Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)

1977-11-30 / 329. szám

1977. november 30., szerda Dunántúlt napló 3 Figyelembe venni a realitásokat A pályaválasztás gyötrő gondjairól és mind bonyolultabb kérdéseiről újabban sok szó esik, nem­csak egymás között, ha­nem lapok, folyóiratok írá­saiban, vitacikkekben is. Összefüggésben főképp az oktatáspolitika vajúdó helyzetével és problémái­val, jóllehet ez a kérdés sok más egyébbel is ösz- szefügg a népgazdaság, a termelőmunka igényeitől egy-egv város, megye fog­lalkoztatáspolitikai tenden­ciáin át konkrét, de válto­zó munkaerő-helyzetéig, il­letve az ugyancsak változó munkaerő-kiegészítési tö­rekvésig bezáróan. Életre szóló döntések előtt Miben segíthet a Pályaválasztási Tanácsadó Intézet? A szülő — és a gyerek az esetek jó részében két alka­lommal is választásra kénysze­rül: a gyerek 14 éves korában s ha középiskolában tanul to­vább, akkor az érettségi előtti években is. Szándékosan hasz­náltam a „kényszerül" kifeje­zést, mivel a kényszerpályák megválasztása sajnos nem rit­ka jelenség ma még az álta­lános iskola befejezésekor sem. Részben a még nem érzékel­hető vagy föl nem ismert adott­ságok, esetleg képességek mi­att, vagy amikor a gyerek va­lami iránti érzéke valahogy nem akar jelentkezni, tehát ké­sik; részben pedig a szülők gyakran illuzórikus óhaja, szán­déka odázza el a döntést. Vagy éppen valamilyen kizáró (pl. egészségügyi, vagy más) ok téríti el a helyes irány meg­választásától. Ilyenkor maga a középiskola, főleg a gimnáziu­mi iskolatípus is időleges kény­szerpálya lehet a gyerek szá­mára; két-hórom év újabb gondolkodási idő egy újabb, még nehezebb választás előtt. Miben segíthet ehhez oz is­kola, a társadalom? Az iskola felmér, szülői értekezletet tart, s amennyire tud, igyekszik he­lyes irányban orientálni. Már akinél lehet. Nagyjából ha­sonló, szélesebb körben a Ba­ranya megyei Pályaválasztási Tanácsadó Intézet törekvés­rendszere is. A korábbi évek­ben ez az intézet pályaválasz­tási tanácsadó füzetet bocsá­tott közre az illetékes szülők­nek illetve tanulóknak. Az idei évben ez — technikai okokból — késik jó néhány hónapot. Az idő viszont sürget. Mit mond­hatunk addig is, amíg a konk­rét lehetőségek jegyzékét, konkrét számadatait, mindenki kézbe veheti? • Mindenekelőtt nagyon fon­tos, hogy a szülők idejében tájékozódjanak a gyerek pá­lyaválasztási elképzeléseiről, va­lószínű szándékairól és lehető­ségeiről. Figyelembe véve ezek realitásait, több oldalról is, te­hát azt, megvalósítható-e az egy- vagy többféle elképzelés. (Ide értve: el tud-e helyezked­ni azon a pályán; van-e a népgazdaságnak igénye arra a szakmára az elkövetkezendő években.) A Megyei Tanács illetékes osztályai ezeket az igényeket már eleve figyelembe véve ala­kították ki az iskolatípusok közti arányokat a végzős álta­lános iskolások számára. Ezek szerint általában a végzett nyolcadikosoknak gimnáziumok­ban 18 százalékát; szakközép- iskolákban 25—26 százalékát; szakmunkásképző intézetekben 56—57 százalékát tudják befo­gadni. Gimnáziumokba feltétlenül azok jelentkezzenek, akik va­lamilyen formában tovább akarnak tanulni. S továbbtanu­láson a túlnyomó többség szá­mára itt a nem felsőoktatási intézményekben való lehetősé­gekre (munka melletti szaktan- folyamok, szakmunkásképzés, szakközépiskola