Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-17 / 346. szám
1977. december 17., szombat Dunántúli napló 3 G. B. Shaw komédiája a Pécsi Nemzeti Színházban Rablók között a vad sierrai hegyekben... Mendóza rablóvezér éppen verseiből olvas fel. Melis Gábor, Holl István és Szivler József. Tanner John házassáaa M indig zavar, ha G. B. Shaw-t műveivel kapcsolatban — akár csak idézőjelek közt is — prédikáló, bohócsipkás nagy mu- lattatónak emlegetik, utalva a polgári Ítészek, főként a korabeliek sommás értékeléseire. Az ilyen megállapításokat a düh, a felháborodás, az indulatok csiholták ki valaha Shaw ellenségeiből, a „felső tízezer" védelmezőiből. Nem ok nélkül, hiszen a nagy nevettető alapjaiban rengette, bombázta iróniába mártott, ragyogóan szellemes érveivel a konvenciókat, a társadalmi ellentmondásokat. Akkor is, amikor még nem jutott el a szocialista nézetekig. Amit „prédikációnak" és „bohóckodásnak” titulálnak nála, az valójában nagyon is kegyetlen fintorok halmaza Shaw drámaművészetében. Szarkasztikus hunyorításai hol az egyik, hol a másik szereplő személy figurájából villannak ránk. Nyugtalanítóan és gondolatokat keltve, ugyanakkor kacag- tatóan és kellemes szórakozást nyújtva. Tanner lohn házassága című komédiája is — amit decemberben mutatott be a Pécsi Nemzeti Színház — ebbe a sorba tartozik. Ez is a felső tízezer köreiben játszódik, elsősorban az ő rovásukra mulat a közönség. Jól odafigyelve azonban észrevehetjük, hogy itt nemcsak emberi tulajdonságokról van szó. A férfi és a nő kapcsolata áll ugyan a mű középpontjában, Shaw jellegzetes „inverziós" technikájával „megcsavarva” az alaptételt: nem Don Juan szalad a nők után, hanem a nők szemelik ki maguknak és teszik Don Jüanná a férfiakat. (Az író a főhős nevével is erre utal: Tanner John — Don Juan Tenorio.) Ezt, vagyis a „Don Juan-ság" ellenképét bizonygatva azonban a társadalmi erkölcsök, mozgalmak, a századeleji szociáldemokrácia, az „úri forradalmárok” passziózása is mind megkapják gunyoros fricskáikat Shaw darabjában. A mű eredetileg „Ember és felsőbbrendű ember” címmel Íródott. Amikor Hevesi Sándor először bemutatta a Nemzeti Színházban (1921.), kihagyta a III. felvonás filozofikus töltésű álomképét, ami a címváltoztatást is szükségessé tette. Azóta számos felújításban így játsszák, s ebben a formában került színre a Pécsi Nemzeti Színházban is, Ottlik Géza kitűnő fordításában. A Gáli Ernő rendezte előadásnak kétségtelenül vannak értékei. A rendező középpontba helyezi a milliomos társaságnak ezt a szerelmi „utolsó pár előre fuss!”-kergető- zését, amelyben a centrális cselekményszál hordozója, Tanner John hiába próbál „ipics- apacsolni” ... Eszes, okosan cinikus személyisége kacagta- tóan vergődik, hiába, nem menekülhet a nő térmészetes ösztönével, „őserejével” pontosan rá kivetett hálóból. Látványos „kompromittálása" eldönti a küzdelmet: meg kell házasodnia. Mindez négy felvonáson keresztül — főleg a harmadiktól — fokozatosan egyre pergőbb ritmusban tárul elénk Shaw csillogóan szellemes párbeszédeiben. A Pécsi Nemzeti Színház bemutatója arról győz meg bennünket, hogy Shaw ma is nagyszerű mulattató; Tanner John házasságának története ma is kellemes szórakozást nyújthat. Amit a rendező önmagából hozzátett, az — kertelés nélkül —: nem sok, de a produkció gerincében fontos szcenikai ötlet. Az I. felvonás falra akasztott giccsszerű mázol- mányai a következő felvonás színhelyek pontos kicsinyített másai, jelezve ezzel is a szemforgató viktoriánus társadalmi miliő tartalmát, álértékeit. Viszont nem sikerült a színpadra állított darab