Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)
1977-11-12 / 311. szám
1977. november 12., szombat Dunántúlt napló 3 A Moszkvai Trió hangversenye Hírük megelőzte őket. Tizenhárom zenei verseny megnyerése nem lehet véletlen, bár nem ez az egyetlen mérce a muzsikában. De 10-én este a Liszt-terem közönsége bizonyságot szerezhetett erről a nem hétköznapi diadalútról. Alekszander Bondurjanszkij (zongora), Vlagyimir Ivanov (hegedű) és Mihail Utkin (gordonka) muzsikálása valóban ünnep volt a hangversenyéletben. A zongoratrió tulajdonképpen „veszélyes" műfaj, nehéz a három hangszer egyensúlyát megtalálni. Az elnevezés még most is a zongora uralmát hirdeti, pedig ez csak a Beethoven op. 97-es B-dúr trió előtt keletkezett művekre illik inkább rá. A gordonka ezekben a triókban, a barokk-korból hozott szokásként inkább csak a basszust játszotta, átengedve a szólózást két társának. Beethoven is persze végigjárja ezt az utat, és az általa ,,Nagy”-triónak nevezett műben jut el igazán a gordonka egyenrangú használatához. így viszont a zongora vesz át bizonyos funkciókat, néha egyszerre szólista is és az alapot is adja. Alekszander Bondurjanszkij egészen kiemelkedően oldotta meg ezt a feladatot. Csodálatos egyensúlyt hoztak létre a zenei anyag megformálásában is, mindezt olyan mértéktartással, finomsággal, hogy szinte elrepült a majd egyórás időtartam. Különösen nagy élmény volt az Andantetétel végtelenül egyszerű és felemelő dallama, az ebből kibomló variációk sora, hogy aztán mosolyogjunk szívből a tisztán zenei humorú Rondo pompás ötletein. Szünet után Sosztakovics e-moll trióját adta elő a Moszkvai Trió. Megrendítő a kezdés. A gordonka üveghangokon szólózik, alatta a hegedű mély kísérete, az alatt még a zongora legmélyebb hangjai körül — mindez számomra egy távoli, idealizált harmóniát idézett fel, s nem kell erős fantázia, hogy megérez- zük az 1944-es Leningrád légkörét. Persze Sosztakovics nem naturalista, tudja, hogy az erkölcsi erő léte fontosabb, mint az egyszerű utánzás. Tudta, hogy nehéz időkben is az igazi művészetet várják a művésztől, mert saját fegyverével harcol jól mindenki. És mindannyiunknak összeszorult a szíve, amikor a műfaj szabályai szerint a mókás, szarkasztikus Scherzo, a súlyos akkordokkal induló, majd bensőségesen feloldódó Largo, a változó ritmusú, keleties IV. tétel végén — csakúgy, mint a nemrég hallott Gordonkaversenyben — ismét felidéződik az első tétel. A rend, amely összetart egy kompozíciót, a rend, amely békés életet jelent. Talán nem véletlen a két mű egy műsorban. Mindkettő az emberről szói — az emberiségnek. A Moszkvai Trió két ráadással, Dvorzsák: Dumky-trió és Ravel: a-moll fr/ójának egy- egy tételével köszönte meg a nagy tapsot. Szkladányi Péter A Pécsi Központi Amatőrszínpad előadása Antigoné vagy Kreón?,,. Antigoné !,ök„íS: sóg elleni kiállás jelképe: a ki„ állásé örök emberi törvények szolgálatában akkor is, ha egyedül maradunk az elbukás, a megtorlás bizonyosságában. A Pécsi Központi Amatőr Színpad előadása Bagossy László rendezésében Szophoklész művét merőben ellentétes megvilágításba helyezi. Voltaképp nem kisebbítve, csupán kevésbé hangsúlyossá igazítva Antigoné hőstettét, mellyel a hazájára támadó, testvérharcban elesett fivérének Polüneikésznek, a királyi parancs ellenében is megadta a végtisztességet. Ebben a koncepcióban Kreon, a király áll a tragédia középpontjában, aki az adott helyzetben- politikai okokból - vét az emberiség törvényei elleni ezért el kell buknia neki is. Emberileg, mivel uralkodóként továbbra is helyén marad hazája, népe sorsának irányításában. Az előadás tehát nem az eredetileg ugyancsak jelképerejű zsarnok, hanem a felelős uralkodó alakját próbálja építeni, aki — mivel kitűnő előadásról van szó — rossz döntése tragikumát hordozván legalább annyi (ha nem több) szánalmat képes lehet ébreszteni a maga katarzisával önmaga iránt, ameny- nyit Antigoné iránt érezhetünk. Természetesen a Szophoklész- mű ismerete nélkül... A rendező imponáló dramaturgiai érzékkel bontja ki, illeszti egymás mellé a koncepció medrében ható szövegrészeket, s gondosan elhagy mindent, ami nem segíti azt. Figurákat, azaz drámai személyeket kontaminál (a Karvezető és Theireziász, a jós alakját összevonja: a kórustól szövegrészeket Kreón szájába ad), s a célnak megfelelően változik Antigoné tettének nyomatéka is. A rendezői szabadságot és az önálló koncepció jogát az elviselhető legmesszebb határokig tisztelem. Ezúttal sem azt kérem számon, ami nincs benne a darabból az előadásban. