Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)
1977-11-19 / 318. szám
e Dunántúlt napló 1977. november 19., szombat SZOMBATI BESZÉLGETÉS Dr. Bédi Imre Gazdaságirányítás a fejlett szocialista társadalomban Gyűjteményes kötet L I. Brezsnyev beszédeiből A zt mondja, még emlékszik rá, hogy omnibusszal utaztak Pécsbányáról be a Széchenyi térre, a Nagy Lajos Gimnáziumba, nem gyakran persze, csak téli nagy hidegek idején adta oda a bánya a lóvontatású alkalmatosságot, egyébként aztán gyalog járták meg naponta az oda-vissza tíz kilométeres utat, tavasszal semmi ez a távolság, jó időben elbolondoztak hazafelé az iskolások, de például huszonkilencben — az emlékezetes hosszú és kegyetlen télben — újságpapírt kötött a mellére meg a hátára, arra húzta a pulóvert, és így valamicskét melegített. Ezt apjuk tanácsolta, aki a bányánál, a „DGT"- nél, pénztároskodott és kitaníttatta mindhárom fiát, egészen a diplomáig, amit a jogtudományin kaptak kézbe. Bédi Imre ott is maradt az egyetemen jónéhány évig- tanársegédként, Faluhelyi professzor mellett, , akit nagyon tiszteltek a diákok, mert kiváló nevelő és szociális gondolkodású ember volt. — A költő Csorba Győző évfolyamtársam volt, néha egy- egy unalmasabb előadás alatt vékony kis füzetet lapozgatott, kérdeztem tőle, mit olvasol, azt mondta, spanyolul tanul, és ahogy visszaemlékszem, tényleg elég jól beszélte már a spanyolt. Dr. Bédi Imre, — a Nádor Szálló nyugdíjas főkönyvelője — egy Koller-utcai bérház földszinti lakásában él családjával. Azt hiszem, ezt a kisebbik szobát kedveli, ahol most ülünk, jól megpakolt könyvespolcok alatt, a kanapéhoz tartozó kis asztalkán német nyelvű folyóiratot látok kinyitva, aztán néhány könyv még: Graves: „Jézus király”, Robert Musil: „A tulajdonságok nélküli ember” és Markos György: „Tények és tanúk” című munkája. A főkönyvelő kint tárgyal az előszobában a szerelőkkel, akik kocsival érkeztek a hűtő- szekrényért. Valahol a könyvespolcon kell lennie annak a fekete borítású kiadványnak is, amelyben Bédi Imre feldolgozta a Nádor Szálló történetét, egyszer belelapoztam, onnét tudom, hogy a „Nádor beszálló-vendéglő” születési éve 1847-re tehető, akkoriban nyitotta meg Schönherr Eduárd és az épület a jelenleginél jóval beljebb állt, a homlokzata körülbelül a mai éttermet szelné át, s a „kávéhózban" várakoztak a szekerek elé fogott lovak, a rúdra akasztott köcö- léből tépték a szénát, vagy ropogtatták a zabot a fejükre kötött abrakos tarisznyából. A Széchenyi téren kofák árulták a zöldséget, tejfölt, tyúkot, libát. A szálló jelenlegi épülete 1902-ben létesült a kávéházzal együtt — mellesleg ez az ország utolsó igazi kávéháza — a szálloda hallja, illetve sörözője műszaki bolt volt, a bíróság földszintjén pedig a Köves féle fűszer és csemegekereskedés. — Mikor került a Nádorba? — Az ötvenes évek elején léptem át az egyetemről. Először a könyvelésben dolgoztam, később lettem főkönyvelő. Kennedi Mihály volt az igazgató, nagyon jól értette a szakmáját, igaz, meg is dolgoztatott bennünket. — A vendégek mondják, hogy a Nádor a kitűnő konyhája miatt vonzó. — Lehet, bár mi bizonyos hullámzást is tapasztaltunk. Annyi bizonyos, hogy a jó hírnevet Szabó Dezső mesterszakács alapozta meg, utána volt egy kis visszaesés, de most Lengyel László — szintén kitűnő szakember — visszaállítja a régi