szövetében az igazi shaw-i humor fanyarságát, a poénokra kihegyezett dialógus technikában Sjjaw jellegzetesen ironikus „csavarásait” az előadás egészében fölcsillantani. Ezt csupán egykét mellékfigura szerepformálásában éreztük meg. A darab eljuttatása hozzánk így megmarad az átlagos társalgási vígjáték szintjén, helyenként szatirikus éllel. Az első felvonás lengedező unalmát követően (ami olykor később is visszatér) lassan feloldódva azért kellemes, mulatságos perceket is ad a produkció, de Shaw — e művéből is sugárzó — lényege, a „shawizmus kvintesszenciája” nélkül. Ezt az előadás egységes stílusában, atmoszférájában nem sikerült megteremteni. Néhány igazán emlékezetes pillanat kivételével. E zt a néhány „apró" pillanatot elsősorban La- bancz Borbálának (Whitefildné) és Vári Évának köszönhetjük. Labancz Borbála mély és találó iróniával, ugyanakkor meleg emberi színekből építi ennek az osto- bácska és a körülötte forgó hipokrita világ permanens ha- zudozásaiba belefásult vénasszony alakját. Shaw egész művére kiterjeszkedő fintora nála a legteljesebb: érzi a mű, s eszerint értelmezi a figura lényegét. Hasonlót éreztem Vári Évánál Violet megformálásában, bár itt az iróniából valamivel több is elkelt volna. Faarccal játssza végig a jeleneteit, jól kiemelve a sértett hölgy, majd a számító, pénzéhes, képmutató nyárspolgár asszonybőrbe varrt mulatságos vonásait. A többi szereplőnél ez a fajta áttételes, fintoros humor csupán nyomokban, esetlegesen bukkan elő. Többnyire olyan külső eszközökben, mint a jól hangsúlyozott kettőshangzók „angolos érzelemnyilvánításai”. Belülről fakadóan már kevésbé árad ez a humor, ide értve a főszereplőket is. Holl István nagyszerű színész, a mesterség eszközeivel kitűnően bánik, de ezt a szerepet nem rá szabták. A legfontosabb: a könnyedség, a könnyed irónia (és önirónia), a fanyar humor hiányzik a címszerep megformálásából. Később fölenged, helyenként rátalál a szükséges stílusra (pl. remek dialógusában Whitefildnével, a IV-ben), de egészében ritkán tud elszakadni hős-alakításaitól. Mik- lósy Judit Annája kifejezetten bájos jelenség. Macskaszerű- en doromboló figurát teremt: az örök nő alakját adja, aki jól kendőzött gyámoltalanságával végtére is mindent elér, amit akar. Pontosan hozza ezt a figurát, csak az a plusz hiányzik belőle, amit Shaw még beleálmodott Anna alakjába. Bárány Frigyes Roebuck- ja fegyelmezett, mértéktartó alakítás, néha kacagtató is, elmenne bármelyik újromantikus vígjátékban. Pogány György Octaviusa a produkció második felében kezd „jelen lenni” igazából a színpadon, olykor egyéni színeket is felcsillantva. Melis Gábor sofőrjéből a legfontosabb nem derül ki: az, hogy ő is ugyanolyan nyárspolgár, mint urai. Szivler József fűzfapoéta rablóvezére telitalálat. „Versfüzé- rével” jóízű, mulatságos percekhez juttat. Horváth István (Hector) és Galambos György (bútorgyáros papa) nevét említhetjük még a szereplők népes táborából. A díszleteket Najmányi László, a jelmezeket Mialkovszky Erzsébet (m. v.) tervezte. * Bizonyára nem egyedül vártam izgalommal, ezt a Shaw- bemutatót, a „végre egy igazán magávalragadó színházi este” reményében .. . E z a színházi élmény az évad eddigi műsorterve és bemutatói után, úgy látszik, változatlanul késik. Ahogyan a többi előadás, a Tanner Johné sem tudott magával ragadni. Az elmúlt évad, amiről nem volt egyértelműen jó véleményünk, most néhány bemutatójának emlékével bizony nosztalgiákat ébreszt bennünk. (Táncpestis, Dániel, Übü király). De bízzunk az új esztendőben. Hátha ez tartogatja számunkra azt az élményt, amivel adósa még