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a drámai szöveg, ha a világ, az élet, a történelem alapigazságait mondja ki, tízszeresen fejreállítva is ellenáll az ellentétes rendezői akaratnak, és fontos kérdések kihúzva, illetve hangsúlytalanul is fülünkbe harsognak. Kreón, akit sorsa csupán funkcióval vert meg, mást nem adott hozzá, így, rokonszenvessé igazítva sem vált emberibbé vagy bölcsebbé ... Sajnos katarzisa teljében sem tudom szánni őt. Nem tudott meggyőzni. Arról nem szólván, hogy a néző számára ezen a ponton kihúzva is jelen van, jelen lehet egy kulcskérdés: A részvétkeltő koncepcióból egyenesen következik, hogy Kreón úgy vélte, helyesen cselekszik Antigoné ellenében. Mondjuk „államérdekbőr ... (A Szophoklész-da- rabban így kiált fel: „Balsorsra szánt szegény fejem! Hát jós vagyok? Hát láthatok a jövőbe én?...”) Keserves tanulságokat szolgáltat erről az elmúlt két és félezer év, főleg a közeli múlt történelme, akár így nézem Kreón sorsát, akár az előadás felfogásában. „Áthallásai” messzire vezetnek, ne merüljünk bele ... Nemrég egy hivatásos színházi produkció egészét kérdőjeleztük meg a felfogása miatt, amikor az megkísérelte bebizonyítani a feketéről, hogy az nem is olyan fekete, sőt. (Aisz- khülosz: Perzsák.) Egy kicsit hasonló a mostani helyzet is. Ha nem tudnám, hogy a véletlen műve, e kettő egymás után, divatjelenséget szimatolnék. Egy közös vonása azért van a két produkciónak. A „másképp mint — ahogyan — eddig” rendezői igénye. Másképpen, minden áron... A miért így?: milyen célból?: mit akarunk vele mondani és kinek? kérdéseire azonban ez az előadás sem adott választ. A|y%i4- különösképp azért nllllt, fájlalhatunk, mivel ez a produkció önmagában véve magas színvonalú, összefogott; a legapróbb részletéig kidolgozott és egységes, rendezői leleményekben gazdag kompozíció. Díszlete jó szerével egyetlen hatalmas bíborszínű lepel, számos funkcióval, jelzéssel és szimbolikus töltéssel. A hatalmas lepel — fények bizarr ötvözetében — a szereplők dinamikus mozgásával egyidejűleg szinte önálló életre kél, hatásaiban az expresszionista színház legjobb hagyományait tükrözve. Nagyon tetszett valamennyi szereplő szép, kifejező szövegmondása; a zenei elemek beiktatása. A díszlet Pin- czehelyi Sándor, a zene Kiresi László betanítása, Kertész Attila munkája. W. E. C sendes hétközi délelőtt. A Színház téri kiállitóterem szinte zsúfolásig telve látogatókkal. Páratlanul nagy érdeklődés annak a 336 fotónak szól, amely a nagyvilág fotóművészetéről ad áttekintést, a nő-témakör szemszögéből, egy nemzetközi pályázat ürügyén. Mire e sorok az olvasó kezébe kerülnek, a Nő '77 nemzetközi fotókiállítás látogatottsága már messze túlhaladja majd az eddigi (25 ezer fő) rekordot. Milyen képet mutat ma a világ fotóművészete? Erre a kérdésre, ha nem is a teljesség igényével, de kellő választ ad a kiállítás. A téma megközelítésében és műfaji-technikai megoldásaiban szerteágazó fotóanyag bepillantást endeg a legdivatosabb irányzatok műhelyébe, bemutatja a hagyományos fotózás mellett az úttörő törekvéseket, de a formalizmus zsákutcáit és tévútjait is. A hagyományos fotóstílus világviszonylatban egyik legjelesebb képviselője T. Augsin (Fülöp-szigetek), aki az USA statisztikája szerint 1976-ban a világ legeredményesebb fotósa volt. A színes fotózás nagy mestere dr. KK. Wong Leo (Hongkong), akinek nevét rendkívül magas színvonalú technikai tudásával méltán említjük a világ legjobbjai közt. A modern stílusok kialakulását a technikai adottságok is segítették. A nagylátószögű és szuper-nagy- láfoszögű optikák alkalmazásával olyan torzításokat lehet létrehozni, amelyek már bonyolult gondolatsorok kifejezésére is lehetőséget nyújtanak. A nagydíjas Andrzej Krynicki (Lengyelország) Stonhenge című fotóján az ősi robosztus kőépítmény és a törékeny női test kontrasztja