stb.) gondolunk elsősorban. Egyetemekre, főis­kolákra több év átlagában ugyanis az érettségizettek mint­egy 20 százalékát veszik fel ... S itt egy múltból ittmaradt szemlélet betonfalait kellene áttörni a jövőben, társadalmi méretekben. Annak a hamis tudatát, hogy az ember társa­dalmi értéke valahol az egye­temi-főiskolai diplomával a kézben kezd csillogni. (Egyéb­ként nem mindenkinél csil­log . . .) Minden jól elsajátított szakmának megvan a maga ér­téke a társadalmi munkameg­osztásban — a megbecsülésnek valahol itt kellene kezdődnie. • Újdonság lesz a szakközép- iskoláknál az, hogy a jövő tan­évtől kb. 14 szakterületen (pl. esztergályos, marós, villamos- sági gépszerelő, vegyészlabo­ráns, állattenyésztő stb.) szak- munkásbizonyitványt is szerez­het a végzős fiatal. A szakmun­kásképző intézetek a 8. osz­tályt elvégző tanulók több mint a felét várják. Itt változatlanul tapasztalható néhány szakmá­ban (pl. szobafestő-mázoló, autószerelő, az eladó szakmák — az élelmiszereladó kivételével- stb.) túljelentkezés, ugyan­akkor vannak kevésbé kereset­tek is (ács-állványozó, vasbe­tonszerelő, kőműves, forgácso­ló, állattenyésztő és sok más). Köztudott: minden szakmun­kástanuló, ha akar, kétéves rá- képzéssel érettségit szerezhet, azaz továbbtanulhat. Minder­ről részletesen a néhány hónap múlva megjelenő pályaválasz­tási füzetben tájékozódhatnak az érdekeltek. Addig is a megyei Pályavá­lasztási Tanácsadó Intézet szá­mos formában igyekszik a mindkét korosztályú pályát vá­lasztó fiatalok segítségére siet­ni. Iskolai szakkörön, osztály- főnöki órákon pályaismertetése­ket tartanak; egyéni jelentkezés alapján szaktanácsadó szolgá­latunk igyekszik segíteni a meg­felelő pálya kiválasztásában, egyebek között. S akiknek va­lamilyen okból végképp nem sikerült a megfelelő pálya ki­választása, azoknak továbbra is rendelkezésére áll az inté­zet. Az idén például 111 ná­lunk jelentkező végzett nyolca­dikosnak és mintegy 150 érett­ségizett fiatalnak nyújtottak se­gítséget szakmaválasztásban, il­letve munkában való elhelyez­kedésben a sikertelen pálya- választás után. W. E. Szántás alatt a török temető Kérik a múzeum segítségét Eltűnik Mezőfalva Hatház nevű tanyája a falu bejáratá­nál, a Székesfehérvár—Duna- földvár út mentén, a mostani templomtoronnyal is vetekedő dombról. A környék helybéli hegyének is tekinthetjük, hi­szen a völgyben kanyargó erektől 150—200 méterrel ma­gasabban található. A rég­múlt történelemben mégsem volt stratégiai pont, nem utal erre várrom, földsánc. Ahogy összedőlnek a régi zsúptetős házak, úgy erősödik fel egy feledésnek indult le­genda, hogy tetején, az út- kanyarban temetőt alapítottak a törökök. Az egyik elköltöző tanyalakó, a nyolcvan évnél idősebb Szabó Sándorné biz­tosan tudja a helyét három, furcsa alakú, rózsaszín kő­alakzatnak. Feliratát senki sem értette, betűi nem latinok, csak annyira emlékszik, hogy nagyon cifrák. Más öregek olyan kőoszlo­pokat emlegetnek, melyek te­teje spirál formájúra faragott. Ligetben álltak és a föld gaz­dája, Falusi József nem győz­te kerülgetni a csalitost, ki­vágta, és két méterre tette le a szántásába a furcsa kőfara­gásokat. Ez a 30-as évek vé­gén történt. A rejtélyt csak fokozza, hogy a helyi plébánián nem jegyez­tek fel az intézmény