közönségének a Pécsi Nemzeti Színház. Wallinger Endre sííssss; ííííí®?!: A színes, szinkronizált francia film Noelle Loriot orvosnő önéletrajza alapján készült. És hogy „igaz történetről” van szó, azt utolsó mondatként a narrátor is aláhúzza. Az ilyen fajta megtámogatásra pedig — jól tudjuk —, hogy művészeti alkotások esetén mikor szokott sor kerülni. Ugyanúgy tudjuk azt is, mit segít hiányérzetünkön az efféle információ. A tanmesének is beillő, megható történet egy francia középosztálybeli csalód szexes, erkölcsi válságos, bútorkiállításos, divatbemu- tatós „modern életviteltől” harsány miliőjébe enged bepillantást. Ebben a miliőben a kiúttalanul tévelygő emberek kiúttalansága felszíni formákban ölt testet. Nem alapvető problémáik vannak világukkal, hanem csak olyanok, amilyenek egy 11111« Csak egy asszony bármelyik hasonló anyagi helyzetben levő polgári családnak lehetnek. Unnak valamit, szeretnének változtatni valamin... Ez a valami azonban üres fantom, amit maguk sem vesznek túlságosan komolyan. Szükség volt egy vérbeli, „megrázó mozzanatra”. Mi legyen az? Leukémia? Rák? Autóbaleset? A filmesek a rákot választották. A filmben a főorvosnőt alakító, a női entellektüel valamennyi külsődleges és fiktív jegyével felruházott Annie Girar- dot összeállította tehát színészi palettájának eddig nem túlságosan ismert színeiből a máról holnapra halálos veszélyhelyzetbe kerülő, megtört, halálfélelemmel teli orvosnő alakját. Meg is rázott bennünket. Bár meg kell mondani, annak a tudata, hogy valaki rákos, önmagában is a lehető legmegrázóbb ... A filmbeli kártyavár már csaknem összeomlik, amikor mintegy mentőötletként mégiscsak megjelenik a heppi- end, megtudjuk, hogy a hősnő a súlyos operációval megmenekül. Ami a film művészi, esztétikai értékeit illeti, azok befogadásához nem kell a nézőnek létrára állnia. Egyszerű történet, egyszerű tanulsággal. Új szerep a régi Girardot-nak. Ennyi a film, ami csak annak okozott csalódást, aki többet várt. — B. K.— Qgggr . W* 'J W 7^. A r B £ K SqWQggffQffo^ JJ « • ; it Háztáji Rangos könnyűzenei esemény Dzsesszest A Kisrákfogó együttese sikerrel szerepelt az Ifjúsági Házban Fotó: Kopjár Géza Rangos könnyűzenei eseményként kapcsolódott a Pécsi zenei hét programjához az Ifjúsági Házban megtartott dzsesszest. Kiss Imre, a Magyar Rádió műsorvezető szerkesztője három magyar és egy jugoszláv együttest, valamint egy nyugatnémet gitárművészt mutatott be a pécsi Dzsessz Klubban a közös rendezvény közönségének és a rádió hallgatóinak. A Kisrákfogó együttes koncertje előzte meg a rádió egyenes éjszakai előadását. Új műsoruk, amelynek sokszínűsége fantáziagazdag kvalitásaikat csillogtatta, ezúttal stilá- ris kontrasztok bemutatására is vállalkozott. Nagyszerű játékuk jól példázta a swing- zene életerős kisugárzásait. Mert a swing végig ott búj- kált, ott lüktetett valamennyi számukban a hangszerszólók és a kíséret biztos fundamentumaként. Este 10 órakor a Panta Rhei együttes műsorával kezdődött a rádióközvetítés. A precízen kidolgozott dzsessz-rock zene a legnemesebb igyekezet ellenére sem volt képes folytatni azt a hangulatot, amelyet a Kisrákfogó együttes teremtett. A játékból hiányzott az a könnyedség, az a mindent feloldó felszabadultság, amely a dzsessz lényeges alapeleme. Matolcsi Kálmán szerzeményei a két vendégfúvóssal (Sipos Endre, Friedrich Károly) sem keltek életre. Egy-egy villanása után a hangszerszólók is érdektelenné váltak, már-már az öncélúság útvesztőibe tévedtek. Jogos volt a mérsékelt fogadtatás. A Creativ Jazz Bigband játékában egy hasznos kezdeményezés kiváló folytatását véltük felfedezni. Alig egy hónappal ezelőtt Nagykanizsán még arról tanakodtunk, vajon összetartható-e ez az alkotó- műhely jellegű nagy zenekar. Lesz-e újabb ötlet, bővebb repertoár, amely hosszabb távra is nyújt majd perspektívát. És lám: Vukán György nagyszerű szólistákból összeállított zenekara máris előrelépett. Hangzása finomult, a játék pontosabbá vált. És Bontovics Kati magabiztos énekhangjával új színnel is gazdagodott. Szép, harmonikus játékkal mutatkozott be Toto Blanke szólógitáros, aki az NSZK-ban free együttesekbeh szerepel. A hosszú, éjszakába nyúló dzsesszest igazi meglepetését azonban a jugoszláv Arno Arno! kvartett jelentette. A hagyományos „tiszta jazz"-t játszó ljubjanai együttes első ízben szerepelt Magyarországon, s mindjárt nagy sikerrel. Számaik építkezését olyan felsőfokozások tarkították, amelyek a már-már széledő közönséget visszatartva igazi örömatmoszférát teremtettek. Improvizációik pergő technikája, maga- biztossága (különösen a zenekarvezető alt szaxofonos és a zongorista játékában) feszültséget teremtett és feszültséget oldott folyamatában. Az Egy cigánykaraván című közismert dal slow-témájának kibontására olyan színeket merítettek gazdag invencióik tárházából, amelyre még rákívánkozott egy feszes swingelő dallam, egy dobszóló és egy improvizáció, hogy a közönség lelkes vastapssal ünnepelhesse a művészi értékű dzsesszest kiváló szereplőgárdáját. Bornemissza Géza Ezúttal a háztáji jelző nem valami kisgazdaságra vonatkozik, hanem cikkekre, riportokra, mindenféle újságírói műfajra. Azokra, amelyeket az újságíró közvetlen környezetéből merít. Olyasmikre, amik így szoktak kezdődni: „a házunk előtt ismét fölbontották a járdát”, vagy: „szerelőre lett volna szükségem a minap”. Vannak a háztájinak olyan változatai is, amelyek burkoltabban azok, például adva van egy kérdés, amit föl kellene tennem valakinek, de az egyszerűség kedvéért a kérdést egy jó ismerősömnek teszem fel, akivel véletlenül összetalálkozom. Esetleg valakinek, aki éppen meglátogat a szerkesztőségben, egy barátomnak vagy — súlyosabb esetben — egy természetesen névtelenségbe burkolt — kollégámnak. Ezektől, úgy hiszem, világos, hogy a háztájinak van egy felmérhetetlen előnye: nem kell érte messze menni. Megspórol az ember minimum egy telefont, minimum egy bemutatkozást, autóbuszt, benzint, miegyebet. A háztáji máskülönben bocsánatos bűn. Bizonyos esetekben nem is jár érte penitencia: ha a háztáji ügy közérdekűvé válik, vagy már eleve az, vagy ha olyan érdekes, hogy „kár lett volna kihagyni". Erre a „szakszerű" bevezetőre azért volt szükségem, hogy ne rontsak ajtóstul a házba. Vitray házábö, amelyben „csak ült és mesélt". A ház részint képletes, részint nagy, zajos és zsúfolt, s állítólag kevés előtte a parkolóhely. Megbocsátom neki, hogy ezt is szóvá tette, bár éppen ez a háztáji legkevésbé szimpatikus fajtája. Magát a műsort nyugodtan besorolhatjuk a bocsánatosabb háztájiak kategóriájába. Annál is inkább, mert az „eladás" igazán elegáns volt, hogy ne mondjam, rafinált. Mert ha abból indulunk ki, hogy az életben mindig és mindenütt vannak érdekes életek, érdekes emberek, még a legeslegszűkebb környezetünkben is, csak éppen észre kell venni i azokat (lásd: a téma az utcán hever), akkor kézenfekvő, hogy ezt mindjárt be is bizonyíthatjuk. És mégis . . . csak mint a Nagy Nézősereg sokmilliomodik részecskéje, megjegyezném: ha nem muszáj, ne tessék több televíziós dolgozóból riportalanyt faragni. A tömérdek dolog között, ami érdekel, már régen nem szerepel a vágók és rendezőasz- szisztensek magánélete. H. E.
