Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)

1977-11-19 / 318. szám

1977. november 19., szombat DunQntuli napló 3 Csembalózene felsőfokon A csembaló nemcsak őse a zongorának, nem egy fejletlen, tökéletlen zongora, hanem sa­játos, a zongorától merőben különböző, gazdag hangzási­kifejezési lehetőségekkel ren­delkező hangszer. Újjászületé­sét sem a divatnak köszönheti, ahogy egyesek állítják, hanem annak a felismerésnek, hogy az irodalom egy része csemba­lóra íródott és csak e^en a hangszeren szólaltatható meg maradéktalanul. A Bach-kutatós feltárta, hogy a mester mely műveit szánta a korabeli billentyűs hangszerek közül kifejezetten csembalóra. Ezekből válogatta műsorának darabjait prágai vendégünk, losel Hála. Elsőként a weimari években keletkezett g-moll Vivaldi-con- certo-átirat hangzott el. Bach nem szerzője, csak átírója, mai szóval zongorakivonat-készítője e darabnak. Célja is inkább a tanulmányozás, mint az elő­adás lehetett. Josef Hála bra­vúrosan oldotta fel a műfaji ellentmondásokat, és a csem­balónak a zenekarnál szűkö­sebb lehetőségei között csodá­latos szépségében szólaltatta meg a két mester közös alko­tását. A legnagyobb Bach-művek közé tartozó é-moll partita (BWV. 830.) csak műfaji ha­gyományaival kapcsolódik a táncmuzsikához, valójában na­gyon is személyes vallomás. Tartalmi mélységei, mérete és technikai nehézségei komoly próbára teszik az előadót. Jo­sef Hála annyira hibátlanul, olyan tisztán és pontosan ját­szotta, mintha nem is élő elő­adást, hanem sok-sok munká­val készült stúdiófelvételt hal­lottunk volna. Csak éppen élőbb volt annál, mert minden hang mögött ott érezhettük sze­rény, de szuggesztív egyénisé­ge sugárzását. Pedig a koncert még további meglepetést is tartogatott szá­munkra. A tánccal közelebbi kapcsolatban álló B-dúr parti­ta (BWV. 825.) lebilincselően elegáns, színekben gyönyörűen árnyalt előadása után a bachi életmű másik remeke, a Kro­matikus fantázia és fúga kö­vetkezett. Azelőtt nem hittem volna, hogy csembalón ilyen szélesen ívelő, ennyire kifejező, ennyire drámai recitativókat lehet játszani. A híres fúga, a zenei szerkesztés bonyolult cso­dája pedig annyira világosnak, annyira érthetőnek tűnt szá­momra ebben az előadásban, mint még soha korábban. Josef Hála titka tulajdonkép­pen nagyon egyszerű: tökéletes technikai tudás, a hangszer és a stílus biztos ismerete, a mű iránti művészi alázat. Szívesen hallanám őt máskor is Pécsett. A nagy sikerű hangversenyt kétszer is végigélveztem: hétfőn Komlón, szerdán Pécsett. A mű­vész mindkét alkalommal kiváló volt, a különböző hangszerek miatt azonban a szerdai est jobban tetszett. A Komlóra ki­szállított kis hordozható csem­baló szerény hangzásával szemben a Zeneművészeti Főis­kola erre az alkalomra kölcsön­adott új, gyönyörű hangú kon­cert-csembalója óriási többle­tet jelentett. Dobos L. Mese a Jóról és a Rosszról Verne Gyula egy regénye a sok közül A tizenötéves kapi­tány. Jesus Franco spanyol film­rendező filmet készített a re­gény alapján. A könyvet van aki olvasta, van aki nem. Aki nem olvasta, és beül a moziba, érdekes dolgok szemtanúja le­het. A látvány leginkább a vi­dámpark elvarázsolt kastélyára emlékeztet. Csak tessék, csak tessék. Itt látható az óriásbálna, amint gejzírt fúj paradicsomlé­ből. A víziló a mesebeli Afri­kából. Akasztott ember csont­váza és az ő szelleme. Továb­bá szellem-hajó szellem-matró­zokkal. Egy