teremti meg a feszültséget. A formabontók, az útkeresők újszerűségükkel hökkentik meg a nézőt. A fantasztikumot rejtő valószerűtlen tájba komponált, szuper-nagylátószögű lencsével torzított csavart figurák drámai montázsa korunkról, a század emberéről vallanak. Oleg Ma- liovany (Szovjetunió) kollekciódíjas képanyaga ennek a szür- realisztikus törekvésnek jó példája. Említhetnénk még Petr Si- kula (Csehszlovákia) és Gilles Boinet (Franciaország) képeit is, de mindenképp itt kell szót ejtenünk Vitaly Butyrin (Szovjetunió) Emlékezés és Juan Carlos Villarreal (Argentina) Elhagyatva c. képéről, amelyek gondolatgazdagságukkal és fokozott érzelmi töltésükkel ragadják meg a nézőt. A mozgást, az időbeliséget látványos fotótechnikával érzékelteti Miloslav Stibor (Csehszlovákia) négy képből álló — egyébként nagydíjat nyert - sorozata. Külön figyelmet érdemelnek a riportképek, a munkaábrázolások és a szociofotók. Karel Va- la (Csehszlovákia) Versenygyőztes c. fotója a világbajnok Monspart Saaroltát ábrázolja célbaérkezése után. Gép és ember együtt él V. Kapocianus (Szovjetunió) Szövőnő c. képén. Az átszellemült alkotó pillanatot, az ihlet állapotát rögzíti Leon Balodis (Szovjetunió) Inspiráció c. fotója. A szocifo- tók kérlelhetetlen realizmussal tartanak tükröt a század emberének. A változó Portugália paraszti életét dokumentálja Ani- bal Sequeira (Portugália) képeivel. Queral Pedro Marrun- gat (Spanyolország) és Joseph A. Vella (Málta) az elmaradottságról és nyomorról mesél. Nem hiányzik a humor sem a kiállításról. Valdis Brauns (Szovjetunió) Boldogságeső c. fotója kedves humorral szó! a bőrig ázott esküvői párról. Ez a rangos nemzetközi seregszemle egyben rávilágította a figyelmet a magyar fotóművészek gyengeségeire is. Számszerűségében és eredményeiben egyaránt jóval alulmaradt a nemzetközi mezőnyben, ahol egyébként a szocialista országok, főként a Szovjetunió, Lengyelország és Csehszlovájáa fotóművészei jeleskedtek. A Mecseki Fotóklub - amely a hazai fotózásban egyre inkább élre tör - eredményes szereplése ennek ellenére említésre méltó. Cseri László (Plakett-díjas), Kálmándy Pap Ferenc és Harnóczy Örs városunkat képviseli a kiállításon, amely kellő kitekintést nyújt, összehasonlítási alapot teremt hazai fotóművészetünk alkotóerejének felméréséhez, és minden bizonnyal ösztönzést ad annak kibontakozásához. Proksza László Péchy Blanka Amikor jól ismert, finom vonású, figyelmes arca feltűnt a képernyőn, azon töprengtem, nincs-e valami anakronizmus Péchy Blanka alakjában, abban a képben, ami róla ma már hazánk minden, kicsit is érdeklődő polgárában kialakult. Erre val- lana közismert szigorúsága anyanyelvűnk tiszta megőrzése ügyében, puritánsága, alapítványai, türelmes szívóssága, amely- lyel dolgozik és mindenütt jelen van. De nem, korszerű ember ő, ha korszerűségen nem a felületességet, nem a rohanó tempót, nem a divatokat értjük. Hogy mennyire az, kiderült abból a portréfilmből is, amelyet a héten róla láthattunk. Talán — ha egyáltalán van értelme a rangsorolásnak — elpusztíthatatlan fiatalossága volt a legszembetűnőbb. Nem volt könnyű élete, de a derűje, hite, emberszere- tete töretlen. Sőt, töretlen az a kecses báj is, amit bajosan nevezhetnénk „színésznősnek", s ami mégis összefügg talán a hosszú évek színpadi tapasztalataival, mozgás- és — legfőképpen! — beszédkultúrájával. Péchy Blankát ma is kellemes nézni, kellemes hallgatni. Jó dolog volt, hogy tőle magától hallhattuk élet- történetét, véleményeit a világ különféle dolgairól, még olyan — látszólag — apró dolgokról is, mint pl. a takarékosság. Kedves egyszerűsége és közvetlensége lebilincselt valamennyiünket. Rapcsányi László, ezúttal mindvégig teljesen a háttérben maradva, jó partnere volt Péchy Blankának ebben a beszélgetésben. Lehet, hogy első hallásra kicsit illetlenségnek hatott, hogy a köz- tiszteletben álló idős művésznőt így kifaggatta a színészi karrierről, tehetségről, érvényesülésről. De mindavval együtt, amit Péchy Blanka e kérdésekre elmondott, pontosabban avval a derűs nyugalommal együtt, ahogyan színpadi karrierje „hiányosságairól” vallott, végül is így kaptunk egy kerek, okos, érdekes interjút. H. E. HOtfT
