Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)

977-10-29 / 298. szám

1977. október 29., szombat DunQntmt napló 3 Fantasztikus komédia A sci-fi filmeket akár nép­szerű mitológiának is tekint­hetjük, melyben már Ür- Odisszea is van, szépszámú ür-szirénnel (lásd Alfa-Hold­bázis). A műfaj legjobbjai azonban kifejezett társada­lomkritikai töltésűek, mint Bradbury Fahrenheit 451 c. novellája, melyből Truffaut ké­szített kitűnő filmet. Gyakorib­bak azonban a sci-fi filmek­ben a „pusztulás képei", és az okok közt titokzatos űr-fer- tőzés, halálsugár (Androméda- törzs). E filmekben a képzelet reménykedve fantáziái egy gyermekded erkölcsi világkép és a nemzetközi egység lehető­ségeiről, de egyúttal korunk valóságának hegszorongatóbb aggodalmai is ott kísértenek. Nem csupán az atom-, hidro­gén-, neutronbomba nagyon is valóságos traumájára gondo­lunk. A sci-fi filmek, azon túl, hogy tükrözik ezt az újfajta ag­godalmat, amit a fizikai ka­tasztrófa, az egyetemes öncson­kítás, sőt teljes megsemmisülés ébreszt bennünk, az egyén pszichéjében lejátszódó folya­matok aggasztó voltára is fel­hívják a figyelmet. Ilyen Tar- kovszkii-Lem Solaris c. filmje, mely korunknak a személyte­lenséggel kapcsolatos nega­tív képzeíkincsét fogalmazza meg nagy erővel. A tudományos fantasztikus filmek ez utóbbi vonulatához kaDCsolható a Fantasztikus ko­média, Gopo-nak, a filmtörté­neti jelentőségű rajzfilm-rende­zőnek. a dinnyefejű Emberke­figura megteremtőjének új já- tékfilmie is. A Fantasztikus ko­médiában is, mint az szokás, meajelenik egy idegen szuper­civilizáció robot-követe. Gopo, szelíd ember lévén, jóindulatú szándékokkal ruházza fel bum­fordi emberszabású robotját, „aki” új energiaforrást keres a Földön. Ürkörökben is híre megv ugyanis, hogy egy egy­szerű általános iskolai tanár rak°taépítésbe fogott; - a rossz nvelvek szerint konzervdobozok­ból. A robot földi küldetése so­rán emberi gyarlóságok tanúja lesz, mivel a kollégális irigység Frankensteinné változtatja a szerény kis tanárt, a féltékeny­ség Don Jüant teremt belőle, a titokban szerelmes nő pedig nemzeti hősként képzeli el. így aztán robotunk sokszor elcso­dálkozik. de hűségesen továb­bítja információit egy számára már követhetetlen emberi vi- szonylatrendszerről. A tanulság végül is, hogy a legnagyobb földi energia a humor és a fantázia, az em­beri képzelet. Míg a szuper sci- fi filmek utópikus társadal­mában az ésszerűség vissza­vonhatatlanul úrrá lesz az ér­zelmeken, Gopo egyszerre fi­gurázza ki a „fantasztikus" mű­fajt és annak racionalitását, valamint az érzelmi gyermeteg- séget. A film első felében az ironikus hang következetesen érvényesül, később azonban, mikor a szerelmes nő képzeleté­ben jelenik meg a rakétás ta­nár, a film elúszik az érzelmes- ségben. Ami egy rajzfigurában hihető és művészi, amint meg­elevenedik, olyan lesz, mint egy túlérett Kis Herceg, aki ope­rett-hősként minden bolygóra földi virágokat akar ültetni, és így már nevetséges. Emlékezetes marad viszont az a képsor, ahol az űrben fel­növő emberke bezártságának feloldására négyoldalú vásznon földi tájat vetítenek, emberek­kel, labdát dobnak feléje, és az — hiszen csak kép-világ — a vászonról visszapattan. Go- pót aggasztja a természettől és embertől elválasztó idegen- ség. És ezt nem hidalhatja mór át pusztán a képzelet. S. A. TELEMANN: PIMPINONE A Varsói Kamaraopera vendégjátéka „Mert a heves szeretőnek, amint leterítik a csókok gyors nyilai, nyomban pénze hull, s elfolyik, szétesik.” így figyelmeztetnek Plautus kétezer éves sorai Devecseri Gábor fordításában. S megad­ják egy századokon át újra, meg újra felbukkanó komédia alapötletét, mely a késő rene­szánsztól a klasszikus korig számtalan megfogalmazásban ismeretes, Az itáliai reneszánsz udvarokban újjáéledő latin ko­médiák, és a korabeli népi humort reprezentáló commedia dell'arte hatására kialakuló­ban van az újkori vígjáték. Ugyanerre az időre esik egy új zenei műfaj, az opera meg­jelenése. Már csak néhány év, és megszületik az operabuffa, a vígopera, mely szüntelenül megújuló tartalommal és for­mában, az adott kornak meg­lelő átértelmezésben tulajdon­képpen még a mai napig fönnáll. Kezdetben az udvartartásuk­kal együtt utazó itáliai feje­delmek, illetve a Velencében, Firenzében, Mantovában tanul­mányokat folytató francia, né­met vagy éppen angol kom­ponisták terjesztik Európában az új stílust. így kerülhetett minden idők legtermékenyebb zeneszerzője, G. Ph. Telemann keze ügyébe ez a vérbő olasz komédia. * Ewa Ignatowícz, Osetta, az „úrhatnám szolgáló" és Jan Wolanski, a zsugori öregúr, Pimpinone szerepében tökéle­tes buffó karakterek. A fös­vény Pimpinonét szépségével elbájoló, majd fondorlatos mó­don vagyonából kiforgató Osetta története komikus hely­zetek egész sorát adja. Az opera folyamán a sírástól a nevetésig, az érzelgős szenti- mentalizmustól a dühkitörésig minden lelkiállapotra rímelő, azt kidomborító zenei anyagot hallottunk áriák formájában. Ezeket sodró lendületű, vir­tuóz előadásban megszólaló recitativók kapcsolták össze. (Ez a technika is a barokk újításai közé tartozik.) De bár­milyen formában, bármilyen komikus helyzetben szólaltak meg, a szólisták mindenkor megmaradtak a „klasszikus" mérték határai között, és ez valami különös naiv bájt adott játékuknak. Ez tette maradan­dó élménnyé alakításukat. * A zenekari kíséretet ellátó Musica Antiqua Collegium Varsoviense a színpad erkély- lyel elválasztó szemközti teré­ben az események igen han­gulatos hátteréül szolgált. E- mellett az opera zenei irányí­tását, kíséretét igen magas fo­kon, a szólistákkal tökéletes összhangban oldották meg. Talán a legtöbb, amit elmond­hatunk, hogy a darab folya­mán végig szemünk előtt ját­szó zenekart nem vettük észre. Az opera három felvonása előtt előjátékként elhangzó oboaverseny-tételekről csupán annyit, hogy szintén a kiala­kuló barokk gyakorlatához tar­tozott a szüneteket balettbe­tétekkel vagy apró jelenetek­kel kitölteni. Szándékosan hagytam beszá­molóm végére az estet meg­nyitó három Telemann-verseny- mű említését. Véleményem sze­rint a libériás-parókás muzsi­kálás ideje 200 éve lejárt, a XX. század emberének nem mond sokat. Akik kuriózumra vágytak, láttak egy élő mú­zeumot, akik Telemannt akar­ták megismerni, 1977-ben hal­lottak egy rutin ízű összjátékot. Igaztalanok volnánk, ha két­ségbe vonnánk ennek a ra­gyogó együttesnek a képessé­geit. Hisz az operában a ka­maramuzsikálás magasiskoláját mutatták be. De aminek ott funkciója volt, az a „hangver­senyen" értelemzavaró forma­sággá vált. Jobbágy Valér Koihatáz Az Árvácska nemcsak Mó­ricz Zsigmond életművében, de irodalmi összképünkben is fon­tos mű. Olyan — ma