történel­mi évkönyveiben egyetlen erre vonatkozó adatot, bár mások három furcsa formátumú ke­resztről is beszélnek. Szántás borítja a hajdani temetőt, de nyoma nem ve­szett, hiszen a két méter mé­lyen ott a sírkpvek. A tény igaz, bár csak szóbeszéd alap­ján igazolhatja a faluban mű­ködő helytörténeti szakkör kol­lektívája. Segítséget a duna­újvárosi vagy a székesfehérvá­ri muzeológusoktól várnak. Cs. J. Nagy érdeklődés a politikai könyvek iránt A politikai irodalom iránt fokozódó érdeklődést jelzi, hogy a politikai könyvnapokon megjelent újdonságok közül többnek az utolsó példánya is gaz­dára talált már. Különösen keresettek a Marx—Engels, valamint Lenin válogatott írásait közreadó kötetek, ame­lyekből sok helyütt minden példány elkelt már. Elfo­gyott a pultokról Vlagyi­mir Kanyivec „Az Uljanov család" című műve, amely Leninnek és családjának életútját dolgozta fel. Több ezer példány kelt el eddig Leonyid Brezsnyev, Kádár János és Luis Cor- valán új köteteiből is. Nagy érdeklődést keltett a nemzetközi kommunista mozgalom dokumentumait 1945-től 1976-ig közreadó munka is. Az Ady-centenáriumra jelentette meg a Kossuth Kiadó Varga József tanul­mányát Ady és kora cím­mel, amely ugyancsak si­kerkönyv lett. Nagy az ér­deklődés Köpeczi Béla „A magyar kultúra harminc éve" című tanulmánya iránt is. A négyezer címszavas „Esztétikai abc" és a har­madik kiadásban megje­lent, átdolgozott közgaz­dasági kislexikon is rend­kívül keresett. A politikai könyvnapok nagy példány­számban eladott kötetei közé tartozik Radó György „Moszkvától Moszkváig" című írása is. Szigetvári János, az épitői par kiváló dolgozója „1241. — Az ország nyugati kapujára kiírták: tatározás miatt zárva.” Talán nem illő, hogy ezzel a sziporkával kezdjem íráso­mat Szigetvári János építész- mérnökről, viszont a humor, az ötletesség annyira hozzátarto­zik az egyéniségéhez, hogy nem adni belőle ízelítőt vé­tek volna. A fent idézett hu- morcsepp egy sorozat része; Szigetvári János kávézás köz­ben vagy ébédidőben noteszé­be írogatja a nagy történelmi évszámokhoz kapcsolódó sza­tirikus, humoros összefoglalóit, talán majd kötetben is olvas­hatjuk őket. Nevével, munkásságával kü­lönben az olvasók elég gyak­ran találkoznak a humortól egészen eltérő területen. Pé­csett is, Kaposváron is terve­zett lakótelepeket, az 1956-os és 70-es árvízkárosultak Mo­hács-szigeten, de Szabolcs- Szatmárban is az „ő új házai­ban" laknak, a régi épületek egy része is neki köszönheti szakszerű felújítását, mint pél­dául a Dunántúli Tudományos Intézet pécsi, Kulich Gyula ut­cai székháza. A műemléki albizottság nem­régiben Sopronban megrende­zett IX. országos értekezletén vette át a miniszteri jutalmat, Hangverseny Ismeretlen művészt, együt­test hallgatva gyakran már az első ütemekből tudja az ember, mire számíthat a to­vábbiakban. A Zágrábi Szó­listák Kamarazenekara ola­szos temperamentummal, túl­fűtött szenvedéllyel játszotta a műsort indító Corelli g- moil (karácsonyi) concerto grossót. Éles akcentusok, fel­kapott vonók, nagy vibrá- tók, ágáló espressiók . .. Ba­rokk zenéről lévén szó, mind­ez kissé furcsa, de végül is felfogás kérdése, és attól, hogy ezt ma általában nem így játszók, még nem biztos, hogy stílustalan. Ha azon­A Zágrábi Szólisták Kamarazenekara ban e túlfűtöttség a