élő rossz-szellem hajószakácsnak álcázva, és a kutyabőrbe bújt igazságosztó végzet. Megelevenedik továbbá Ali baba és a negyven rabló, valamint Aladdin a csodalámpa nélkül. Hogy mi a csodának, nem derül ki. No, de már a kellős közepén vagyunk a szellemdús környe­zetben játszódó eseményeknek. A történet egy alig-serdült ka­maszfiú nappali álmodozásához hasonlít, melyet még az alig kinőtt mesekönyvek mintájára épít fel. Egy szép tengerészru­hába öltözött apát álmodik a valódi helyébe, és egy gonosz­nak vélt mostohát. Képzeletbe­li kalandja nyári vakációnak indul. A ringatózó hajó, a kék tenger hosszasan leköti áb­rándjait, mert ez a rész eltart vagy háromnegyed óráig. Majd gyorsan észbekap, hogy mór történnie is kellene valami­nek. Hipp-hopp Dél-Ameriká- ból Afrika partjain terem. Itt ismét elidőz egy arborétum­ban, melyet kinevez dzsungel­nak. Persze hősiesség és ön­sajnálat nélkül nem képzelhető el álmodozó hősünk, aki való­színűleg leghűségesebb nézője Benyovszky Móric és Sztrogoff Mihály folytatásos tv-kalandjai- nak. így hát moziba nem is na­gyon jár. Bár inkább ajánla­nánk neki, hogy olvasson Verne Gyulát. Mint a fentiekből sejthető, iljúsági filmet láttunk, a szó rossz értelmében. Ez ugyanis esetünkben szerkesztésbeli, rendezői igénytelenséget, ötlet­hiányt jelent. A regényt filmre adaptálok a romantikát össze­tévesztik a gyermeteg mesével, a kalandot a kirándulással. A romantikus hőst saját karika­túrájával cserélik föl. A roman­tika iránti igény nem életkorhoz kötött. Ez a film is — mint írják — korhatár nélkül megtekinthe­tő. De aki olvasta Verne regé­nyét, nyugodtan otthon marad­hat. Nem csak a mozijegyet spórolja meg. S. A. Kígyós Sándor kiállítása az Ifjúsági Ház galériájában A szobrok elsősorban nem nyelvi, írásos közvetítéssel ért­hetők meg igazán. Érzéki rá­hangolódást igényelnek, körül kell járni őket, olykor kényte­len az ember lopva megérinte­ni a felületüket is, hogy való­ságos térbeli, valóságos plasz­tikai erényeikről adatokat sze­rezzen. Kígyós most kiállított szobrainak láttán azonban mé­gis indokolt lehet az „esemé­nyek" követésében máskor oly jól használható szó. Kigyós ugyanis szokatlan meséket „mondat" el szobraival, s bár­mennyire is rejtve, talán ész­revehetetlenül, de „elbeszélő" plasztikát művel. Nyelvhegyen a kétkedés. Hiszen mindegyik műve úgynevezett absztrakt szobor! Kigyós művei azonban nem valamilyen külsődleges illuszt­ratív értelemben „epikus" szobrok. Amit elmondanak, az szervesen, eszközökben és anyagban szigorúan meghatá­rozottan összetartozik. A szob­rok általában a külső hatás­sal szemben „viselkedő" anya­got „mondják el". Ha a forrná­Anyagszerűség és költészet löst eredményező külső hatást o (nyomás, gyűrés, szakítás stb.) olyan anyagban közölné, mellyel érzéki tapasztalatunk magát az eseményt összekap­csolta, csupán annyit tenne, mint a szobrászat klasszikus korszakaiban: modellálna, má­solna. Kigyós azonban techni­kai lehetőségeinek birtokában rávehet! az anyagokat eredeti természetüknek nem feltétlenül megfelelő viselkedésre is. Min­den ellenállását legyűrheti, bármiféle jelentés hordozójává teheti. Kigyós szép szobrokat készít, a jelzőnek abban az örök és elavulhatatlan értelmében, mely az égitesteket, a zöld fü­vet, felhőket vagy a tengert szépnek mondatja velünk. Mű­veinek „értését" a látható vi­lág derűsebb és harmoniku­sabb fertályainak nyomán be- lénkivódott arányérzék