Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-22 / 291. szám
1977. október 22., szombat Dunántúli napló 3 A képernyő előtt Törőcsik Mi a tehetség? Ajándék vagy átok? Mit jelent annak az embernek, akihez odaszegődött? örömet vagy kínlódást? S mire kötelez a tehetség? Csupa ilyen kérdést tehetett fel magának a néző, míg a Törőcsikről készült különös, szikár és kegyetlen portréfilmet nézte. Mert ez a portréfilm —, ha az volt egyáltalán — szinte már nem is egyetlen emberről szólt, hanem magáról a jelenségről. „Színésznő vagyok" — ez volt a címe. Ez a cím annyi minden egyebet is takarhatott volna. Sziporkázó közhelyeket, bájos magamutogatást, végzet asszonyát, akármit. De nem, itt egészen más tartalmat nyert a szó. Törőcsik — ha „ezerarcú" színésznő esetében beszélhetünk egyetlen arcról — megtalálta a maga igazi arcát. Ez az arc szikár, mint a film is, dísztelen, kitárulkozó és szemérmes egyszerre, olyan, mint egy lenyomat, amelyről leolvashatók a szenvedések, az örömök, a tudás, az önmegvalósításért vívott küzdelem. S mi az „önmegvalósítás” ott, ahol jelen van a tehetség? Csakis e tehetség kibontása, formáinak megtalálása lehet. Vagyis szüntelen kétség és szüntelen félelem, ugyanakkor szakadatlan „boldog” lelkesültség is. Talán kicsit hangsúlyosabb volt ennek a harcnak önemésztő oldala mintamilyen a valóságban. De így vált mindenki számára érthetővé. Talán kicsit kegyetlen volt a módszer, de így jutott el az őszinteségnek addig a mértékéig, ami már önmaga is műalkotás. így a film épp annyira műalkotás is volt, mint amennyire portré és mint amennyire műhelymunka. A módszer magában is izgalmas, nem is kell túlságosan elengedni a fantáziát, hogy elképzelhessük: micsoda nyereség lenne, ha ilyenféleképpen juthatnánk közel más területek alkotó egyéniségeihez is. Hiszen bármennyire szakma a színészet, bármennyire szakmai kérdés, hogy ki tud és hogyan tud pódiumon szerepelni, ez a szisztematikusan végigvitt folyamat, amelynek a vége nem győzelem lett, hanem vereség — más tekintetben is tanulságos. Mert nekünk, akik ott lehettünk a képernyő segítségével a pódiumon és végighallgathattuk a nagy- nehezen vállalt és keservesen született produkciót, nekünk valószínűleg egyértelműen tetszett ez a versmondás. Törőcsiknek nem tetszett. Mi hát az igazság? Kinek van igaza? Lehet, hogy mindkét félnek. A közönségnek is igaza van, mert ez a versmondás hiteles volt. De vajon mihez, kihez képest? Ezért igaza lehet Törőcsiknek is, ha elégedetlen. Mert előtte a tökéletes lebeg, délibábként hívogatja, ösztökéli és kétségbeesésbe kergeti. S mi többet tehetne színésznő vagy bárki más, általában az ember, mint hogy a tökéletest keresi, afelé tart egész életében. H. E. Korszerű gondolatok — modern mozgáskultúrával A tánc és zene sikeres találkozása A Pécsi Balett pénteken Tóth Sándor koreográfus három egyfelvoná- sos művének bemutatásával kezdte az évadot. A „Balett ’77” összefogó cím már jelzi a tartalmat: híven a társulatot létrehozó eszmékhez, korszerű gondolatokat fejeznek ki a bemutatásra került művek, modern mozgáskultúrával, élő magyar zeneszerzők műveinek inspirációja alapján. Mind a művek műfaját, mind a táncstílust tekintve, a bemutatott művek Tóth Sándor ko- reográfusi sokszínűségét, ötletességét bizonyította. Koreográfiáiban megőrizte a Pécsi Balettet eddig is jellemző mozdulatrendszert, de ugyanakkor bővítette a korszerű