pontos­ság, egyöntetűség, tisztaság rovására megy, már más a helyzet. A Zágrábi Szólisták Kamarazenekarának tagjai külön-külön bizonyára jeles művészek, de együttes játé­kukból épp az hiányzik, ami kamaraegyüttesnél a leg­fontosabb: az összecsiszolt- ság, pontosság, és az ezek eredményeként létrejövő át­tetsző, -Jt£istálytiszta hangzás. Nem mutattak más ké­pet a második számban, Christian Bach Ivan Mimo- hodek szólójával előadott Brácsaversenyében sem. Nemcsak a szélsőségesen romantikus, glissandókkal te­letűzdelt előadásmód nem tetszett, de e felfogáson be­lül sem éreztem megoldott­nak sok részletet. A szólista szép hangja, virtuozitása, szuggesztivitása talán kár­pótolhatott volna, Ivan Mi- mohodek azonban nem ren­delkezik ezekkel az erények­kel. Respighi Régi dalok és táncok című kompozíciójá­nak több tételében is fel­csillantak szépen megoldott részletek; összefogottság hí­ján az egész mégis hossza­dalmasnak, érdektelennek tűnt. Mendelssohn h-moll szimfóniájában a jelentő­sebb vonóskari hangzást, Fran Lhotka Scherzójában a virtuozitást hiányoltam. Egyedül Mozart D-dúr Di- vertimentójának (K. 136.) rendezett, stílusos előadása okozott örömet. E bájos sze­renád-muzsikát hallottam ugyan már színesebb, szel­lemesebb előadásban is, de — a látszat ellenére — nem kákán csomót keresni, ha­nem zenét hallgatni mentem el ezen az estén is a Liszt­terembe. És e darab elő­adásában végre semmi sem akadályozott, hogy szenve­délyemnek hódolhassak. Dobos L. Az építőipar kiváló dolgozója kitüntetést, elsősorban a népi műemlékekkel való törődésért. Még budapesti műegyetemi évei alatt kezdték érdekelni a népi építészet alkotásai. Kuta­tási területei a Dunántúl, Nóg- rád, Szabolcs-Szatmár és a Székely-föld. Baranyában Nagydobsza, Orfű, Kémes, Ófalu tartozik többek között őhozzá. Még a télen jelent meg Népi építészetünk nyo­mában című könyve és ta­valy, illetve 1975-ben a Bara­nya megyei Tanács V. B. Mű­emléki Albizottságával közösen kiadott két műemléki brossura. Az egyik füzet az ormánsági festett, kazettás református templomokkal, a másik a tal­pasházakkal foglalkozik. Egyik fő célja, hogy a mű­emléki épületeket helyben kell megóvni, természetes környe­zetükben. A rekonstrukciókhoz minden fellelhető dokumentá­ciót, rajzot, szóbeli közlést fel­használ, hogy hűen állíthassa vissza őket eredeti formájukba. — Ezek a házak olyanok, mint az elhagyott öregembe­rek, senki sem törődik velük, pedig értékesek, múltunk ré­szei. Még a tulajdonosok is alig várják, hogy megszaba­duljanak tőlük — sóhajt Szi­getvári János. Az elkövetkezőkben vagy húszféle témát szeretne föl­dolgozni. A kálváriákat, a kü­lönféle malmokat, kutakat, a gazdasági épületeket, pusztuló falvakat, a népi iparosságot, magyar—német—horvát lako­sú falvak összehasonlítását. Mindemellett megszerezte a városrendezői szakmérnöki végzettséget és tavasszal dip­lomázik a műemléki szakmér­nökiből is. Egyik bánata, hogy Pécsett még nem törődnek eléggé a kallódó, befalazott műemlé­kekkel. Jövőre talán megalakul a városi műemléki csoport, és akkor végre „kitombolhatja” magát, melynek Pécs csak hasznát látná. Barlahidai Andrea Feleannyiért segéd­könyvtárosnak? E ngem meghatnak a konok felvételizők. Akik évről évre nekirugaszkodnak ugyan­annak a magasságnak. Orvos- tudományi