már —, mint egy letűnt világ kövüle­te, miközben egyéni sorsot tud egyéni színekkel megfesteni, általánost is ábrázol, egy szin­te hihetetlen kort, de amely tegnapelőtt még realitás volt. Ranódy László hiteles, szép filmre vitte a művet, Sára Sándor megrázó képei konkre­tizálni tudták ezt a sötét vilá­got és egyszersmind leírni az emberi lélekből kiirthatatlan szépség- és szeretetvágyat. Most azonban, amikor a fil­met a tévé sokmilliós nézőkö­zönsége is megtekinthette, fur­csa dolog derült ki. A filmet csak 16 éven felülieknek vetí­tették. Nincsenek országos ada­taim, csak pécsiek, de az is valami: a pécsi iskolásokat még tavaly elvitték a mozik­ba, szervezetten, testületileg nézték meg az Árvácskát. így aztán őket már nem is na­gyon befolyásolta a korhatár megjelölés. A jelenség mégis szóra érdemes, mert nemcsak a televízió következetlenségei­re utal általában a filmek kor­határainak megállapításában, hanem valami másra is. És ez talán nem belemagyarázás. A 16 éves korhatárral vala­kik meg akarták kímélni gyere­keinket valamitől. De ugyan mitől? A múlt reális és iszo­nyú képétől, a nyomor lélek­torzító hatásának megismerésé­től, attól a katarzistól, ami a szenvedéseken is fölülemelke­dő gyermeki tisztaság látvá­nya okozhat? Ne feledjük, az Árvácska „mese" is, történet, amelyet végig lehet élni, gon­dolni, és ennek a végiggondo­lásnak végül is csak pozitív hatása lehet. Én nem félteném a gyereke­ket a valóság megismerésétől, hanem sokkal inkább a hamis világképtől, a giccstől, az üres kalandoktól, a cukormázas fél­revezetéstől, vagyis mindattól, ami sok korhatár nélküli film­ből áramlik feléjük. H. E. Pécsi Kamaraesték Új arcok tűntek fel hétfőn este az Ifjúsági Ház színház­termében a közönség sorai kö­zött. A Pécsi Kamaraesték kö­zönsége kicserélődött. Ezek a fiatalok már nem emlékeznek rá, hogy pár évvel ezelőtt a Manézs Színház, a JATE, és más nagy hírű együttesek társasá­gában fellépett egy nem ke­vésbé híres csoport, a „Csili". Vezetőjük, rendezőjük: Dévé­nyi Róbert. Ö rendezte a hétfő esti bemutatót is, már a KISZ Központi Művészegyüttes iro­dalmi színpadának rendezője­ként. Előadásuk technikai okok miatt nem a meghirdetett Tig­ris a Bégmezőn c. Gosztonyi- darabbal kezdődött, hanem az együttes egy régi színját­szójának, Török Virágnak ver­sekből és vidám prózákból ösz- szeállított műsorával. Kár, hogy a klubméretekre készített mű­sor elveszett az IH színházter­mében. Gáli lózsel: Künn a bárány, benn a farkas c. já­tékuk már igazi színház volt. A színpad szabályait kitű­nően ismerő rendező kiváló színészekkel élvezetes elő­adást teremtett. Bár elmondá­suk szerint ez a játék is klu­bok pódiumára készült. (Sokat játszanak különböző munkás- szállásokon, az együttes ezt fő feladatának tekinti.) Mégis si­került a színpadról is hatniok Érdekes volt megfigyelni, hogy előtérbe került náluk is a szí­nészi játék, a jellemformálás fontossága. A rendezés és a színészi játék mértéktartóan, de meggyőzően valósította meg a dráma színi lehetősé­geit, s érthetően, élvezetesen tolmácsolta a darab filozófiai gondolatait. Az „új közönség" élvezet­tel nézte produkciójukat. Csak néhány „öreg" színházba já­róban merült fel — az elisme­rés mellett — nosztalgikusan a régi kamaraesték fergete­ges színházi élményeinek sora, Amit most láttunk, mérföld­kőnek is