Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-09 / 278. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1977. OKTÓBER 9. Látogatóban a TO óvás K.olbe Mihálynál A dunai táj lírikusa... A szelídakácsor sárga szegélyét követem a parton, egy víz- renéző ablakot keresek. Olyan ez az ablak, mint a többi, aki azonban mögötte él, másként látja az előtte lezajló eseményeket, mint az emberek sokasága. Most épp az ősz ros- kadó saroglyájú, megrakott szekere vonul el a Duna felé tekintő ablak alatt. Kolbe Mihály mohácsi lakásának nagyszobáját (nevezzük műteremnek) a mai nap fényei maguk mögött hagyták már. Az ablak melletti asztalon fekvő rajzok finom vonásaiba viszont jócskán besegítettek. A művész ugyan állítja, hogy a szénen, ceruzán és tollon kívül más szerszámot nem használ. Két évvel ezelőtt nagysikerű kiállítása volt Budapesten a Helikon Galériában. Kérésemre most ennek az anyagát lapozzuk át. Egyszerű, letisztult munkák. Az ilyenfajta egyszerűséghez azonban évtizedek finom megfigyeléseinek sokasága, az eszközök kezelésének virtuozitása kell. — Nagyon szeretek rajzolni. Csodálatos dolognak tartom azt, hogy — ilyen viszonylag egyszerű eszközökkel — mennyi mindent el lehet mondani. A kövek, a Duna, ez az egész ablakomon túli, kimeríthetetlen világ óriási témagazdagságot jelent. Voltaképpen ezért szeretem Mohácsot és a környékét. Különösen ilyenkor, ősszel. — Látom itt ezeket a ponttal kezdődő vonalakat, amott kis kampókból alakul ki a rajz. Tulajdonképpen minden Kolbe- képnek más és más a felülete, és ez éppen a kis furcsa vonalaknak, vonalrendszereknek köszönhető. — Igen, erről van szó. Minden esetben meg kell találni az adott motívumhoz legjobban illő kifejező eszközöket, amit ezesetben ezek a vonalak jelentenek. — Úgy látom, ön tudatosan is ápolja a rokonságot az objektumok, a természeti motívumok és a rajzai között. — Ez természetes. Attól, amivel nap, mint nap találkozom, hogyan távolodhatnék el? — Jelenleg mivel foglalkozik? — Festek és rajzolok. Hetedik éve vagyok nyugdíjas, azóta több időm van. A mohácsi csata 450. évfordulójára készítettem egy 38 rajzból álló sorozatot, ebből 13 - mappa formájában — Tüskés Tibor előszavával — megjelent. A pécsi Szülészeti Klinikán van egy ce- mentsgrafitton, amelyet én ce- mentspanyolozásos faliképnek nevezek. Ennek a technológiáját tulajdonképpen én alakítottam ki, ezt most szeretném tökéletesíteni. Ehhez ismét kézbe kell vennem az anyagot, és el kell játszanom vele. Jó lenne ennek az eljárásnak a teljes'gazdagságát kibontakoztatni, annál is inkább, mert véleményem szerint a cementsgra- fitto alkalmazható volna például a panelházak díszítésére. .. És persze sok egyébre is. Sajnos, pillanatnyilag nincs műtermem, és ez nagyon hátráltatja a munkát. — Ez a „pillanatnyilag", ha jól számolom körülbelül ötven évet jelent, nem? — De igen, annyit . . . Ami az előbbi kérdést illeti, mostanában készült el egy farostlemez-intarzia a mázaszászvári házasságkötő terembe. Ezt Mar- tyn Ferenccel közösen csináltuk. A „jelenhez" tartozik még a Mohács testvérvárosában, Pél- monostoron idén tavasszal megrendezett kiállításom. Terveim között szerepel, hogy két éven belül újabb kiállításon mutassam be munkáimat - először Pécsett, aztán Mohácson. Lassan a mappa végére férünk. A szoba falán olajké- Sek. Vizek, halászok, busók, mohácsi emberek. Itt él velük, az ő életüket örökíti meg műveiben Kolbe Mihály idestova öt évtizede. Kimeg/ünk a ház elé. Sok egyéb mt'lett izgat még, hogyan lehet így elengedni magunk mellett1 az öregséget, mármint úgy, "‘ ahogyan ezt a hetven éves művész tette, teszi. . .- Az alkotás, az állandó aktivitás nagyon sokat jelent ebből a szempontból is. Az alkotó, állandó aktivitásban élő- embert nem lepi meg, az öregség. Odalépünk a jó másfél méter magas betonkerítéshez. Próbálom föltornászni magáim. Kolbe Mihály egyszerűen át'endül a falon . . . Innen aztán ragyogó a víz, a sziget képe. — Hát ez az. Ez az én világom. A vízen valaki kajakkal szösz- mötöl. Húz néhányat a sodiíás ellenében, aztán megáll, rmrnt oki meggondolta magát. i Bebesi Károly ’ Pedig—emberek R omantikus történetek kedvelt alakja a férfi (vagy a nő), aki kettős életet él. Nappal elegáns, hitelképes arisztokrata, éjszaka rablóvezér vagy kalandornő. Szóval valami egészen más. Nos, talán valamelyik romantikus regényalakot irigyelte meg az az ismerősöm, aki nappal a nyilvánosság előtt a morál színeiben lorgolódó közéleti férfiú, a szocialista erkölcs szószólója, délután viszont elsősorban elvált férj, aki bírósági tárgyalások sokaságán próbálja megóvni forintjait a gyerekeitől, nehogy a gyerektartás átkos intézménye 7 00-200 forinttal többet gyűrjön belőlük maga alá. De a romantika szélsőségei iránti nosztalgiát fejezi ki másik ismerősöm életformája is. Ő az, aki munkahelye dolgozóit rávette, hogy szabad idejükben játszóteret építsenek a gyerekeknek. Ő az, aki nők és anyák napján köny- nyes hangon köszönti a magyar asszonyokat és személyesen nyújtja át nekik a hóvirág csokrot. És ő az, aki előző feleségénél hagyott gyermekeit már az utcán sem ismerné fel, hiszen évek óta nem látta őket. Beszélik ugyan, hogy a fia csavarog, a lánya kimaradt a gimnáziumból, de hát mindezért csakis az anyjuk a felelős, miért nem neveli őket keményebben. Persze mindig ilyen volt, ilyen gyönge szívű, elomló, tehetetlen, ezért nem bírta összetartani a családot sem. Most aztán egye meg, amit főzött. Harmadik ismerősöm nő! Minden lehető fórumon síkra száll az egyenjogúságért, ostorozza a zsarnok férfi-önkényt, gyűléseken és ankétokon hallatja szavát. A fia miatt vannak ugyan apróbb kellemetlenségei. Állítólag lopott a gyerek a vidéki kollégiumban, ahova erkölcsnemesités céljából bejuttatta. Meg ivott is a gyerek, arra kellett neki a pénz. De hát végtére azért van a KISZ, a pedagógus meg a Társadalom, hogy az eltévedt bárányt visszavezesse az akolba. Egyébként mindhárom ismerősöm közmegbecsülésnek örvend. Ők a pe- dig-emberek. Cigánykodik a gyermek- tartási pörben? Pedig milyen tisztességes, komoly ember. Istenem, kell neki a pénz, érthető, új családot szeretne alapítani. Elfeledkezett korábban nemzett gyerekeiről? Botrányaikat egy vállrándítással veszi tudomásul? Pedig a cégnél ő az anyák gyá- mola, a gyermekek nemtője. Istenem, kicsit szórakozott ember. Meg aztán nem akar elvált felesége belügyeibe avatkozni. Ez nem is lenne méltányos. Persze, ha ő nevelné azt a két haszontalant, nem csavarognának és nem maradnának ki a gimnáziumból. De hát így alakult. Mit tehetünk az objektiv körülmények ellen. Lopott, ivott a vidéki kollégiumba menekített fiú? Pedig milyen dolgos, szorgalmas asszony az édesanyja. Persze nagyon elfoglalt, mindenkin segít, de azt az egyet, a saját gyerekét igazán átvállalhatná valaki más. Es egyáltalán: van közélet meg van magánélet. Az utóbbihoz semmi közünk. Bizony semmi, amíg magánéleten az elromlott szerelmet, a kudarcba jutott házasságot értjük. Két felnőtt ember a maga ízlése szerint ronthatja el a saját életét, és amit ketten belül elrontottak, azt kívülről beavatkozó legföljebb tovább ronthatja. De a csavargó, kiábrándult, magával tehetetlen gyerek, akit válóper után, vagy már előtt a semmi szögére akasztottak, nem az anya és az apa magánügye. Sőt, én még azt is megkockáztatnám, hogy aki a magánéletében tisztességtelen, aki a megunt, vagy sose szeretett társtól nemcsak szabadulni igyekszik, hanem egyúttal tönkre is akarja tenni, akinek nem elég a válás, a fele pénz, a fele királyság, hanem a másikat kilöki a lakásából, megingatja az egziszten*■ dójában, állandó molesz- tálással, — hisz senki a másiknak annyit nem árthat, mint férj a feleségének, feleség a férjnek - ideggyógyintézetbe juttatja; szóval az ilyen lehet „pedig" komoly, dolgos, közösségi lény, a morál jó stílusú bajnoka, az anyák védelmezője, az egyenjogúság élharcosa, mégis jobban tesszük, ha minden mozdulatát gyanakodva figyeljük. Azért, mert a vállalat szerepéről, a pedig- életből bármikor kibújhat a valódi karakter. Csak ez az egy életünk van. És ha meghalunk, egyszerre tűnünk el a magán- és a közéletből. Senki se vési a sírkövünkre: a gyerekeiről nem gondoskodott ugyan, nélkülözni, csavarogni hagyta őket, de amúgy, a közéletben igazán szépen megállta a helyét. Fenákel Judit