klasszikus balett elemeivel. E két kifejezési mód alkalmazása révén színesebb, gazdagabb lett a tánc nyelvezete, így a gondolatok is plasztikusabban juthattak kifejezésre. Az est első műve: „öt etűd cimbalomra" c. szimfonikus balett, Sáry László, Kurtág György, Petrovics Emil és Szokolay Sándor cimbalomra készült, Fábián Márta cimbalomművész előadásában hallható kompozíciók balettváltozata. E cselekmény nélküli, érzelmeket, vonzalmakat bemutató mű a koreográfus biztos zenei érzékét bizonyította a zenei és a tánc- nyelvezet sikeres találkozása révén. A korszerű mozdulatrendszer, a gesztusok és pózok ritmikus változása, ezeknek tiszta vonalvezetése, a csoportok térbeli elhelyezése az archaizáló frízek megelevenedé- sének érzetet keltették. A ko- reográfusi gondolat megvalósítói közül Bretus Mária és Sólymos Pál kettőse volt atmoszférikus, míg a harmadik tételben — a humortól sem félve — jellegzetes lelkiállapotot, magatartást ábrázolt kitűnő érzékkel Zarnóczai Gizella. Abban a szerencsés helyzetben lehetett a pécsi közönség, hogy e műveket október 12-én a Liszt Ferenc hangversenyteremben hallhatta a „Korunk Zenéje” hangversenysorozatban. E művel kapcsolatban idézünk Kircsi László írásából: „ ... Kurtág zenéjének ..., melyben mozgások, cselekvések, emlékek, széles skálájú érzelmek éppúgy megtalálhatóak . . ., mint a zenei múlt tisztelete, . . . példázzák . . ., hogyan válhat hangzóvá egy mozdulat, egy gesztus ...” (Dunántúli Napló, 1977. okt. 15.). E zenei ábrázolás tánci megvalósulását láthattuk péntek este. A szimfonikus költeményt a Szöllősy András zenéjének hatására készített „A tűz fiai" c. balettdráma követte. Az otthonukból erőszakkal kiszakított érzelmeket foglalta táncba a koreográfus. A küzdelem és kiszakított, meggyötört emberek áldozatvállalását, az eközben kialakuló lelkiállapotot, érzelmeket foglalta táncba a koreográfus. A küzdelem és kibontakozás folyamatát, a kapcsolatok kifejezését expresszív, drámai test- és kézmozdulatokkal jelezte, szemben az erőszakon képviselők éles, szögletes mozdulatrendszerével. A börtönjelenet álomképében a férfi és nő azonos tartalmú érzéseit kétféle mozgásrendszerkövetelménynek, amely országosan — sőt külföldön is — fémjelzi a magyarországi modern balettegyüttest. A drámai hatást feloldó befejező mű a fiatalok szórakozását bemutató Disco. A társastánc elemeit ismerve, ezt felhasználva mutatja be a koreográfus a fiatalok gyorsan alakuló érzelemvilágát: mindig a legújabb a legszebb, a legjobb. Az időnként revüszerű beállítás mellett - amely e műfajban elkerülhetetlen — olyan elementáris lendületű táncnak lehettünk tanúi, amely magával ragadta azokat is, akik e szórakozásnak kevésbé ismerői, szeretői. A koreográfus elképzeléseit megvalósító táncosok közül ki kell emelni Körmendy Lászlót „A tűz fiai” c. mű befejező jelenetében nyújtott mélységet és szuggesztivitást tartalmazó szép táncáért. Az est felfedezettje: Zarnóczai Gizella. A három bemutatott műben különböző táncstílusban különböző érzelmeket, jellemeket ábrázolt a tartalomnak megfelelő kifejezéssel, hitelesen, nagyon szép mozgáskultúrával. Azt a táncostípust ismertük meg benne, aki él a táncban, teljes mértékben azonosul a megjelenített személy érzelemvilágával, aki a tánc elemeit nem külsődleges eszközként használja, hanem eszköz a kifejezés érdekében. Művészi képességeit, sokoldalúságát a Disco-beli alakítással