tekinthetjük. Az ama­tőr színjátszómozgalom egy korszaka lezárult. Üj szakasz kezdődött, melyet ha nem is látványosan, de mindenképpen átgondoltan, tisztességesen és művészi hitellel képvisel, s in­dít további útjára a KISZ Köz­ponti Művészegyüttes is Dé­vényi Róbert vezetésével. — Bagossy — A szakosított költészet színeváltozásai Gellér B. István kiállítása Gellér B. István azon kevés fiatal művész közé tartozik, aki régtől fogva tudja, (s tudásá­nak következetesen művészi for­mát is ad), hogy körülbelül hol kell bekapcsolódnia az elő­dök már el nem végezhető munkájába, és aki a keresés, kísérletezés néhány esztendőnyi bizonytalansága után a saját művészi arcéi másutt fel nem lelhető egyszerűségével büsz­kélkedhet. Gellér műveiből kitetszik, hogy a mai képzőművészettel kapcsolatos, valamennyi, az al­kotói perspektíva számára lé­nyeges kérdést áttekintette, megtalálta a kapaszkodókat a művészet egyetemes közelmúlt­jában, s volt bátorsága számos ponton tagadni, számos ponton egyénileg megtalált adatokkal kiegészíteni a „készen kapot­tat”. A Színház téri kiállítóterem­ben az utóbbi öt év munkás­ságát reprezentáló festmények és grafikák vannak. Gellér azonban készít plasztikákat is, figyelemre méltó tipográfiai kí­sérletei vannak, illusztrációkat készít folyóiratoknak, lehetősé­geihez mérten mindenütt jelez­ni kívánja a művészi beavat­kozás szükségét. E ténykedésé­vel mintegy jelzi azt is, hogy a kizárólagos „festői" tevékeny­séggel nem lehet minden, a művész kíváncsisága és kísérle­tező kedve számára izgalmas kérdésre felelni. Végül is azonban festménye­ket láttunk,, még akkor is, ha olykor a grafika eszközeivel élt Gellér. Akkor, amikor a fest­ményekről beszélünk, óhatatla­nul ott bújkál gondolatainkban a „nem festői" művek mondan­dója, melyekben, mint a fest­ményekben is, a két- és sok­értelmű dolgok költői rendsze­rezésére törekszik. Ez a szándé­ka kifinomult fesfő-tudomány- ra épül, ennyiben visszautal a geometrikus-konstruktív és más, szigorú következetességet érvé­nyesítő ars poétikákra. De el­lentéteket, ellentmondásokat, festői alap-összeütközéseket ke­res, ezért a hibátlanul alapo­zott képfelületre, az egynemű, nagyon szépen megfestett szín­mezőkre, a tökéletes egyene­sekre és mértanias szabályos­sággal meghúzott görbületekre személyes, önkényes színeket borít, utánozhatatlanul vegyí­tett keménységű, vagy lágysá- gú színpárokat oszt ki. Mesé­lőkedvének megnyilvánulása­ként nem átall „történésekbe” keverni mértanias jeleket, me­lyeknek lényege a változatlan­ság és cselekménytelenség len­ne. Képei gyakran „mesékkel" leírhatók, ugyanakkor kezelhe­tők önmaguk zárt rendszerében való forma- és színhangzatok- ként is. Gellér képein rendsze­rint ismert, semmilyen „különös" jelentéssel nem tetszelgő for­mákat látunk, de olyan köl­tői metamorfózisok után, me­lyeknek során már nem a kol­Kopernik 72. lektív, az ismert jelentés, ha­nem a személyes, a művészi jelentés lesz hangsúlyos. A ja­pán vers hangulatát idéző „Cinege-haiku", finomságával, ravaszul adagolt arányaival ki­emelkedik az anyagból. A hideg ráció és személyes fantázia összebékítésének sok­szor kockázatos, néha gyümöl­csöző kísérletei között szép mű­vekkel, figyelemre méltó követ­kezetességgel állja meg helyét Gellér B. István. Aknai Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents