot december 11- én mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínháza. „Gimnazisták." Már a cím is egy meghatározott korosztályt jelöl, a serdülőkort többé kevésbé maga mögött tudó, szellemileg, világnézetileg fogékony fiatalságot. A darab „közönségvonzata" tehát erősen kötött. Annál is inkább, mivel az előadást, amit láttam, egészen kiskorú gyermek- közönség körében nézhettem végig. A kicsik cukorkászacs- kót zörgettek, cukorkát ropogtattak, hangosan beszélték meg a fejleményeket — különösen a hosszan tartó sötétek idején élénkültek fel. Szemmel láthatólag szellemi energiáikat sem a darab „világnézeti csomópontjaira" összpontosították, hanem csupán olyasmire, ami az ő korukban ennél — érthetően — sokkal fontosabb ... Mindezt azért említem, mert szememben a színpad a színháznak csak az egyik fele, a másik leiét a nézőtér képezi. Ez pedig gyer- mekszinház esetében a lehető legkevésbé elhanyagolható szempont kell hogy legyen. A darab a szovjet-orosz szocialista-realista író, Konsztantyin Trenyov müve. Nevét a nagyközönség mindenekelőtt Ljubov Jarovája című drámája alapján ismerheti. A Gimnazisták ugyan meg sem közelíti Jurij Qiesa: A három kövér A z első meglepetés jóval az előadás előtt legyintett meg. Harsogó gyermekkacagás szűrődött ki a nézőtérről. Elnéztem volna az időt? „Semmi vész! — nevet a titkárnő —, bejött a dombóvári vonat. Valamit kell csinálni a kicsikkel, hogy ne únják magukat az előadás kezdetéig ..." A tarka „színpadkép” a vásári színjátszásra emlékeztet. A bohóc bömböl, mert elütötte az egykerekű bicikli, egy apró termetű szőke kislány karikákat dobál, majd végig cigánykerekezi a színpadot. A fesztelen játékot a csöppségek is elirigylik, fölkéretőznek a világot jelentő deszkákra „talics- kázni" egyet a színész nénikkel, bácsikkal. Egyszóval zenebona, vidámság, aminek csak a lassan elsötétülő nézőtér veti végét. A kicsik lemásznak a helyükre, s szinte észrevétlenül máris elkezdődik a varázslat... * Jurij Olesa szovjet író magyarul is megjelent gyerek-regényének, A három kövérnek színpadi változata ezúttal is hagyományosan mesejáték. Története egyszerű, világos és természetesen didaktikus. Arra nevel, hogy ne tűrjük, ne engedjük a basáskodást, a hatalommal való visszaélést, az igazságtalanságot. Szuok, az artistalány; Auguszt, az öreg bohó» és Tibullus, a kötéltáncos utcákon, tereken tartja előadásait. Ebből élnek szűkösen a három zsarnok — a három kövér — városában. Mutatványaik közé szellemes gúnydalokat is becsempésznek a három dagadt uralkodó ellen, s egy napon Pros- pero, a fegyverkovács vezetésével a nép föllázad. Az őrség leveri a felkelést, Prospe- ro fogságba esik. Szuokra vár a veszélyes feladat, hogy bejusson a palotába és kiszabadítsa. Izgalmas kalandokon ót ez végül sikerül is. A nézősereg nagy örömére a záró képben a három kövér kuksol abban a ketrecben, amelyben Prospero, a felkelés vezére várta a halált... Közben a rendezés (Zsámbéki Gábor és Lengyel Pál) és természetesen a színészek jóvoltából megany- nyi hatásos mutatvány: artista mutatványok, szikrázó csodagépezet, groteszk tánc és muzsika, szökések és szöktetések s léggömbárus mint tortadísz. Izgalom, kacagás, vidámság. Nemegyszer úgy érzi az ember, hogy ez a színészgárda talán a gyerekeknél is jobban élvezi a játék és a mese mindannyiunkkal közös_ tiszta örömét. Ritkán láttam _ennyi szeretettel megkomponált és legapróbb részletében is ragyogóan csiszolt előadást. Aligha lehet ez másként, ha például egy fiatal színész — Tibullus szerepében — Lukáts Andor megtanul a nyílt színen kötéltáncolni, egykerekűn kerékpározni ... De ezen az alapon akár a színlapot is felsorolhatnám. Nehéz eldönteni, mi gyakorol nagyobb hatást a felnőtt nézőre: maga az előadás vagy a kiváltott hatás élménye, a drámai személyek sorsáért aggódó csöppségek spontán érzelmi megnyilvánulásai, biztató vagy óvva intő rögtönzött szavalókórusai ... S még egy észrevétel: mintha a színház művészei nemcsak kirándulásnak és nemcsak élménynek, hanem megtisztelő, sajátos művészi feladatnak tekintenék a gyermekszínházi előadásokat. Bizonyára ez magyarázza, hogy a Kossuth-díjas Olsavszky Éva epizódszerepet is épp olyan szívesen vállal a gyerekdarabokban, amiket különös gonddal készítenek elő a színház vezető művészei, rendezői, minden évadban kettőt-kettőt. Átgondolt és tudatos koncepció részei ezek a gyermekszínházi előadások Kaposvárott, immár nyolc éve. Nem véletlenül: a színház új közönséget akar kinevelni magának, és ezt a legkisebbeknél kezdi. Tibullus (Lukáts Andor) a kötélen W. E. Képernyő előtt Nincs karácsony — Broadway nélkül Valaki ebben a pillanatban nézett át a vállamon, meglátta a címet és siránkozni kezdett: csak nem fogod éppen a jó öreg Fred Astaire-t bántani, meg egyáltalán, any- nyira szeretem a sztepptáncot és tudsz valami jobbat egy 39- és amerikai revüfilmnél? Dehogyis akarom bántani a jó öreg Fred Astaire-t. A Broadway Melody amúgyis a jobbak közül való, több benne a jó tánc, mint az érzelmes dal, és hót... szóval olyan, amilyen. A jó színészek tudása és humora így közel negyven év után is kellemes élmény. De akkor is igaz, hogy nincs karácsony Broadway nélkül. És Jókai Mór nélkül és indiánfilm nélkül és Rákóczi nélkül és királyfi nélkül és operett nélkül. Az idei kínálatból nekem egyébként a királyfi nagyon tetszett. Ő az idén kócból volt (vagy miből) és az Úti- lapú Birodalom királyának 26. fia volt. Süsüvel, az örökké kesergő sárkánnyal ez a királyfi valósággal megaranyozta 1977. televíziós karácsonyfáját. Csukás István írói, Takács Vera dramaturgi és Szabó Attila rendezői munkálkodása, Ber- gendyék zenéje révén, továbbá — hogy csak egy példát mondjunk — olyan kettősök segítségével, mint Kemény Henrik és Bodrogi Gyula, (ők voltak Süsü sárkány) pompás karácsonyesti szórakozásban részesülhettünk, gyermekek és felnőttek egyként. Jókai soron következő regényét korrekt földolgozásban láthattuk viszont, ezúttal terjedelmileg is eltaláltan, dra- maturgiailag is hibátlanul, sőt, ami Jókai-filmek esetében elég ritka, még hiteles jellemekkel is. Igényesen oldotta meg a televízió az operettrajongókkal szembeni feladatát, egyrészt azzal, hogy a kitűnő operaénekesnőt, Sass Sylviát kérte fel operettprimadonnai vendégszereplésre, másrészt azzal, hogy Scribe-nak a világ ösz- szes színpadain nagy sikereket elért Egy pohár víz című darabját Mészöly Dezsővel és Fényes Szabolccsal musicallé átíratta és szellemes, könnyed előadásban színrevitte a Zenés Tévé Színház színpadán. Lehetetlen sorravenni a karácsonyi műsorszámokat, egy azonban biztos. A televízió az idén elegánsabban vette azt az akadályt, amit beigliből, csillogszóróból, karácsonyesti halvacsorából és egyebekből emel a vélt vagy valódi közvélemény. H. E. Bombasiker? A Némafilm c. új amerikai filmet feltehetően a magyar forgalmazás vágyteljesítőnek szánt fordítása keresztelte el Bombasiker-nek. Feltételezhető ugyanis, hogy nem kevés konvertibilis valutát kell fizetni egy ilyen hollywoodi alkotás átvételéért. A józan ész azt diktálja, hogy a lehető legértékesebb dolgot a lehető legkevesebb ráfordítással szerezzük meg. így köznapi gondolkodásunk szerint, ami drága, annak jónak is kell lennie. Sőt, mivel természetes szükségletünk az önigazolás, amit célként választunk, azt utólag túl fogjuk értékelni, és amit eszközként feláldozunk, azt utólag mint kisebb kiadást fogjuk elkönyvelni. A Bombasiker vételárát látszólag és közvetlenül nem saját zsebünk bánja, talán ezért is mondom ki azonnal, hogy ez a film csapnivalóan rossz. És nem a „művészfilmekhez" viszonyítva. Elég, ha a Mi van, doki? című, szintén hollywoodi filmmel állítjuk párhuzamba, mely nálunk az utóbbi évek egyik legnagyobb közönségsikere volt. Mi lehetett e siker titka? Először is a hősök személyiségének összetettsége. A Bombasiker három főhőse, Mel, Marty és Dom csupán általános vonásokat viselnek: egyértelmű és azonnal nyilvánvaló, hogy Dom korlátolt és falánk, Marty gyermeteg, és Mel az ötletdús és tehetséges, de gyenge jellem. Sztorijuk: a hetvenes évek hollywoodi filmpangása idején előállnak egy modern némafilm ötletével. Nagynehezen találnak gyártó céget, azzal a kikötéssel, hogy nagy sztárokat kell szerződtetniük, megnyerniök. A konkur- rens cég minden eszközt latba vet, hogy az üzleti sikerrel kecsegtető film elkészültét megakadályozza. Hőseink a sztárokat megszerzik — erről szól a film kétharmada —, a filmet bemutatják, természetesen bombasikerrel. A Mi van doki? hőseinek kezdetben megismerhető vonása csupán egy mozzanata személyiségüknek, mely érdeklődést kelt a nézőben irántuk, lévén olyan emberi vonások, melyek különböző helyzetekben váratlan fordulatot eredményezhetnek megnyilvánulásukkal. A Bombasiker három hősének ezzel szemben jóformán még egyéni arcéle sincs, szinte legfőbb jellemvonásuk, hogy mindig együtt járnak, önmagában nagyszerű komikus lehet Marty Feldman, Mel Brooks (aki egyben a film rendezője is), de jellemek híján jellemkomikumról sem beszélhetünk, ami pedig a megidézni kívánt egykori némafilmeket maradandó művészi rangra emelte. Hazai példa A veréb is madár c. filmvígjáték, melyben a fenti okok miatt a nagyszerű komikus, Kabos László alakítása csak statikus karikatúra maradt. A némafilm-burleszkek esztétikai vívmánya, hogy a film cselekménye szempontjából közömbös humoros jelenetek úgy fokozzák a nevetést, hogy nem veszélyeztetik a hitelességet. A Mi van, doki?-ban a gégék sorozata a főhős személyéből fakad, és rá vonatkoztatva van értelme. A Bombasiker gegjei legtöbbjének semmi köze nincs a három főhőshöz, pl. a top- rongy-divatüzlet, a szecsuáni étterem, az aggok fiatalító tornája stb. A hülyéskedéssé fajuló, sokszor otromba ötleteket az áruvédjegyként szolgáló sztárparádé sem tudja ellensúlyozni. S. A. x