alapoz­za meg bennünk. Nem tarta­nak ezek a művek feltétlenül számot arra, hogy valamilyen képletes történet, allegorikus üzenet megidézésével mélyebb vagy valóságosabb értelmet nyerjenek. Alakulásuk, ahogyan „adják” magukat; ennyi a történetük is. És ez nem kevés, ha futtá­ban felidézzük a magyar szob­rászat közelmúltjának jellegte- lenségét, dogmatizmusát. Ki­gyós szobrai visszavezetnek bennünket a formálás, alakí­tás elemi jelentéseinek közelé­be, oda, ahol értelmes és köl­tői egymásrautaltságban ra­gadható meg az, amit csak a kő képes kimondani zártság­ról és esetlenségről, súlyosság­ról és ridegségről és amit a művész képes mindezzel szem­ben cselekvőén állítani. Ha a kő bumfordi, penész-színű és érdektelen, akkor Kigyós gyé­Erb János felvételei mántvágójának segítségével csak egyetlen hasítékot metsz bele, rászabadítja a technikát, mely eleve adott lényegének arányokat, könnyedséget és ér­dekességet kölcsönöz. Színét a csiszolókoronggal változtatja meg, s varázsol elénk határozott, kemény, szi­gorú csillogásé felületet. Ha az eleve adott forma zárt és esetlen, akkor vésőjével fel­nyitja, feleslegesnek tartott nyúlványait lemetszi, ridegsé­gét valamely más, rugalmas közeg „viselkedésének" irányá­ba lágyítja, megmozgatja. Ki­gyós nemcsak a dolgokban meglévő, az úgynevezett anyag­szerűségen alapuló lehetősége­ket kívánja hangsúlyozni, ha­nem ezek emberi lehetőségeit, személyes, művészi képzelete számára gyümölcsöző lehetősé­geit is. Aknai Tamás Világpremier: A barlang- rajzoktól a mai újságig Az írás története a multivízió képernyőjén Elsötétedik a nézőtér. Hat hatalmas képernyőn színes fények ragyognak. Halk zene csendül... Megjelenik a felirat: Be­mutatásra kerül Radics Vil­mos Az írás és a betű tör­ténete című multivíziós műsora. A multivízió alig ismert fogalom: új műfaj. Az is­meretterjesztés és szóra­koztatás új kommunikációs eszköze. Többet nyújt a filmnél és a diánál. Ezút­tal tizenkét vetítőgép se­gítségével, egyszerre több képernyőn kel életre a té­ma, a történet. A Munkásmozgalmi Mú-' zeum dísztermében világ- premier tanúi vagyunk. Feltűnnek az első képek. Az írás históriájának kez­dő fejezetei. A zenével aláfestett szöveg és a sok képsor az írás, a betű cso­dálatos világába vezető nagy utazásra hív bennün­ket. Ami azonnal feltűnik: az egyidejűség pótolhatatlan varázsa. Az egymás mellé kerülő, változatos, szín­pompás látványsorozat a rajzok, képek nyelvén szól hozzánk. Az emberiség tör­ténetének nagy szakaszai kelnek életre. Városok, tá­jak, épületek, műemlékek, szobrok, festmények egé­szítik ki a bemutatott írást, betűt. Művészi élmény látni és hallani a korok üzeneteit. Barlangrajzok, egyiptomiak hieroglifái, görög írás, hangjelek. Változik az író­eszköz, változik az írás. A középkor magas írásművé­szete, a gótikus betű, Gu­tenberg . .. Már a rene­szánsz idejében járunk, az antik művészet feléleszté­sének korában és fokoza­tosan eljutunk a mai be­tűművészetig. Előzőleg még megismer­kedhetünk az indiai, kínai és japán írásokkal is. Napjaink újságjainak és könyveinek címlapjaival, ol­dalaival búcsúzik Radics Vilmos nagyszerű alkotása, Az írás és a betű történe­te. Az Interpress, A Nem­zetközi Újságíró Szervezet Kiadója készítette a mul­tivíziós műsort, amelyet Stark György igazgató kez­deményezett és Árvái Ist­ván rendezett — kiváló­an. Ritter Aladár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents