Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-30 / 299. szám
1977. október 30., vasárnap Dunántúli napló 3 Az űrhajó utasaiért mindannyian felelősek vagyunk Korszakváltás a világgazdaságban Beszélgetés dr. Bognár József akadémikussal, az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének igazgatójával — Professzor űr, hallottam egyszer Öntől, hogy Földünket olyan űrhajónak tekinti, amelynek sorsáért mindannyian, akik rajta utazunk, felelősséggel tartozunk. Ügy vélem, a világgazdaságban végbemenő robbanásszerű változások a szegény országokat szegényebbé, a gazdagokat gazdagabbá teszik. Méltán aggódhatunk az ,.űrhajó" utasaiért. — Más, hogy az emberiség, hogy él ma, mit csinál és mit kellene tennie. Éppen az a feladatunk, hogy megértessük a gazdagokkal; nem élhetnek úgy, mint korábban. Olyan intézményrendszereket kell létrehozni, amelyek a termelést optimálisan képesek megszervezni, s a javakat igazságosan elosztani. Ha mindent úgy csinálunk, tovább, mint eddig, akkor az ezredfordulóra valóban nő a fejlődő és a gazdag országok közti amúgy is nagy különbség. Az olajtermelő arab országokat, Venezuelát nem szabad idesorolni, nekik a szükséges tőkéjük megvan, több a pénzük, mint amennyit most el tudnak költeni. A negyedik világ helyzete viszont rosszabbodik. Nekik az energiát importálniuk kell, a'mezőgazdasági termékek is egyre drágábbak lesznek, sok ország nem tudja önmagának az élelmiszerszükségletét megteremteni. — Fenntartható-« ez az állapot? Hogy lehet megváltoztatni? — Az emberiség egymásra- utalt, nem hagyhatunk senkit magára gondjaival. A probléma viszont nagyon összetett: az igazságos elosztás problémája éppen akkor vetődött fel a legélesebben, amikor a tőkés világ amúgyis különlegesen nehéz helyzetbe került. Mindehhez hozzájöttek olyan globális problémák, mint a környezetvédelem, a technika, a fegyverkezés veszélyei. A legmodernebb fegyverek eddig hatalmas monstrumok voltak, ellenőrizni lehetett építésüket. Most a legkorszerűbb fegyverek akár a terroristák kezébe is kerülhetnek. Olyan komplex megoldást kell tehát a világnak találnia, amely mindezeket a tényezőket is figyelembe veszi. — Hazánkra és a többi szocialista ország gazdaságára csak fékező hatással voltak az elmúlt évtizedek világgazdasági jelenségei, vagy ösztönzést is jelentettek? — Változatlan helyzetben maradtunk, de nagyon rövid idő alatt lassulhat fejlődésünk, ugyanakkor ésszerű munkával a fejlett országok közelébe is kerülhetünk. Mondok egy példát. A nemzeti jövedelem növekedése és az energiafogyasztás között lineáris összefüggést tételeztünk eddig fel. Ha mondjuk öt esztendőre 6 százalékos nemzeti jövedelmet terveztünk, ehhez 7,2 százalékkal kellett az energiatermelést növelni. Ezt tovább nem fogadhatjuk el. Az emberiség, a természettudósokban bízva, évtizedek óta arra számít, hogy ha valamiben szűkében vagyunk, rövidesen kitalálják a szükséges javakat. Ma már csökkent az optimizmus. Kétezerig például energiaszűkében leszünk. Talán azutánra sikerül a fúziósenergiát, a Nap-, energiát az emberiségnek igazán szolgálatába állítania. Nem tartható tehát, hogy nemzeti jövedelmünk növekedését lineárisan az energianövekedéshez kössük. Veszteségek vannak a bányászatban, a villamos energia előállításában, a szállításban, a fogyasztásban. Ha ezeket csökkenteni tudjuk, lehetséges, hogy egy százalék nemzeti jövedelem növekedéshez nem 1,2, hanem csak 0,9 százalék energianövekedés tartozik majd. — Mi politikai szempontból nem fogadjuk el a fogyasztói társadalmat. Sok elemét viszont a technikai fejlődés révén mégis átvesszük. A szemlélet már nálunk is eluralkodó- ban van, hogy nem kell tartósságra törekedni, hiszen úgyis korszerűbb terméket veszünk néhány év múltán. A nyersanyagok tömege megy veszendőbe a feldolgozás során — túl keveset törődünk a hulladék felhasználásával. A termelési szerkezetünkben nem elég a nyugati tőzsdéken jegyzett árukat exportálnunk. Nyersanyagot, búzát, nem nehéz ma eladni. Gépeket viszont igen. Olyan gépeket kell gyártani, melyek beleilleszkednek a kinti géprendszerekbe. Teljesítményük, minőségük meg kell, hog^ egyezzen. Ismerni kell a piacot, termelési együttműködéseket kell találni... így lehetséges csak a közeledés. — A nemzetközi mammut-válla- latok miként tudnak a világgazdaság zavaró körülményei ellenére is maximális hatékonysággal dolgozni? Miért nem képesek erre a mi vállalataink, amikor az állam megvédi őket? — Talán éppen ezért, üveg-" házi ipar nem dolgozhat jobban, mint amely a versenyben részt vesz. Nálunk sok vállalat azt sem érzékeli, melyik termékére fizet rá, s melyik hoz valós nyereséget. A vállalatokat valós követelmények elé kell állítani. Amelyik nem tud hatékonyan és szükséges javakat termelni, azt le kell állítani. A gazdaságtalan vállalatok munkásait ott kell foglalkoztatni, ahol a korszerű, szükséges javakat előállitó termelő berendezések rendelkezésre állnak. Addig ne legyen új beruházás, míg egyetlen gép is kihasználatlanul üzemel. Ezt egy vállalat feltétlenül képes megvalósítani, de az ágazatoknak is erre kell törekedniük. — Az On véleménye szerint a világgazdaságnak a termelésben vagy az elosztásban keli fokozottan figyelembe vennie Földünk valamennyi lakójának érdekeit? — Gyökeres változást kell elérni a termelésben is. Százmilliók kerülnek a fogyasztásba (afrikaiak, ázsiaiak) a fejlett országok és a szocialista országok a Föld lakosságának mindössze 20 százalékát teszik ki, nem képesek a többi 80 százalékot ellátni. Csökkenteni kell az elosztósbeli különbségeket, de nemcsak az országok között, az országokon belül is. A tőkés országokban például átlagosan tízszeres jövedelmi különbségek vannak a legszegényebbek és a leggazdagabbak között. Indiában negyvenszeres! Lehetetlen állapot, hogy néhány ország termelje meg a világ kenyerét, meg kell tanítani mindenkit a termelésre, most még csak többnyire követelni tudnak. — Professzor úr, önök az évtized elején számítottak az olajválság nyomán kialakuló világgazdasági korszakváltásra? Nem hihető, hogy a gazdaság szigorú törvényszerűségeinél erősebb hatást gyakorolhatott egy végül is helyi jellegű háború. — Az intézet is, személy szerint én is számos publikációt jelentettünk meg már a hatvanas években, a mostani helyzet bizonyos elemeire gondoltunk. A világ élelmiszerhelyzete, a nyersanyagok csökkenő volta, nem kerülhette el a tudósok figyelmét. A hetvenes évek elején a gyorsuló infláció kapcsán jeleztük a várható változást. Arra viszont nem lehetett számítani, hogy ilyen robbanásszerűen következik be. Az 1973- as közel-keleti háborút követően az arab államok emelték az olaj árát, a tőkés országok természetesen azonnal visszafogták az olaj felhasználását. Ha az olajtermelő országok mögött normális, tőkét igénylő gazdaságok álltak volna, csak átmeneti ideig tarthattak volna ki, ugyanis az olajtermelés csökkenése miatt kieső anyagi veszteségek tönkretették volna az egész gazdaságot, fgy azonban ... Nem ez volt azonban, mint mondottam, a világgazdaság korszakváltásának (amelyhez egyébként hasonló változás az ipari forradalom óta nem volt) kizárólagos oka. — Kérem, professzor űr, mutassa be a Világgazdasági Kutató Intézet munkáját, néhány mondattal szóljon saját kutatási témáiról. — Változatlanul a világgazdaság fejlődésének prognózisa 1990-ig áll munkánk előterében. A jövő esztendő közepéig azonban elkészítünk 5 esztendőre olyan prognózist, ami időben, harmóniában szorosan kapcsolódik a 6. ötéves tervhez is. — Személy szerint a globális problémákkal foglalkozom, mint az energia, az élelmezés, a népesedés, az ekológia, a technika veszélyessége, amelyek egyenlő mértékben veszélyeztetik az „űrhajó” minden utasát. Mit kell cselekednie a világnak? A meglevő intézmény- rendszert felül kell vizsgálni, képesek-e a változásra. Százötven nemzetgazdaság együttműködését lehetetlen összehangolni, azért is van jelentőségük a KGST-nek, a Közös Piacnak és más regionális tömörüléseknek. Újból felül kell vizsgálni a kelet—nyugat gazdasági kapcsolatát. A cserekereskedelmet felváltja az együttműködés, a munkamegosztásra való törekvés. A szocialista világ és a világ fejlődő kapcsolata is megváltozik. Nyersanyagot vásárolunk, kész technológiát, rendszereket adunk. Ez lehet a korrekt szocialista gazdasági kapcsolat alapja. így biztosítható az „űrhajó" valamennyi utasának jövője, ezek szerint kell a világgazdaságot formálni. Lombosi Jenő A ciklikusság megöli a tervszerűséget Nagyító alatt a szerelőipar Előrelépés csak az üzemszerű termeléstől várható Ma az építőipar iparosítása a legfontosabb feladatok egyike: ezen belül is a szak- és szerelőipari tevékenység korszerűsítése. A Baranya megyei Állami Építőipari Vállalatnak ebben az esztendőben 1480 lakást kell átadnia. Eddig 794 új otthonba költöztek be a lakók. Az erőfeszítések a számadatokból nem érzékelhetők, mert a tervezett lakások alig több mint 53 százaléka készült el. Ennek ellenére bizakodnak abban, hogy az esztendő végére teljesítik a rájuk háruló feladatokat. * Létkérdés az eíőregyártás De milyen áron! A túlórák rendszeressé váltak. A kényszerhelyzetből fakadóan például csak a szerelőipari főépítésvezetőség 322 munkása augusztus végéig közel 21 000 túlórát használt fel, ami hatvanöt órát jelent egy főre vetítve. Merckle László főépítésvezető szerint másképp képtelenek a feladatokat teljesíteni. Az év végéig még legalább tízezer túlórával nő a többletmunka igénye. — A szerelőipar közel sem ért el olyan dinamikus fejlődést, mint ami a panel- és térelemgyártásnál bekövetkezett. Annak ellenére, hogy létrehoztuk az előregyártó üzemet, megkezdtük a térelemgyártást, bevezettük az egycsöves fűtést, tipizáltuk a hőközpontokat, általánossá vált a kisgépek használata — a különbség szembetűnő. Az előregyártás létkérdés számunkra: a víz, a központi fűtés, a különböző hőközponti idomokat, szerelvényeket a panelüzemben építjük be a térelemekbe. Ez lehetővé tette, hogy közel egy esztendeje az épületek alapsori csőszerelését kivéve a lakásokban alig van tennivalónk, a dugaszolóaljzatok, fürdőszobatükrök' és piperepolcok szerelésén kívül. A mi munkánk közel sem olyan látványos, mint a panelszerelőké. Az elsők között érkezünk az építési területre és utoljára jövünk el onnan. Időközben a technológiai folyamatoknak megfelelően egyik épületről a másikra vándorolunk: ez a munkánk jellegéből fakad. Sajnos, nem ritka az egyes építőipari munkák torlódása, ami gátolja az egyenletes és tervszerű tevékenységet. Ha éves szinten vizsgáljuk a szerelőipari kapacitást, az elégségesnek látszik. A legfőbb gondot viszont az egyenlőtlen leterheltség okozza. Ilyen szempontból a negyedik negyedév a legnehezebb: ha kétszer ennyi ember tartozna hozzánk, akkor sem győznénk munkaidőben elvégezni a főépítésvezetőségre háruló feladatokat. A szerelőipari főépítésvezetőségre éves szinten 130 millió forint értékű munka jut. Kapacitásuk negyven százaléka esik a lakásokra, a többi pedig ipari és kommunális létesítményekre. Mindez a következőkből tevődik össze: villany- és kábelszerelés, csatornaépítés, központi- és távfűtés, gázvezetékszerelés, hőszigetelés, szellőzés, hőközponti nyomásfokozók beépítése. A cél az, minél jobban lecsökkentsék a helyszíni építésiszerelési munka arányát. Sokat segít majd a mecsekaljai központi telephely, az ott épülő új előregyártó üzem, a központi raktárak. Az elképzelések között szerepel a konténeres szállítás bevezetése. A központi előregyártó üzemből, a raktárakból fémdobozokba kerülnek majd az építkezésre szánt anyagok, szerelvények, amikből a szükséges mennyiséget viszik majd a szerelőknek a menet- rendszerű túrajáratok. Ez magában hordozza a korszerűbb munkahelyi szervezés lehetőségeit. S itt jelentkezik az előközművesítés kérdése. Magyarországon ez egyelőre megoldhatatlan. A közművek építése a lakások kivitelezésével együtt kezdődik, ami nehezíti az egyes szakmák összehangolt munkáját. Igaz, a siklósi városrészben már közműalagút épül, de ezt az új módszert még meg kell tanulni. Gondot okoz a krónikus anyaghiány. Több hőközpontot azért nem tudnak szerelni, mert nem érkeztek meg a szivattyúk, a hőcserélők, különböző tolózárak. — Elmaradás mutatkozik a hőszigetelési munkáknál is — mondja a főépítésvezető. — Szakembereik negyven százaléka még mindig Budapesten dolgozik a főváros kérésére. Mindez nehézségeket okoz és félő, hogy emiatt újabb határidő csúszások keletkeznek. A létszámhiány pótlása csakis egyféleképpen képzelhetőéi: a műszaki színvonal emelésével, az élőmunkát pótló bérén- . dezések alkalmazásával, kottára írt munkaszervezéssel. — A főépítésvezetőségekhez tartozó dolgozók hetven százaléké szakmunkás. A kívülállónak ez jó aránynak tűnik, mégis azt mondom, hogy kedvezőtlen. Kevés a segédmunkás, így sok olyan feladatot is kvalifikált szakmunkásainknak kell elvégezniök, amit egyébként oklevél nélkül is megcsinálhatnánk. Az utánpótlással sem lenne különösebb probléma, ha nem csalnák el a fiatal szakembereket a kisebb hatékonysággal dolgozó építőipari szervezetek. Ezek tehát a legfőbb gondjaink. Salamon Gyula