egyetemeken, szín- művészeti főiskolán jól ismerik ezeket a rutinos megszállotta­kat, akik akárcsak Doszto­jevszkij hősei, vissza-visszaza- rándokolnak elbukásuk színhe­lyére. Nem így a profi iskolá­sok, szinte egész életüket is­kolapadban töltik. Se szeri, se száma félkézzel szerzett diplo­máiknak, a pótstúdium kiegé­szítőin is túl vannak, jóformán az ő kedvükért iktatnak a fel­sőoktatásba újabb és újabb rafinált szakokat. Semmi az egyik oldalon, minden a másikon? Alakilag kétségtelenül, ám a „kisemmi­zettek", úgy tűnik, rossz lóra tesznek, s azért is, mert olykor még ösztönzik is őket erre a hendikepre. Pedig, ha valaki alkalmatlan a színi pályára, még lehet belőle elkötelezett pedagógus. Csakhogy az isko­lában (amelyikbe még mind- annyiunkat felvesznek), a taní­tó bácsi bebeszélte hősünk­nek, hogy kiköpött Uray Tiva­dar, s a felvételin, fájdalom, csak az derül ki róla, hogy mihez nem ért. Jóllehet, vala­mihez mindenki ért. A társa­dalom szempontjából az lenne a legjobb, ha ki ki olyasfélé­be kezdene, amihez legjobban konyít. A képesség — lehetőség, afféle szunnyadó energia, amit valamilyen úton-módon moz­gósítani kell. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a már unalomig emlegetett mér­nökből lett autófényező vagy benzinkutas korábban megté­vedt s csak másodszorra ta­lált rá igazi hivatására, de azt megkockáztatom, hogy náluk rátermettebb fiatalemberek nem jutottak be annak idején a műszaki egyetemre. Többi között felvételi rendszerünk túl­ságosan is objektív jellege mi­att. bjektíven azt értem, hogy a mindenkori számonké­rés rendre arra kíváncsi, hogy mit nem tud a delikvens, s jó­formán alig arra, hogy amit tud, azt hogyan tudja. Aztán kevés az esély a kor­rekcióra (ezen természetesen nem a zöldségessé lett tanár­ember példáját értem), s fő­leg a szakmán kívüli értelmes tanulásra. Mert mi van akkor, ha egy vasas szakmunkás pél­dául, akinek szenvedélye az irodalom, fejébe veszi, hogy levelezőn elvégzi a bölcsésze­tet. Már most megmondhatom neki, hogy a vállalata nem fogja támogatni. A munkaadó­nak ugyanis csak a szakmai képzés érdeke, a termetes szempontjából. És ha az illető ragaszkodik elhatározásához? Nem tudom... legfeljebb el­szegődik feleannyiért segéd­könyvtárosnak, hogy idővel, ha ott javasolják, világirodalmat tanulhasson. Mert a kettő együtt, a régi munka és az irodalom nem megy . . . Ami azért szomorú, mert végső so­ron minden gyarapodás társa­dalmilag hasznosul, még ha a szükséges kedvezményt a Fül­bevaló Ktsz invesztálta, akkor is. Másrészt tudomásul kell venni, hogy az önművelés — csak bizonyos alapokról való­sítható meg. H em múlik el év, hogy ne keressem fel U. Budai Jánost Tahitótfaluban. Leg­utóbb a Széchenyi István ha- jóútját megismétlő Hableány startjánál futottunk össze a Tudományos Akadémia előtti Duna-parton. Kamaszos tűz égett az erősen ötvenes pa­rasztember szemében. Szakszö­vetkezeti tag a Kék Dunában. S mellesleg évekkel ezelőtt ag- ronómus diplomát szerzett a fárasztó nappali munka mel­lett. Beosztása mit sem válto­zott, legfeljebb értelmesebben dolgozik, s nagyobb hasznára van szomszédainak, választott közösségének. Előfizet számos szakmai folyóiratra, s mikor nála jártam, éppen Thómas Mannt olvasott. Kertész Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents