Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)
1977-11-05 / 305. szám
4T D unántúlt napló 1977. november 5., szombat Szombati beszélgetés Legyen reggel a Szmolnij-palota előtt! Lenin gépkocsivezetője elmondja első találkozását a forradalom vezérével A forradalom kitörésének harmadik napjától kezdve hat éven keresztül, úgyszólván mindennap, találkozott a forradalom vezérével hűséges sofőrje, Gill. Sok ezer kilométert tett meg a rendkívül mozgékony, mindent személyesen látni kívánó Leninnel és ez alatt volt alkalma egészen közelről megismerni a nagy államférfit. Lenin halála után Gill emlékezéseit Moszkvában kiadták. Ebből az emlékezésből közöljük azt a részletet, amelyben elmeséli első találkozását Leninnel. Treff kutya — szép, karcsú, magyarvizsla — elnyúlik a kályha mellett, fej'ét is ráfekteti a padlóra és csak hülyéskedik, úgy csinál, mintha aludna, még a szemét is lehúnyja, s amikor az utcán befordul a kenyeresautó, ez mindjárt a hivatal ajtajánál terem és várja a napi két kiflit, amit a tanácselnök-helyettes, Varga Jani bátyám vesz neki a boltban. Nagyon szereti a kiflit, múltkor a kocsma előtt egy férfi azt mondta, ő majd kifog az elnök kutyáján, és egyszerre húsz darab péksüteményt dobott eléje, Treff két perc alatt bekapta az adományt és kissé félrebillent fejjel várakozott a továbbiakat illetően. Varga Jánost még mindig elnöknek titulálják Gil- vánfán s nincs ebben semmi, hiszen mielőtt Erdősmecskén lett volna a közös községi tanács, addig Gilvánfa volt a „központ” és elnöke Varga János, akit még 1950 őszén — tehát a kezdet kezdetén választottak meg elnöknek s azóta — most ugyan helyettesként — gyakorolja funkcióját. Gilvánfán kirendeltség van, mindjárt az utcáról lehet belépni az egyetlen helyiségbe, ahol két barna szekrény áll a fal mentén, meg két — szintén barna — öreg íróasztal (egyik a hivatalsegéd-asszonyé), aztán fonott kertiszékek, fonott asztal az ablaknál a vendégek, ügyfelek részére. A falon Lenin-kép, aztán egy korabeli metszet, ami az aláírás szerint „Budapesti Királyi Várat” ábrázolja, a másik az „Ezredéves Emlékművet", vagyis a Hősök terét. Kint szomorú az idő, sűrűn áll a köd is Gilvánfa utcáin, az elnök ródob egy lapáttal a kályhára, a ház előtt menetközben dudál egy Zsiguli, köszöntik Varga Jánost, ki sem néz az ablakon, úgy is tudja, ki az. Jön egy asszony, házeladási ügyben, a papírjáról hiányzik egy adat: — Hány éves is vagy, lányom? Az asszony ránk pillant, aztán hátát fordítva súgja az elnöknek: „ötven...” Sovány, alacsony cigánymenyecske néz be az ajtón: „Jani bácsi, van gombám, nem kér?" Mutatja a szatyrot, szép, friss, hajnali szedés. Mindig jön valaki, nem is hivatalos ügyben, hanem csak úgy „benéznek”, érdeklődnek, mi újság, hallotta-e ezt, hallotta-e azt. Az iskola- igazgatónak pontos adat kellene a község lélekszámáról, Jani bácsi fejből diktálja, 609 fő a legutolsó népszámlálás szerint, ebből közel négyszáz cigány, vagyis a lakosságnak jó kétharmada. Kovács Lajos — a népfront elnöke, mellesleg nyugdíjas rendőr — leül mellém a fonott karosszékbe, kinyújtja a lábát kényelmesen. — Nézze, elvtórs, én is cigány vagyok, de ami itt megy fizetéses napok alkalmával, az már sok. Három napig isznak, aztán megint semmi, de semmi. Nem mondom, a zöme dolgozik, jól elvannak, gyarapodnak is, némelyiknek még az anyja hasában sem volt ilyen jó dolga. De egy-két „renitens" van, nem tudjuk, mit kezdjünk velük. Az elnök: — Itt egy köteg kérvény. Jönnek hozzám, írjam meg, küld- jem be a rendőrségnek, hátha engedik a részletfizetést... — Micsodát? — Ezer-kétezer forintos szabálysértések. Ugye, az egyik is refes, vagyis rendőri felügyelet alatt áll, este nyolckor otthon a helye, kilenckor még ordítozik a kocsmában. Persze hogy megbüntetik, most aztán nyavalyog, hogy egyszerre sok a kétezer. A rendőrség azért méltányolja a helyzetüket, három-négyhavi törlesztést engedélyez nekik . . . Egyébként évente hatvan-hetvenezer forint megy szabály- sértésre gilvánfai viszonylatban — mondja Varga János elnök. Hajlott hátú, idős férfi érkezik, nekitámaszkodik az asztalnak, keresztbeteszi a karját: — Megjött a patkónyméreg — jelenti be az elnöknek, az meg csak bólint ró. — El is helyeztem a kamrában, reggelente nézem, fogy-fogyogat, felét már meg is ették, hát csak zabáljatok .. .- Döglött patkányt persze nem találtál még, mi? Az öreg felhúzza a szemét, hát ez eszébe sem jutott. Pedig bizisten eszik a mérget. Varga János 66 esztendős, most aztán végérvényesen nyugdíjba megy, már megkapta a novemberi fizetését is előre, nem sok, kérdem, menynyi, azt mondja 2800 forint, hát bizony, ha azt vesszük, hogy a tanácsalakulástól — 1950 őszétől egyvégtében — el- nökösködik, a fizetség elég sovány. Igaz, a jutalmak megtoldják kissé a nyugdíjat, ebben reménykedik. — Tulajdonképpen nem is akartam vállalni az elnökséget, én kőműveskedtem és nagyon szerettem a szakmámat, nehezen mondtam le róla. Most meg ugye, hamar elszaladt az idő és nem is tudom, mit kezdjek magammal, ha nyugdíjaznak. Varga Dános Gilvánia — Huszonhét esztendő alatt sok minden történt, ami az ön nevéhez fűződik . .. — Inkább úgy mondanám, hogy a „nevünkhöz”, hiszen mindent, ami a község életét előrevitte, a tanácstagsóggal, pártszervezettel, népfronttal közösen végeztünk. Azt mondhatom, legnagyobb gondot a ci- gánylakossóg elhelyezése okozta. Vizenyős lapályon éltek a cigányok, amit a hajdani főjegyző nevéről Károly-telepnek kereszteltek el, szóval meg kellett szüntetni a telepet, mert ott csak elpusztulni lehetett, élni nem. Volt egy szabad terület a dombon, oda adtunk építési engedélyt, később a villanyt is bevezettük, kutat ásottunk, járdát építettünk, de mindez néhány évig eltartott. Nagy dolog volt a napközi is, képzelje el, most közel nyolcvan kis cigánygyerek étkezik teljesen ingyenesen. A községben építettünk orvosi rendelőt, korábban egy kis kultúrházat, bár a kultúrházban most valahogy nincs élet. — Miért nincs? — A fiatalok száma megcsappant. Az idősebbek ugyan látogatnák, ha lenne egy-egy jó előadás, mondjuk a TIT szervezésében, mert én tudom, hogy bejönne a nép, hiszen ha van valamiféle falugyűlés, legalább kétszáz főnyi közönség összeverődik és ez Gilvánfán szép szám. Még az ötvenes évek elején volt műkedvelő gárda, én is játszottam elnök létemre, egyszer a GöSiombothely, Derkovits Gyula szülővárosa széles körű társadalmi ösz- szefogással teremt otthont a szocialista képzőművészetnek. Nagy szülöttjéhez méltóan kivánja fejleszteni kultúráját, a művészetek és a társadalom kapcsolatát. A megyeszékhelynek jutott az a megtisztelő feladat, hogy megőrizze és ápolja, gondozza Derkovits Gyula és Dési Huber István életművét. Derkovits Gyulának, a magyar proletárfestő alkotásainak jelentős részét őrzi Szombathely. 1972 óta a megyei tanács rendszeresen gyarapítja a gyűjteményt. A szocialista magyar képzőművészet másik óriásának, Dési Huber Istvánnak özvegye is Vas megyének adományozta a művész több száz alkotásból és esztétikai írásból álló hagyatékát. Ezenkívül a Művészeti Alap több mint negyedszázada ad műhelyt a megyében Zsennyén a magyar képzőművészet jelentős re Gábor szerepét osztották rám. Szóval mo már — amikor mindenütt tévé világít esténként — ez nem megy. Előszedetem Jani bácsival az okleveleket. kitüntetéseket, azokat nézegetem, mind egy- egy állomása pályafutásának, Losonczi Pál, Lázár György, Cseterki Lajos aláírásait látom az emléklapok alján. Van egy orosz nyelvű igazolás is, ami tanúsítja, hogy Varga János szakaszvezető a szovjetek oldalán harcolt — de mint a Debrecenben megalakult magyar hadsereg katonája — a németek ellen, negyvennégyben. — Gödöllő meg Kerepes között ástuk be magunkat, velünk szemben, talán négyszáz méterre pedig a szovjet katonák dobálták ki a földet az árokból. Nappal láttuk őket, ott vannak, elég közel, tervezgettük, hogy átszökünk, csak még azt nem határoztuk el, hogy melyik napon. És végül döntöttünk, mikor értesültem róla, hogy Gilvánfa elesett, nekem semmi közöm a háborúhoz, otthon vár a család. Megtöltöttem a kulacsot rummal, igaz, még aznap este meg is ittam, aztán huszon- hetedmagammal nekivágtunk. Átértünk a szovjetekhez, sehol senki. Nagy bajban voltunk, hiszen visszaút nincs, mert föl- koncolnak bennünket a nyilasok. — Azt mondta, nappal láttak néhány szovjet katonát... Persze! Éjjel meg egyet sem. Benéztünk a bunkerba, sehol senki. Aztán mégis mo- corgóst hcllunk, a fák közül előjön két katona föltartott kézzel, aztán még követi őket négy. Mondtuk nekik, „nyet, nyet". Tévedés, mi akarjuk megadni magunkat! Nos aztán tisztáztuk a dolgokat, leadtuk a fegyvert, elkísértek bennünket valamilyen pajtafélébe. Azt mondja ott az egyik katonatársom, jobb ha levágom a csillagokat, mert ő hallotta valakitől, ahány csillag, annyi pofont osztanak ki az oroszok. Hát nekem, szakaszvezetőnek, ugye hat csillagom volt . . . Megérkezik a hivatalsegéd, két darab kétkilós kenyeret hozott, az egyik az elnöké, átadja neki, előszedi a fonalat, kötőtűt és csendesen kötöget a kályha mellett. —. . . Szóval átálltunk, előkerítettek egy parancsnokot, előadtuk neki a dolgot, kérdezte, akarunk-e a németek ellen harcolni, mondtuk, rendben van, kérdezte, mit kérünk, „csáját” vagy bort, én „csá- ját" kértem, olyant még nem ittam, kiderült, hogy tea, a komám meg, egy tizedes, kiröhögött, mert ő bort választott . . . Jól átbeszélgettük a délelőttöt, telefüstöltük a szobát, Jani bácsi sóhajtva hallgat el, csak azt hajtogatja, hogy hamar elszaladtak az évek és majd hiányzik neki ez a sarokház, ahol a hivatal van, ahova ha kellett, ha nem, de errejártában azért mindenki csak rányitotta az ajtót.. . egyéniségeinek, s a megye szülöttei közül is számosán foglalkoznak jelenleg szervezett keretek között képző- és iparművészettel. Az ő alkotásaikkal is gyarapítani kívánják a képzőművészeti gyűjteményt. A képtár építése — a gyűjtemény méltó elhelyezésére — nem szerepel a megye, a város V. ötéves tervében. Ezért többleterőfeszitésre van szükség, társadalmi keretek között, szigorúan önkéntességi alapon. A megye, a város az új képtár létrehozásához jelentős társadalmi segítséget kért a megye művészetszerető lakosságától, s mindazoktól, akik a célt megértik és támogatják. A nemes ügyhöz százak, ezrek csatlakoztak, köztük társadalmi életünk számos kiemelkedő egyénisége, valamint üzemek, vállalatok, intézmények, kollektívák, szocialista brigádok. Jó úton van tehát a képtár építése. — Petrográdban dolgoztam egy garázsban. November 8-án (a forradalom másnapján, a régi időszámítás szerint október 26-án. A szerk.) este a garázs szakszervezeti bizottságának vezetője berendelt és a következőket közölte velem: — Válassza ki, Gill elvtárs a garázsban a legjobb kocsit és legyen reggel a Szmolnij- palota előtt! Lenin elvtárs sofőrje lesz. — Megriadtam. Akkoriban mindenki Leninről beszélt. Akinek a pétervári munkások közül alkalma volt Lenint hallani vagy látni, olyan büszke volt rá, hogy élete nagy eseményének tartotta. És most egyszerre engem, aki nem is voltam párttag, odaküldenek sofőrnek Lenin mellé. — Nos? Rendben van? — kérdezte zavarom láttára. — Hogyne — feleltem, pedig még mindig meg voltam riadva, nem vállalok-e magamra olyan feladatot, amit nem tudok ellátni. Soká azonban nem lehetett habozni. Fiatal voltam, fizikailag erős, a mesterségemet jól értettem és persze nagyon örültem a megtiszteltetésnek. . — Vigyázzon — óvott figyelmeztetően —, nehogy szégyent hozzon a fejünkre! — Most már megvallom, azon az éjszakán alig. tudtam lehunyni a szememet. Megpróbáltam elképzelni, milyen lesz Leninnel való találkozásom, de nem ment könnyen. Valahogy úgy képzeltem, hogy a Szmolnij-palotából egy imponáló külsejű, hatalmas termetű férfi lép ki, körülötte díszruhás adjutánsok, fegyveres őrség és így tovább. Biztos voltam benne, hogy be fogok gyulladni és elvesztem a fejem. Másnap reggel pontosan tíz órakor kitűnő kocsimmal oda- álltam a Szmolnij-palota bejárata elé. A Szmolnij előtti kis tér azon a reggelen igen zavaros képet nyújtott. Rengeteg gépkocsi és teherautó. A hatalmas épület kapujánál néhány ágyú és géppuska. Körös-körül csoportokban fegyveres munkások és frontkatonák nyüzsögnek. Fiatalok, idősebbek, szakállasok, gyerekek. Mindenki izgatott. Petrográd élete ezekben az órákban még igen izgalmas A leendő képtár anyaga most ismét jelentős alkotásokkal gazdagodott. A két világháború közötti szocialista képzőművészek csoportjának egyik jeles mestere volt Háy Károly László, aki a válságok harcaiból, az antifasiszta megmozdulásokból, a bebörtönzöttek kiszabadításáért vívott küzdelemben művész agitátorként vette ki részét. Háy Károly László özvegye, Havas Lujza ajándékozta most férje 75 alkotását Vas megyének. Az igen jelentős Dési Huber istván-hagyaték után ez a második nagyon értékes adomány a képtár részére. A 75 alkotás Háy Károly László 1945 előtti életművének része, zömmel az 1937—42 közti időből. Az újabb ajándék nagymértékben gazdagította a formálódó szocialista képzőművészeti gyűjteményt. Léránth István volt. Az utcákon még nem szűnt meg a lövöldözés, a házakban még lapultak a forradalom ellenségei és sortüzeket adtak az ablakokból. ültem a gépkocsi kormányánál és vártam a nagy találkozásra. Egyszercsak egy polgári ruhás férfi odalépett a kocsihoz : — Lenint várja? — Igen, őt. — Gyújtsa be a motort, azonnal jön! Néhány perc múlva valóban három férfi jelent meg a Szmolnij lépcsőjén. Kettő közülük magas termetű, imponáló megjelenésű ember, a harmadik alacsony, rajta fekete prémgalléros kabát és füles sapka. Mialatt a kocsi felé közeledtek, izgatottan próbáltam kitalálni, hogy a két magas ember közül melyik Lenin. Egyre az járt a fejemben, hogy nem is vagyok párttag és előkelőségek között sem voltam soha, nem tudom, hogyan kell most viselkedni. Meglepetésemre nem a két magas férfi, hanem a harmadik lépett a kocsihoz. Gyors mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját. — Jó napot elvtárs, mi a neve? — Gill. — No, ismerkedjünk meg, Gill elvtárs! — mondotta mosolyogva. - Ezentúl maga visz engem. Huncut mosollyal a szemembe nézett és kezet nyújtott. Azt mondják, az első benyomás egész életére belevésődik az ember emlékezetébe. Mindenesetre Vlagyimir lljics első kézszorításál és első szavait sohasem felejtem el. Ha eszembe jut, most is látom élénk, szürke, kicsit összehunyorított ravaszkás szemmel, nyílt, kissé raccsoló beszéddel. Szorongásom abban a pillanatban meleg szeretetté változott. Vlagyimir lljics a két magas termetű férfival együtt beült az autóba és a „Szoljan- nij Gorodok”-ba vitette magát, ahol a munkásság és az értelmiség közös nagygyűlésén várták a felszólalását. Mikor megérkeztünk, Vlagyimir lljics kiszállt az autóból és gyors léptekkel sietett az ülésterem felé, de a tömeg, persze, azonnal felismerte és nagy ovációval kísérte. Felszólalását is állandó viharos éljenzés és taps szakította félbe. Visszafelé menet a kocsiban mellém ült. Néha lopva ránéztem: az éppen átélt izgalom ellenére nyugodt volt, de kissé gondolkodó. Mikor a Szmolnij- hoz értünk, sajátos fürgeségével ugrott ki a kocsiból: — Most, Gill elvtárs, menjen, egyék valamit! Én rövidesen visszajövök. Szótlanul néztem eltűnő, fürge léptei után. Akkor már határozottan tudtam, hogy a legnagyobb emberrel hozott ösz- sze a szerencsém. (Kőszegi Frigyes gyűjtése) Rab Ferenc Fotó: Szokolai István Újabb jelentős alkotásokkal gazdagodott a leendő szombathelyi képtár