csak megerősítette. „A tűz fiai” pás de deux-jének lírai tánca után ennek teljesen ellentétes mozgásrendszerében olyan vitalitással, atmoszférikus képességgel táncolt, amely megérdemelten aratott nagy sikert. Fonay Zsuzsa rel ábrázolta — a nő lírai, klasz- szikus elemekből felépített, nyújtott vonalvezetésű tánca és a férfi határozott, erőteljesebb mozdulatai -, erősítették a drámai hatást. Uhrik Dóra betegsége miatt „Az első fiú asz- szonya" szerepét Tiborcz Zsuzsa vette ót. E szerep kulcsfontosságú a műben, mert ez a szóló az első drámai mozzanat, amely meghatározza a cselekmény, a dráma további sorsát. Sajnos, Tiborcz Zsuzsa ehhez a szerephez még nem tudott felnőni, nem éreztük a gesztusok mögött ezeknek mély tartalmát. A klasszikus iskolán felnőtt fiatal táncosnőnek a Pécsi Balettet jellemző tóncstílus mellett ennek specifikus gondolatrendszerét is ót kell vennie, hogy megfeleljen annak a Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban FiLMIEGYZE! Simó Sándor író—rendező Apám néhány boldog éve című, új, színes magyar filmjével nem kis feladatra vállalkozott. A felszabadulást követő évek forrongásait, ellentmondásoktól terhes légkörét szerette volna megidézni egy kispolgár sorsára, megpróbáltatásaira kegyelettel emlékező alkotásában. Szokatlan nézőpontja megválasztásával természetszerűleg és önként korlátozta ábrázolási eszközeit a „csak” művészire, sőt nemegyszer az esetlegesre. Az ilyen „leszűkítés" azonban csupán akkor lehet eredményes, hiteles, meggyőző, ha kimagasló értékű irodalmi alapanyaghoz magas művészi színvonalon történő megvalósítás társul. Sajnos, az Apám néhány Apám néhány boldog éve boldog éve már az alapanyagot, az alapnovellát tekintve is gyengélkedik. A filmben lejátszódó történések túlontúl általánosságban érzékeltetik a kor drámaiságát és ezen belül a Török család drámai helyzetét. A történet konfliktushelyzeteiből kibontatlanul merednek ránk az igazi konfliktusok, azaz az egyedi az esetek legnagyobb részében általánosságokba fullad. Amit pedig egyedinek tekinthetnénk (figurák, cselekményfordulatok), képtelen kellő meggyőző erővel beilleszkedni az általánosba. így a film alapjában véve becsületes, jószándékú törekvései már a forgatókönyv, sőt az alaptörténet zökkenőin, jellegtelensége- in elakadnak. Kétségtelen, hogy mindehhez már hiába társulna egy akár legmagasabb rendű kivitelezési stílus, a tartalmi szegénységet ez nem kompenzálhatná. Ami a film tényleges megvalósítási stílusát illeti, félig kibontott, az ötlet szintjén mozgó elemek alkotják. A legfőbb nehézséget a stílus dolgában nyilván a konkrétan adott kor érzékeltetése, a jelen és a múlt közötti távolság megteremtése jelenti. A múltról bizonyos fajta és bizonyos fokú értelmezés nélkül szinte lehetetlen általános érvényűt mondani. Nem véletlen, hogy számos rendező értelmezése maga a stílus. (Ilyen volt például Grunwalsky Vörös rekviemjének stiláris szempontból alapvető, erősen kötött tónus- rendszere.) Az Apám néhány boldog éve ábrázolási rendszerét az artisztikumra, a „csak" művészire építve, erről az oldalról kellett volna hogy pótolja, „behozza” mindazt, amit alapállásának megválasztásával másfelől kiszorított. Sajnos, ez nem sikerült. így a film a személyes megemlékezés és az ezen kétségtelenül túlmutató kegyelet filmművészeti epizódjává minősítette magát, másokra hagyva a benne rejlő művészi mag általános érvényű feldolgozásának feladatát. A főszereplők közül figyelemre méltó alakítást nyújtó Lo- hinszky Loránd (a Román Népköztársaság érdemes művésze), Szakács Eszter, Bujtor István, Patkós Irma, Meszléry Judit és Madaras József sem tudták maradandóan rögzíteni emlékezetünkben — mint szerves egészet, mint műalkotást — a látottakat. — B. K. — Könyvek a Nagy Októberről A Nagy Októberi Szocialista Forradalom közelgő hatvanadik évfordulójára több olyan könyv látott napvilágot, mely a dokumentum hűségével és pontosságával tárgyalja az eseményeket. Köztük elsőnek kell megemlítenünk Remete László munkáját, az így látták a kortársak-at. Ez a kötet közel három év magyar sajtóvisszhangjából válogat, azokat a riportokat, közleményeket, tárcákat, novellákat tartalmazza, melyek 1917 és 1919 között jelentek meg magyar írók, költők, publicisták tollából különböző újságokban. A dokumentumok alapján sajátos kép rajzolódik ki arról, hogy a korabeli magyar szellemi élet jeles képviselői — köztük olyanok, mint Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Karinthy Frigyes, Jászi Oszkár, Lukács György stb. — hogyan látták az orosz forradalmakat, miként gondolkodtak a világtörténelmi eseményekről, milyen álláspontra helyezkedtek a háború és a béke kérdésében. A Nagy Október győzelmét azok a magyar internacionalisták is elősegítették, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a polgárháború frontjain. Visszaemlékezéseikből a Kossuth Könyvkiadó állított össze érdekes kötetet Tanúságtevök sorozatában. John Reed könyve, a Tíz nap, amely megrengette a világot, az októberi forradalom mindmáig legnépszerűbb krónikája. Tucatnyi kiadás után most a hatvanadik évforduló alkalmából ismét eljut az olvasókhoz. A Nagy Október eseményei költők, írók, művészek seregét ihlették meg a világon. A Sugaras október című válogatás több mint félszáz magyar és más nemzetiségű költő versét tartalmazza. A már klasszikusnak számító költemények mellett számos olyan lírai reflexiót találunk a kötetben, mely a Nagy Október szellemi kisugárzásának jegyében született az utóbbi évtizedekben. Kovács Sándor HQNGVERSENY A Hazafias Népfront Baranya megyei Bizottsága és az NDK Kulturális és Tájékoztató Központja szerdán este rendezte a Tschaplik-trió hangversenyét a Csontváry-múzeumban, elsősorban szakmai közönség részére. A külföldi magyar intézetek is gyakran rendeznek hangversenyeket olyan céllal, hogy előadóművészeinknek mind szélesebb fórumot teremtsenek, hírüket terjesszék. Ilyen alkalom volt ez a hangverseny is. Érdemes és tanulságos volt meghallgatni, nemcsak a zenei élmény, hanem az önkénytelenül adódó összehasonlítási lehetőség miatt is. Kiváló énekest ismertünk meg Peter Tschaplik személyében, aki a nagy romantikus dalirodalom legjobbjaiból (Schubert, Schumann, Richard Strauss) énekelt igen kulturáltan, mindig a zenei lényegre koncentrálva. Szintén romantikus zenét (Schumann, Henri Ra- bond) és Debussyt játszott Diethelm Kühn klarinétművész. Technikájához, zenei formálókészségéhez kétség nem fér, mégis szokatlan volt hallanunk ezt a nálunk már évtizedek óta nem használt egyenes, vib- rálatlan klarinéthangot. Mindkettőjük zongorakísérője és Mozart: d-moll Fantáziájának (KV. 397.) előadója, Gertrud Geissler zongoraművésznő kamarazenei erényeivel hatott. Szólójótéka — egy vezető társ hiányában — kevésbé átgondolt, improvizatívnak tűnt. Kircsi László