színvonalat, ebben biztos vagyok. — önnek, mint főkönyvelőnek, mi volt a feladata? Elneveti magát: — Úristen! Ha felsorolnám, száraznak, unalmasnak tűnne a kívülállóknak. Nézze, maradjunk annyiban, hogy mondok néhány adatot. A Nádor épületének értéke 150 millió, a Nádor és a Hotel Pannónia berendezése 10—10 millió, a Nádor fogyóeszköz értéke szintén körülbelül 10 millió, a két szálló árukészlete 2 millió, a forgalom évente jó 60 millió, és ha befejeződik a régi Pannónia átépítése, illetve a Nádor rekonstrukciója, akkor az évi forgalom feltehetően eléri majd a 100 milliót, beleértve a Hotel Pannónia forgalmát is. Nos, a főkönyvelő mindezért felel. — Azt hiszem, egy ilyen nagy vendéglátói kombinátnál talán a szálloda üzemeltetése okoz kevesebb gondot. — Igen, viszonylag „egyszerűbb", de ott, ahol már itallal, étellel dolgozunk, sokkal komolyabb problémák felmerülhetnek. Hogy mást ne mondjak, évente közel egymilliót tesz ki az a kár, ami a fogyóeszköznél adódik. — A két szállóban és az éttermekben ezrek és ezrek fordulnak meg, s ennek ellenére önt nem nagyon ismerik. Mi ennek az oka? — Az ügyviteli munka az irodákban zajlik le és ezért például a könyvelés dolgozói nem találkoznak közvetlenül a vendégekkel. Egyébként a vállalatnál akad olyan dolgozó, több is, aki talán még látásból sem ismer, mert mondjuk viszonylag rövid ideje áll nálunk alkalmazásban. Ami engem illet, nem szoktam leülni sem a kávéházban, sem a Mecsekben, már csak amiatt sem, mivel van egy belső rendelkezés, miszerint a vállalat dolgozói szabad idejükben nem tartózkodhatnak a nyilvános helyiségeinkben. Ha családi estet rendeztünk, természetesen én is megjelentem. Persze, nem azt mondom, hogy soha be nem tettem a lábam a kávéházba, de nagyon ritkán. — Nem kivánok senkit megsérteni, de előfordulhatott, hogy miután a főkönyvelőt nem ismerik, esetleg nem úgy szolgálták ki, ahogy kellett volna? — Tudom, mire gondol. Mit mondjak? A nyáron a Mecsekben egy kávét ittam, a fiatal kiszolgáló lányok valóban nem ismertek, hát szóval ... Inkább egy másik esetet mondok. Nagy vállalatunk egyik vidéki éttermében ebédeltem a feleségemmel és öt üveg kólával átvágtak. — Túlszámlázás másutt !s megtörténik . . . — Sajnos, igen. A Nádor vezetősége nagyon szigorúan fellép ilyen esetek ellen.-— Mi a véleménye a borravalóról? — Ellenzem, és látja,... én is adok. Úgy van ez, hogy amíq a vendég adja a borravalót, addig ez a helyzet soha nem szűnik meg. Valamikor, még az ötvenes évek legelején, munka után mi is beálltunk kisegítőként ruhatárba, söntésbe vagy például május elsején a Pannónia bejáratánál sört mértünk. Nekem is adtak borravalót. Mit tehettem volna? Elfogadtam. A néhány órás munkáért, ha jól emlékszem, harminc-harmincöt forintot kaptunk a vállalattól, s a borravaló összege legalább ennyi volt, néha több is. Én másutt is látok komoly veszélyt. Volt egy fiatal felszolgálónk, nálunk tanult, ügyes szakember volt, szerették a vendégek és bizony tömték borravalóval. Inni kezdett, nem tudtuk visszatartani, aztán ez lett a veszte. Néhány éve temettük. Sokkal nagyobb gonddal kell nevelnünk a fiataljainkat, mert ugyan szép, de veszélyes pálya ez. — A főkönyvelőket nem nagyon szeretik a vállalatoknál . .. — Hát így is lehet mondani. A főkönyvelők vállán hihetetlen felelősség van és nem csoda, ha néha „népszerűtlen" intézkedéseket kell tennie vagy végrehajtania. De, ahol pénz van, ott nincs pardon. Egyébként. . . most, hogy nyugdíjba vonultam, olyan felejthetetlen búcsúztatásban volt részem itt fönt, az irodán, aztán az országos vállalatnál is, hogy örökké emlékezetes ma- ' rád. Pedig hát, amikor az ember elérte azt a pillanatot, hogy ki kell lépnie a sorból, az egyáltalán nem örömteljes eseménye az életének. Valamennyi mindenekelőtt a Szovjetunió hat évtizedet átfogó történelmi tapasztalatai arról tanúskodnak, hogy a szocialista társadalom fejlődésének egyes szakaszaiban különböző módon és hatásfokkal hasznosítja a rendelr kezésre álló termelőerőket, erőforrásokat. A hasznosítás módját és hatásfokát nemcsak a termelési viszonyok alakítják, befolyásolják, hanem az alkalmazott gazdaságirányítási rendszer, a fejlődés gazdaságon belüli mozgatói, érdekei és ösztönzői is. A Szovjetunió az elmúlt hat évtizedben szükségszeren és érthetően több alkalommal is módosította a gazdaságirányítás rendszerét — gondoljunk a kezdeti hadikommunizmusra, a NEP-re, a több évtizeden keresztül alkalmazott messzemenően centralizált tervutasításos rendszerre, majd annak területi egységeket előtérbe helyező változatára, ,s végül a közelmúltra és a jelenre, amelyet a fejlett szocialista társadalom és gazdaság korszerű irányítási rendszerének folyamatos kialakítása, tökéletesítése jellemez a kommunizmus eredményesebb építése érdekében. A gyűjteményes kötet, amely az SZKP KB főtitkárának 1964 —1976 folyamán — egyebek között a XXIII., a XXIV. és a XXV. kongresszuson, a Központi Bizottság plénumain, különböző tanácskozásokon és ünnepségeken — elhangzott referátumaiból, felszólalásaiból és beszédeiből tartalmaz részleteket, a gazdaságirányítás korszerűsítésének folyamatát, s ezzel ösz- szefüggésben a párt jelenre és a távlatokra érvényes gazdasági stratégiáját világítja meg, fejti ki és magyarázza. A referátumok, felszólalások, beszédek időrendi sorrendjében összeállított kötetet annak az ünnepi beszédnek a részletei nyitják meg, amelyek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 47. évfordulóján — s ugyancsak a Kreml kongresszusi palotájában — hangzottak el. Akkoriban a Szovjetunióban még a régi, az első ötéves tervek időszakában kialakult gazdaságirányítási rendszer volt érvényben, azzal a módosítással, hogy az iparirányítás nem az ágazati minisztériumokra, hanem a területi népgazdasági tanácsokra épült. Azért idéztük fel a korabeli gazdaságirányítási helyzetet, mert azon a 13 évvel ezelőtti ünnepi eseményen utalt első ízben a nyilvánosság előtt L. I. Brezsnyev arra, hogy a párt és a kormány az objektív értékelések alapján, a szocializmus gazdasági törvényeinek és a tudomány vívmányainak helyes fel- használásával céljának és kötelességének tekinti a gazdaságirányítás szüntelen javítását. Két nevezetes pkS ti bizottsági ülés — az 1965 márciusi és szeptemberi — kezdeményezte és alapozta meg ezt a munkát és folyamatot. A márciusi plénum a mezőgazdaság gyorsabb fejlesztését gátló vezetési-irányítási hibákat küszöbölte ki, körvonalazta azt az agrárpolitikát, amely az érdekeltség és az ágazat anyagiműszaki bázisának megteremtése szemszögéből is garantálta az egészséges fejlődés lehetőségét. Ez az agrárpolitika a gyakorlatban bizonyította helyes voltát — 1965 óta a szovjet mezőgazdaság bruttó termelése mintegy 50 százalékkal nőtt —, s következetes érvényesítése napjainkban, a X. ötéves terv időszakában is szerves része a szovjet párt gazdaság- politikájának. A szeptemberi plénum a gazdaság legfontosabb ágazatában, az iparban tűzte napirendre az irányítás javításának, a tervezés fejlesztésének, a termelés fokozott gazdasági ösztönzésének feladatát. L. I. Brezsnyev referátuma — miközben ismertette az iparirányítás új szervezeti struktúráját, a tervezés, és a gazdasági munka javítását célzó intézkedéseket — népgazdasági szinten is felvázolta a korszerű gazdaságirányítás elveit, módszereit. „A • gazdaságirányítás közgazdasági módszereinek erősítését javasoljuk — mondotta —, hogy teljes mértékben ki lehessen használni a szocialista termelési mód minden lehetőségét... Ugyanez a célja a vállalati jogkör kiszélesítésének is ... Minden szinten javítani kell a tervezőmunkát, kezdve a vállalatoktól egészen a központi tervező szervekig. Tervező szerveinknek a gazdasági építés tudományos irányításának igazi vezérkarává kell válniuk... A tervező szervek munkatársainak kizárólag az objektív gazdasági számításokhoz igazodva kell dolgozniuk, s biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy így dolgozhassanak .. A gyűjteményes kötet részletesen fejti ki a gazdaságirányítás, a tervezés korszerűsítésének, folyamatos tökéletesítésének indokait és teendőit, ismer- teti k-álta Iá nosítják az immár több mint egy évtizedes munka tapasztalatait, s tükrözik a párt Központi Bizottságának következetes harcát a tévedések, a félreértelmezések, s a múltban gyökerező túlhaladott gyakorlat ellen. LI. Brezsnyev S nyes kötetéből kitűnik, hogy az elmúlt csaknerji másfél évtizedben a kommunista párt szervező-irányító tevékenységének fókuszát a gazdasági kérdésekre irányította. A Szovjetunióban már felépült a fejlett szocialista gazdaság és társadalom, s ez az élet minden területén új feladatok megoldását tűzte napirendre. Ezek sorába tartozik, hogy a gazdaságirányítás tartalmát, szervezeti struktúráját, módszereit és stílusát összhangba kellett hozni az új fejlődési szakasz követelményeivel, s ki kellett jelölni az új fejlődési szakasz gazdasági orientációját, stratégiáját, a megvalósítás módjait, eszközeit. Ez utóbbi témák is jelentős helyet kaplak a gyűjteményes kötetben. Rendkívül tanulságos a kötetben a hatékonyság és minőség kritériumpár tartalmának, összefüggéseinek kifejtése. A szovjet gazdaság további dinamikus fejlődésének legfőbb út- ja-módja a társadalmi termelés hatékonyságának erőteljes fokozása. A társadalmi termelés hatékonysága viszont szorosan összefügg a munka minőségével. A magasabb minőség követelményét azonban nem szabad csupán a termékek kvalitására korlátozni. Ezt a fogalmat Brezsnyev szélesebb értelmezésben használja: a tervek minőségére, azaz megalapozottságára és kiegyensúlyozottságára, az irányító munka színvonalára a gazdaság minden láncszemében, a beruházási tevékenységre, az eszközök racionális hasznosítására, a termelés szervezettségére és technológiájára, a munkafegyelemre, a munkára és természetesen az előállított javak használati értékére, minőségére. Ebben a széles értelmezésben lett a hatékonyság és a minőség javítása a szovjet nép gazdasági tevékenységének is elsőrendű követelménye és a vezérlő eszméje, s egyszersmind legfőbb útja, gazdálkodási módszere a kommunizmus anyagi-műszaki bázisa megteremtésének. Garamvölgyi István Rab Ferenc Fotó: Erb János Pompejit is felülmúlja Oplonti kincsei Dontosan 1888 éve nyoma * veszett egy gazdag városkának. Oplonti volt a neve. Az időszámításunk utáni 79. év augusztus 24. napján eltűnt a Vezúv láva- és hamurétegei alatt. A szomszédos helységekben, a világhírű Pompejiben és Hercula- neumban immár 200 éve végeznek ásatásokat, Oplonti- ban azonban csupán tíz éve merült először a földbe a régészek ásója. Az elmúlt évtizedben olyan kincsek kerültek napvilágra, amelyek gazdagság és szépség tekintetében a pompeji leletet is túlszárnyalják. Régóta tudják már, hogy Oplonti létezett. Késő római kori katonai térképek középkori másolatain nagyobbnak tüntették fel a várost, mint például Pompejit. Alfonso de Franciscis professzor, az ásatások vezetője megtalálta Oplonti nevét ezen a térképen és keresni is kezdte a mai Torre Annunziata városban, nem messze Nápolytól. Kiderült, hogy Oplonti pontosan a modern város sűrűn beépült központja alatt nyugszik — nem könnyű kiinduló helyzet egy régész számára. Egész Itáliában nem ástak ki még olyan nagy és gyönyörű luxusvillát, mint itt. Eddig több ezer négyzetméterét tárta fel a régészcsoport. Az 56 méter hosszú, 30 méter széles római villa (külső falai eredetileg négy méter magasak voltak) hat méter vastagságú láva- és hamuréteg alatt fekszik. A klasz- szikus stílusú épület központjában 10x15 méter méretű atrium van, kettős oszlopsorral az egyik végén. Csaknem valamennyi belső falat freskók, festmények borítottak. Mintha éppen most festették volna egyiküket-másikukat. Oszlopokat, ajtókat, vázákat, virágfüzéreket, pávákat ábrázolnak tér-perspektívában. Oplontiban csak gazdag emberek élhettek. Itt nem voltak szatócsok, kézművesek, utcalányok, mint egykor Pompejiben, ahol létezésük oly sok bizonyítékát találták meg. Meglepetésre halottakat sem találtak Oplontiban. Ennek az a valószínű oka, hogy Oplonti egészen közel fekszik a tengerhez, és az ott élt gazdag családoknak sok hajójuk, csónakjuk volt. Röviddel a Vezúv kitörése után urak és rabszolgák a tengerre szálltak - és megmenekültek. Pompejiben és Herculane- umban viszont számos tetemet találtak. Egyszerű emberekét, akik védőén átkarolva egész vagyonukat — olcsó ékszereket vagy pénzeszacskót - megfulladtak az izzó lávában és hamuban. Claudius császárról tudják, hogy valahol Nápolytól délre nyári villája volt. Talán éppen az a pompás épület, amelynek maradványait már feltárták. Sajnos, a további ásatás nagy nehézségbe ütközik, mert Torre Annunziata főutcája éppen ferdén átszeli a villát. Jelenleg nincs kilátás a főutca áthelyezésére. A legfőbb akadálya ennek egy egykori tésztagyár, amelyet éppen a legértékesebb régészeti leletek fölé építettek. Torre Annunziata egykor a világ „makaróni-fővárosa" volt, tésztakészítői azonban régóta munkanélküliek — a gyár leállt. Egy római újság nemrégiben ezt írta: „Csákányt kell fogni a tésztagyárra és tovább kell folytatni az értékes régészeti leletek kiásását. Családok százainak lehet majd munkát és kenyeret adni, ha a szegény Torre Annunziata (65 ezer lakos) turistalátványosság lesz.” Ezt reméli Alfonso de Franciscis professzor is — és az antik művészet valamennyi csodá- lója. (A Delta cikke alapján.)
