Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)

1977-12-24 / 353. szám

1977. december 24., szombat DimantQlt Ilapto 3 Tojásrántotta - francia módra Az e heti filmétlapon szere­pel Joel Santoni francia ren­dező alkotása, előkelő tálalás­ban. Ez nem csoda, hiszen a film kormánykörökben játszó­dik. Giscard d’Estaing ugyanis divatba hozta az el­nök és a „nép egyszerű gyer­mekének” találkozását a fehér asztal mellett. Ennek ismereté­ben már kevésbé meglepőek a film kezdő képsorai, mikoris motoros rendőrök vesznek kö­rül egy' kukásautót, három sze­metest, és kísérik őket — az elnöki palotába villásreggelire. A folytatásban kiteljesedik az amerikai módra megren­dezett politikai demagógia komédiája. Az Egyesült Álla­mok elnökválasztási hadjára­tait vizsgálva föltárult az a folyamat, miként kreálnak a szociológiai, pszichológiai ha­táselemzések alapján, közvé­leménykutató intézetek felhasz­nálásával a választótömegek elvárásait kiszolgáló személyi­séget. Filmünk esetében az elnök adott, a cél, politikáját szalonképessé tenni a közvéle­ményben. Ennek eszközéül vá­lasztják ki „az elnök emberei” számítógép segítségével az át­lag-kispolgárt, akiről sugár­zik az elégedettség, a lojali­tás. Az ő személyében talál­kozik a „nép” az elnökkel, a kormányzati kirakatpolitikával. És a főhős személye szavatol­ja: a franciák újra visszanye­rik bizalmukat az elnök és po­litikája iránt. A film hatásos jelenetei a politikai szatíra eszközeivel leplezik le azt a manipulációs gépezetet, mely még létreho­zójától, az elnöktől is elidege­nül, őt is kijátssza. A tűznél ki-ki saját pecsenyéjét sütö­geti. Talán még a film forga­tókönyvénél is jobban kidol­gozott az elnöki reklámhadjá­rat menetrendje. Dutilleui úr, a kistisztviselő az elnök kísé­rőiéként országjáró kőrútján megrészegül a hatalom szem­fényvesztésétől. Csak akkor nyílik ki a szeme, mikor el­árasztják levelekkel a kérel­mezők, lakására özönlenek a segítségért folyamodók, hiszen ő volt eddig az utca emberé­nek szócsöve. Ám a mór meg­tette kötelességét, s mikor ezt tudomásul nem véve az elnök­höz igyekszik, keményen meg­fizeti naivitásának árát. Még szerencse, hogy élelmes fele­sége jóvoltából ő is megtalál­ja számítását, s mint a nép­mesében, a gonosz póruljár, s pecsenye helyett kénytelen to- jásrántottára fanyalodni. A film hatását rontja, hogy a helyzetkomikumok nem elég­gé kidolgozottak, nagyon sok lehetőség marad kihasználat­lanul. A politikai szatíra pe­dig demamóg tragikomédiává devalválódik, mivel még csak utalást, jelzést sem tesz az el­nök mögött álló, őt mozgató erőkre. Az olasz politikai film­szatírák ismeretében ezt el le­hetne várni. Persze azért e rántotta fo­gyasztható, és tálalásában olyan kitűnő színészek segéd­keznek, mint lean-Claude Brialy, Anna Karina, Jean- Pierre Cassel. Nekem mégis hiányzik belőle a paprika, só, bors, a jó füstölt szalonna, a hagymáról nem is beszélve. No de ez már egy másik tojásrán­totta ... S. A. Hindemith: A hosszú karácsonyi ebéd Lortzing: Az operapróba A december 5—11-ig tartó pé­csi zenei hét keretében került sor városunk operatársulatának első idei bemutatójára. A két egyfel\/onásos magyarországi bemutatója közül Hindemith műve volt minden tekintetben figyelemreméltó. Habár mind­két mű a keletkezésénél mint­egy 50 évvel korábbi zenei stí­lusban íródott, mégis összeha­sonlíthatatlanul több és gaz­dagabb információt tartalmaz az 1960-ból származó A hosz- szú karácsonyi ebéd, mint az 1851-ben bemutatott Az opera­próba. A XX. századnak nin­csenek olyan minden alkotóra érvényes jellemzői, mint a száz év előtti romantikának. A zene­szerző bizonyos fokig szaba­dabb, választhat különböző al­ternatívák közül. (Lortzing klasz- szicizmusa nem választás! — ő nem tudott azonosulni saját ko­rával, mely sokkal egyértel­műbb, sokkal homogénebb volt a miénknél.) Ezért érezzük a Hindemith- operát minden szempontból je­lentősebbnek. Eklektikus száza­dunk megadta szerzőjének azt a lehetőséget, hogy kezdeti ex­presszionista próbálkozások után tudatosan vállaljon egy olyan stílust, melyet a zenében neoklasszikusnak, a képzőmű­vészetben újrealistának nevez­nek. Hindemith, aki alapos is­merője volt kora haladó kom- pozíciós gyakorlatának, úgy érezte, hogy egy olyan zenei struktúra, mely a maga szél­sőséges újdonságaival a ko­rábbi élményekre vonatkozóan semmiféle emlékeket nem éb­reszt, megakadályozza a hall­gatót abban, hogy alkotó mó­don működjék közre élvezeté­ben. Feltehetően amerikai emig­rációja idején találkozott a librettóként felhasznált Thorton Wildertől származó egyfelvoná- sossal. Wilder, ha nem is a legjelentősebb a modern ame­rikai dráma képviselői közül, igen fontos szerepet játszott annak kialakításában. A har­mincas években ő tette a leg­döntőbb és leghatározottabb lépéseket az amerikai színház megújítása felé, végérvényesen szakítva a naturalista díszlete- zéssel, amely akadályozza a né­ző képzeletének aktív közremű­ködését. A téren és időn kívü­liség érzékeltetésével az „álta­lános emberi értékek" kieme­lésére törekedett, vállalva a ro­konságot a moralisták kései utódaival. A hosszú karácso­nyi ebéd cselekménytelen anti- dráma, mely kilencven kará­csonyünnep eseményeiből a legáltalánosabbat ábrázolja az általánosság szintjén, periodi­kusan. Nincs fejlődés és nincs tetőpont, nincs konfliktus és nincs katarzis: nincsenek fő és epizódszerepek, az adott jele­netben mindegyik nélkülözhe­tetlen a színpadon. Egy „főszereplő” mégis akad, az egyetlen, aki a darab vé­géig színen van, és ez a pécsi előadás sajátossága: a rende­ző, Konter László fh. óriási öt­lete. Konter, aki elég bátor volt ahhoz, hogy saját mon­danivalójának megfelelően ren­dezze az operát, Szabolics Éva személyében egy néma alakot állít színpadra. Egy clown ál­arcában, az évezredes panto­mim eszközeivel megjelenik az opera ki nem mondható, le nem írható lényege: az IDŐ. Mond­hatnánk SORS-nak, ha nem lenne e fogalomnak tragikus, végzet-jelentése. Márpedig ez a jelenség nem rendelkezik a VÉGZET sorsunkat irányító ere­jével. Ö a tárgyi világ — szü­letéstől a halálig — minden vi­szonyulás nélküli szemlélője. Ő a negyedik dimenzió szín­padra vetített jelzése. A da­rabnak nem mint szereplő ré­szese; — hasonlóan a háromdi­menziós díszlethez —, ottléte a színpadi játék kelléke. Megjele­nítve az eddig is mindig jelen volt, de" az emberre érvényes formában művészileg még meg nem jelenített IDÖ-t, amely a műben kulcsfontosságú, pon­tosan azért, mivel ennek a végtelenített családre­génynek a résztvevői nem érzékelik az idő múlását. Ami­Az operapróba egyik jelenete Jelenet A hosszú karácsonyi ebéd című operából A zenekar részéről megol- dottabbnak tűnt a Hindemith- opera, mely kamarajellegű hangszerelésével nem lépi túl színházi zenekarunk adott ke­reteit. Breitner Tamás irányí­tásával életre kelt a mű je­leneteit összetartó megannyi különböző karakter fanyar hu­mora. A Lortzing-operában kel­lemes színfoltot jelentett a tisz­ta, egyöntetű intonációban megszólaló kórus, mely Károly Róbert karigazgató munkáját dicséri. Az operapróba díszlete telitalálat. A hosszú karácsonyi ebéd copf stílusú asztalát a szerzők elképzeléseinek ismere­tében értelemzavarónak érez­tük. Mindkét mű Hirsch Bencé­nek, az előadás másodkarmes­terének gördülékeny, változa­tos fordításában került elő­adásra. Jobbágy Valér kor beszélnek róla azokban a csodálatosan megkomponált és igen érzékeny muzikalitással megszólaltatott családi tablók­ban, ott sem éreztük, hogy elju­tott volna tudatukig Wilder in­tő figyelmeztetése: „A tragé­dia az, hogy az emberek nem veszik tudomásul: csak egy éle­tük van, s ezért ezt az életet minden pillanatban olyan inten­zíven és olyan alázattal kell élni, amennyire csak lehet­séges.” Az opera szereplői mind ki­egyensúlyozott, igen jó teljesít­ményt nyújtottak; az első rész­ben Ágoston Edit, Üolla Tibor és Marczis Demeter; a máso­dik részben Eszéki Zsuzsa, Gyu­lai Edit, Kővári Anikó, Piróka Éva, Albert Miklós, Kovács Zol­tán és Németh József. Lortzing, ez a kiváló mester­ember, a színház és az im­presszárió gondjainak alapos ismerője a korabeli zenés szín­házzal szemben támasztott igényt (igénytelenséget) igye­kezett kielégíteni. Amikor ezt a bécsi klasszikus közhelyekből álló, mesterségbelileg nem ki­fogásolható, de önálló zenei ötletekben szegényes művét megalkotta, Wágner már meg­írta a Rienzit, a Bolygó hollan­dit és a Lohengrint; Berlioz 20 éve a Fantasztikus Szimfóniát s nem utolsó sorban a roman­tikus német opera első meste­re, Weber már negyedszázada halott. Talán így világossá vá­lik, hogy mennyire korszerűtlen (ha nem is népszerűtlen) ez a népies vígopera a saját korá­ban. Persze a zenés színházi komédiának mindig volt közön­sége, s miért ne lenne ma is, ha olyan jól csinálják, mint ezen az estén Berczeli Tibor és Kővári Anikó, a zenebolond gróf és grófné szerepében, vagy a két álruhás szerelmes Bolla Tibor és Kovács Zoltán alakí­tásában. Ágoston Edit a ko- mornából előlépett házikar­mester kissé már rájátszott sze­repére. Játékát különösen a darab elején éreztük erőltetett- nek. Eszéki Zsuzsa hanganya­gában az est legkiegyensúlyo­zottabb produkcióját nyújtotta. Kél hazai ős- bemutató Pécsett Városok Közismerten jó színház a kaposvári. Bemutatóit orszá­gos érdeklődés kíséri, sokan járnak oda más városokból, hogy egy-egy emlékezetes színházi előadást láthassa­nak. A kaposvári színház azonban azért is jó színház, mert nem feledkezik meg sa­ját közönségéről sem, nem­csak a műsorválasztásnál és más egyéb döntéseknél ve­szi figyelembe, hogy a ka­posvári színház elsősorban a kaposváriaké, hanem képes új ötletekkel is segíteni a kaposváriak színházbajárását: például gyermekmegőrzővel, vasárnap délutáni külön-óvo- dával, amely nemcsak remek ötlet, hanem pompásan ki­vitelezett gyakorlat is. Töb­bek között erről láthattunk meggyőző riportot kedden délután a pécsi körzeti stú­dió Kulisszák nélkül című mű­sorában. A műsornak kétség­kívül ez volt a legjobb ré­sze, hiszen közkinccsé tett egy értelmes és - mint a ri­portban láthattuk - nem is olyan ördöngősen bonyolult kezdeményezést. Utána Szek- szárdra kalauzolt a pécsi stú­dió kamerája, ahol a társu­lat nélküli színházról, a szekszárdiak növekvő kultu­rális igényeiről folytattak be­szélgetést többek között az ottani kulturális vezetőkkel, akik nagyon reálisan gon­dolkodnak, de ez egy pil­lanatig se tartja vissza őket a bátor tervezéstől és főként a cselekvéstől. Legfeljebb azon vitatkozhatnánk, sze­rencsés-e az ilyen beszélge­tések „kerékasztallá” mere- vítése. Végül a régió harma­dik városába, Pécsre kanya­rodtunk, ahol egy kezdeti stádiumban lévő új kulturá­lis intézményről, a Spot szín­házról kaptunk tájékoztatást, bővebb információk híján, de a néző számára szerencsésen Labancz Borbála estjének élményt jelentő megelevení- tésével. Csütörtökön ismét egy kö­zeli város. Komló szerepelt a képernyőn. A szénre települt város címmel egy olyan ri­portfilmet láthattak a nézők, amely nem markolt nagyot, de jelzett valamit a város életének, történetének, jövő­jének főbb vonalaiból. Anél­kül, hogy a „hőskorszak” eseményei túlságosan hangot kaptak volna, a film egészé­ből mégis az összekovácso- lódott, saját helyét jól isme­rő lakóinak ragaszkodásából és önérzetéből táplálkozó vá­ros fejlődése bontakozott ki. A riportfilm a rokonszenves riportalanyok nagyszáma és okos szavai nyomán vált em­lékezetessé. Ugyanaznap este kicsit tá­volabbra vitt bennünket a te­levízió, de még mindig Du­nántúl városainak egyikébe: Sopronba. Az ország ismeri a fennállásának 700. évfor­dulóját most ünneplő, hagyo­mányait mindig oly nagy gonddal ápoló várost, amely­re annyira illik a közhely: ék­szer a tájban. Azt is tudjuk, hogy Sopront nem a nagy évforduló rázta fel; ez a vá- rosSzépítő hajlam, ez a ma­gától értetődő városszeretet, ez a sok áldozatvállalás min­dig is jellemezte. A kívánság- műsor számai között elhang­zó beszélgetések legfőbb ta­nulsága az volt, hogy ez az áldozatvállalás a város la­kóinak nem áldozat, hanem természetes hajlandóság. Csupán terepet kell adni en­nek a hajlandóságnak, s az eredmények magukért beszél­nek. H. E. Könnyű* zenei siker Fonográf­konc ért a sport- csarnok­ban Nem volt üvöltés, újrázó hangorkán. A zene varázsa tiszteletet parancsolt, belénk fojtotta a szót. Az önfeledt extázis helyét egy átfogóbb, mélyebb érzés foglalta el hét­főn este a sportcsarnokban. A zene" igazi élvezete. A Gúnya együttes szellemes csattanókban bővelkedő beve­zetője percek alatt „feldobta" a kedélyeket. Hangulatos ösz- szeállításuk kiváló előzetesnek bizonyult. D. Molnár György konferanszai is rendre „ültek". Ezen a koncerten mégis el­szürkült minden a megszólaló dallamok árnyékában. A Fo­nográf együttes pécsi műsora minden eddiginél gazdagabb élményben részesített. Nosztalgikus nóták egész so­rozatát hallhattuk az első rész programjában. Az Edison Fo­nográf precízen kidolgozott si­kerszámai mai töltéssel idéz­ték a századforduló hangula­tát. Szöveg és lemez, énekszó és kíséret, tökéletes összhang­ban találtak egymásra. Az erő­sítés most valóban a muzsikát szolgálta. Dinamikai színskálák finom árnyaltságaiból kontrasz­tok képződtek. Egyszerű, tiszta harmóniák csendültek fel a gi­tárokból olyan alapritmusokra, amelyekben nagyapáink örök­sége mai élettempónkkal együtt lüktetett. A legszebben a vokál- kórusok szóltak. Egymásba- fonódva, tisztán, dallamosan. A második rész nonstop blokk­jának zenei anyagát az FG 4-es nagylemez számaiból állí­tották össze. A stílus változott és a hőfok is. A zenekari be­tétek hangszerelése, az ének­hang vezetése, a mai ember szorongó kozmikus távlatokban gondolkodó érzelmeinek kife­jezését szolgálta. A mában és jövőben való hittel, bizako­dással. A rekvizitek (tűzijáték, rekéta, forgó csillagvetítő) lát­ványa is lenyűgöző volt. Har­sány magamutogaiás nélkül a komoly könnyűzenei siker ér­dekében. Bornemissza Géza Dobozy Imre kitüntetése A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége a Magyar írók Szövetsége el­nökének, Dobozy Imrének a szovjet és a magyar nép barátságának elmélyítésé­ben végzett társadalmi és irodalmi tevékenysége elis­meréséül 60. születésnapja alkalmából a Népek Barát­sága érdemrendet adomá­nyozta. A kitüntetést Félix Pet- rovics Bogdanov, a Szov­jetunió budapesti nagykö­vetségének ideiglenes ügy­vivője pénteken a nagykö­vetségen nyújtotta át. Az érdemrend átadásá­nál jelen volt Pozsgay Im­re kulturális miniszter, Kor- nidesz Mihály, az MSZMP Központi Bizottságá k osz­tályvezetője, Rónai idolf, a Kulturális Kap átok Intézetének elnöke, Roska István külügyminiszterhe- lyettes és Garai Gábor, az írószövetség főtitkára. Ott volt Vlagyimir Popov, a Szovjetunió kulturális mi­niszterhelyettese, valamint Zoja Tumanova, az SZKP KB kulturális osztálya ve­zetőjének első helyettese.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents