Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-17 / 286. szám
Interjú az interjúról Mi a titka Vitraynak? V alamit okvetlenül kérdezni kéne tőle. Átel- lenben, a körberakott székek egyikén ül, pipázik. Meggyújtja, aztán még egyszer meggyújtja, újból meggyújtja. Mit kérdezzek? Hogyan kérdezzem? „Vitray elvtárs, mióta dohányzik?" Vagy: „Tamás kérlek, mit szívsz?" Esetleg: „Már kora gyermekkorában is dohányzott?" Ostobaság. Egyre hülyébb kérdések jutnak az eszembe, magam is megborzadok tőlük. Maradok tehát csöndben, hallgatom. A beszélgetésről beszélget egy délután, órákon ót a pécsi SOS ÉLET telefonszolgálat tagjaival, akiknek szintén az a feladatuk, hogy embereket szólaltassanak meg, lelkeket nyissanak fel. Neki gyakran sikerül. Miért? Mitől lesz az a beszélgetés emberi, színtiszta és hatásos? Meg lehet ezt vajon tanulni? „Évekkel ezelőtt vezettem egy riporter-stúdiót. Gyakran játszottunk, s egyik alkalommal azt játszottuk, hogy az ifjú kolléga a mikrofonnal a kezében az ablakhoz áll, s nekünk, többieknek tudósít mindarról, amit lát. Nagyon korrekt és szép leírást kaptunk az utcán történtekről, s a néhány perces tudósítás valahogy így fejezte be: félhat, a szemben levő bérház ablakaiban egyre több kékes derengést fedezhet föl a szem. Jó tudni, hogy nézik a televíziót. Igen frappáns volt, a hatáspauza után bólogattunk is, hogy ügyes kis munka, aztán észbekaptam ... Te, mondtam neki, hiszen ma hétfő van .. . Hiteles volt? Valódi? Mitől hiteles valami?" Kérdéseit nem személyhez intézi, hanem csak úgy. Furcsa. Nem is kérdések, valami más. A beszélgetés a közege, úgy itatódik át vele egész személye, mint a szivacs. Nincs egyetlen elszalasztott pillanat, nincs egyetlen pusztába kiáltott gondolat. * „A beszélgetésben nem szabad kérdéseket feltenni. Az interjú műfaja a mi szakmánkban az, hogy valaki kérdéseket tesz fel, és másvalaki válaszol a kérdésekre. De ettől még nem lesz beszélgetés az interjú. Nem szabad kérdezni. Ha valaki csak kérdez, csak válaszokat kap rá. Mondjak ró példát is? Meccsközvetítés nincs, helyette köztiszteletben álló művészünk műsorát sugározzuk. Telefon érkezik az ügyeletre, borízű hang öblöget a kagylóba: ki az a szakállas barom és még mennyi ideig fog beszélni? A válasz: Még hat percig, Kodály Zoltán. Ez a klasszikus példája a kérdésnek, és a rá adott válasznak. Reagálni kell a beszélgető partnerre. Reagálni.” Már alaposan benne vagyunk a beszélgetésben. Rázós kérdések. Bántott-e már meg valakit, tudatosan a kérdésével — vagy reagálásával? Szépen reagál erre is. Ha valaki kezet emel rám, kettős fedezékbe vonulok, mondja. Hogyan képzelhetem el, hogy megnyílik a számomra, ha megérzi, bántani akarom? Igaz. Itt sejlik fel a közös a telefonszolgálat és Vitray Tamás munkájában: az egyetlen eszköz, ami sikerre viheti a beszélgetést, a beleérző képesség, az empátia. Ha egy kicsit ugyanazok tudunk lenni, mint a másik. Ha egy kicsivel többet törődünk vele. Ha szépen tudjuk befejezni, amit elkezdtünk. , yűlölöm, amikor azt mondják: köszönöm a beszélgetést. Ez maszk, idétlen, álvég, csinálmány. Valahogy mégis be kell fejezni. Előfordult, hogy csöndben maradtam. A partner is. Ez néhány másodpercig tart, a rendező ezalatt lekeverheti a képet. És akkor beszól: ennyi: És ezzel vége. Az is előfordult, hogy a partner a csönd után megkérdezte: itt a vége? Mondtam, igen. Én is úgy gondolom, fejezte be. Sokszor nehéz befejezni, hiszen nagyon bele lehet melegedni a beszélgetésbe. Az egyik ötszemköztben történt meg, amire a legbüszkébb vagyok, hogy valamire reagáltam, kértem a partnert, hogy talán erről egy kicsit részletesebben beszéljen, és akkor ő nagy levegőt vett. Hát kér- lekszépen, az úgy volt, hogy amikor... De modd, Tamás, ugye nem tartalak fel? Annak, hogy ez megtörténhessen, egyetlen titka van. Figyelni kell a másikra. Nincs unalmas ember, nincs történés nélkül egyetlen pillanat. Csak oda kell figyelni. Kíváncsinak kell lenni a másikra. Ha valaki odafigyel, megnyerheti a másikat." * Ennyi. Kampis Péter Társadalmi munkában szépül a lakótelep Barcson, a Béke lakótelepen az új négyszintes saroktömbben 73 lakás és a földszinti üzlethelyiségek műszaki átadása után beköltöztek a lakók, valamint a könyvesbolt, a takarékszövetkezet és a Zita kötődé. Elkészült az épület útja, parkolója, jelenleg a parkosítást végzik. A Bajcsy-Zsilinszky Endre utcai ABC előtti téren átadták a parkot és a játszóteret. Társadalmi munkában végzik a barcsiak az óvodai parkok felújítását és játszótereik építését is, összesen egymillió 300 ezer forint értékben. HHh i>i*ony Tíz év múlva ? Anyaszerepben Huszonhárom éves, férje díjugrató lovas; a közelmúltban törte össze Polski Piát gépkocsiját; négy év alatt öt fesztivált nyert, a héten érkezett haza kéthónapos szovjetunióbeli turnéjáról. Szemei álmosak, arcbőre sima, pöttyös kötényruhájához fekete garbót visel. — Mikor sírt utoljára? — Azon a napon, amikor első lettem a Metronóm 77 fesztiválon. — örömkönnyeket ejtett? — Nem. Azt sajnáltam, hogy nem élvezhettem ki a győzelmet, nem vehettem részt a gálaesten, mert már várt a repülőgép és a sok tízezer kilométeres út. — Én nem értek a zenéhez, arra sem emlékszem már, hogy mi volt a győztes szám címe, csak arra, hogy kedvesen mutatott a színpadon. Gondolom, egy profi előadóművésznél ez is csak gyakorlat dolga. — Tudom, hogy a fellépésnek, a megjelenésnek külön tudománya van. Én ezt Katona Klári - mikrofon nélkül nem tanultam, mert a profizmust nem azonosítom a megjátszással, a mesterkéltséggel. Ha szimpatikusnak találtak a színpadon, akkor ez azért volt, mert őszinte voltam. — Ha nem lenne zenekar a háta mögött és egy zsúfolásig megtelt előadóterem színpadán lenne három perce, mit csinálna? — Verset mondanék. Egy Apollinaire négysorost. — Milyen könyveket vitt magával a Szovjetunióba? — A Pókhálós palackokat, Krúdytól. Ezen kívül Kolozsvári Grandpierre Emil és Thomas Mann egy-egy no- velláskötetét. — Hogyan képzeli el egy estéjét tíz év múlva? — Színpad nélkül. Nagyon tisztelem Toldi Máriát, aki két kisgyermek boldog édesanyjaként a Postás Művelődési Központban éneket tanít. Ö szépen hagyta abba a pályát, nem várta meg a füttykoncerteket, így szeretnék én is tenni. Tíz év múlva lesz néhány gyerekem, akik tejeskávét isznak, miközben én zongorázom egy jól fűtött szobában. Addigra talán kitanulok egy szakmát is és a régi lemezeket jó mélyen elásom a sublót mélyére. E. A. Borkészítés, borcsinálás... Egy kevés cukrot tehet bele a gazda? Akkor kezdtem először gyanakodni, amikor a világsajtó szétkürtölte: marhavérrel hamisították a világhírű olasz vörösbort, a chiantit... Ez már jó régen történt, azóta mégis megnézem a vöröseket'... szóval a borokat, ízlelgetem, titkos gondolataim közt dédelgetve, hogy vajon miből van? Azt a viccet próbálom elsütni Módos Ernőnek, a Villány-Siklósi Állami Gazdaság pincemesterének, amelyben az öreg borkereskedő a halálos ágyán árulja el a Nagy Titkot fiainak: szőlőből is lehet bort csinálni ... De nincs sikerem, a vicc meg szakállas. A pincemester is. — Alkoholos italt sokmindenből lehet csinálni — vonja meg a vállát — de bort csak szőlőből. Az alaplének okvetlenül szőlőnek kell lennie. Aztán ismert dolgok történnek. Must, erjedés ... Nagyüzem. Óriási kádak, több százezer mázsa szőlő leve csordul a présekből. Van-e különbség Józsi bácsi pincéje és a borgyár között? — A nagyüzem is a Józsi bácsiktól tanulta, amit tanult. Titkot, különleges anyagot sehol sem használnak. A borkészítés alfája a tisztaság, ómegája a folyamat irányíthatósága, Egy vegyi folyamatról van szó, az élesztőgombák anyagcseréjéről, ennek a végterméke az alkohol. Különböző élesztőgombákkal dolgozunk, a bor erjesztői a Saccharomyces- nemzetségbeli ellypsoideus faj egyedei. A szüret elején készítünk egy törzsoldatot, ezzel „beoltjuk" a nagykádat, s amikor megtelik, sorra beoltjuk a többit. — Miiéle hibák csúszhatnak a számításokba? — A legnagyobb baj a tejsavas erjedés. Ha nem élesztő- gombák, hanem tejsavbakté- riumok erjesztik a mustot. Akkor csak néhány maligán fokos lesz az alkoholtartalom ... — Jó itóka az Alkoholellenes Liga bankettjére ... — Élvezhetetlen, ihatatlan, tejszerű undorító fehéres lötty. — Hogyan lesz ilyen szép szine, legalább azt árulja el! Festik valamivel? — Hát persze. A szőlő héjával. Abban vannak az úgynevezett antocián tasakocskák, a kék szőlő héjában, onnan kell valahogy kiszabadítani. Józsi bácsi csömöszöl, a nagyüzem pedig kiáztatja vagy újabban már nálunk is melegí- téses eljárással szabadítjuk ki a színtasakokat. Az idén vörösebb lesz a villányi vörösbor. — Nehéz dolog a borcsinálás? — Borkészítés — javít ki - nehéz is, meg nem is. A szakmán. belül is egyre differenciáltabb a tevékenység. Mikrobiológus kell, ahol például palackoznak is, feltétlenül. Van már borászati gépész is. Lassan kialakulhatnak a teamek. Ez is team-munka lesz, mint más szakmákban. — Van, ahol vegyészmérnök a borász . . . — Kevés. Ma már jóval többen kell, hogy foglalkozzanak a nagyüzemi borkészítéssel. Amit team-en értettem, voltaképpen az, hogy a borkészí- :ést egész vertikumában egyetlen csoport vegye kézbe. Ez a jövő útja, de errefelé haladunk. A jó minőséget másképpen nem lehet garantálni, nekünk pedig szükségünk van a jó minőségre és hírnévre a piacon, — Piac... Mekkora piaca van a villányi vörösnek? — Igaz, hogy csak hat üveggel, de még Honululuba is eljutott. Ezért stabil borokat kell készítenünk. A villányi vörösnek Honoluluban is épp olyannak kell lennie, mint itthon. Ez például óriási különbség a Józsi bácsi-féle bor és a mienk között. Ha Józsi bácsi borát ugyanannak a procedúrának tesszük ki, mint a miénket, mire odaér, megtörik. — Meg szokták-e cukrozni a bort? — Csak a saját véleményemet tudom ezzel kapcsolatban elmondani. Az pedig az, hogy tizenhat fokról tizenkilencre nyugodtan feljavíthatják a gazdák a borukat. Jót tettek a borral. De csalni... — Azt mondják, Palkonyán iható a világ legjobb vörösbora. Meg Villánykövesden. Nevet. — A palkonyaiak szőleje is itt van ám, Villányban... Az számít. K. P. Erb János rajzai Félhomályos labirintusokban az „Ecserin“ „Muti, mondom a szakállas úrnak” A használtcikk-piac sárga kőfallal van körülvéve Pesterzsébet határában, kívülről nem látszik belőle az égvilágon semmi. Nagy táblák a falon: motorkerékpárokat itt, ezt- azt amott lehet venni és eladni. A rácsos főkapun belépve félhomályos labirintusokba jut a kósza turista, s mellbelöki valami furcsa hangulat, találkozhat a helyiség szellemével. Nyakamban lóg a fényképezőgép, s mindjárt bekövetkezek az első szűk utcácskába. A félhomály sokat ígér, mennék tovább, befelé, de nem tudok. Valaki megfogja a kabátomat. — Gut — mondja a szőke, szakállas úr és előránt egy zsebszámológépet. Ilyesmit látni a kirakatokban, annyit tudok róla, hogy digitális. Számolni sosem szerettem, nálam rossz lóra tett a pali. — Muti — mondom neki németül. Átadja, forgatom a kezemben. Aztán rövid tárgyalás kezdődik. — Vifil? — Cveitauzend. Az az érzésem, hogy Klauzál téri német. — Nix gut — visszaadom a gépet és elfordulok. A sikátor elején farmer öltözékek erdeje. Nem erre vagyok kíváncsi, hanem amott, az antikvitások ármádiája ígér látnivalót. — Hogy a kakukkos óra? — Ez háromezer ötszáz, emez kétezer. Van itt minden. Faszenes vasaló, rézmozsár, vitézségi érdemérem, ájtatos falvédő, porcelánló. Aprócska kis porcelán mütyürkét forgatok meg a kezemben. Egy kicsike angyalka, fúj valami trombitát, talán a feltámadáshoz készült, propaganda-anyagnak. — Háromszáz. Eredeti. Felveszem a fényképezőgépet, állítgatom. Ezt le kell fotózni, kitűnő téma. Nagyszerű pofák. De nem jutok a cset- tintésig. Hirtelen négyen is körülvesznek, kiabálnak: — Itt nem szabad fényképezni! Magánterület! Egyikük már nyúl is a gép felé, ijedten kapitulálok. Bizonygatom, hogy nem tudtam, és nem is sütöm el a gépet. Stentori ordítás valahonnan. — Mennyi a porszívó? — Kétszáz — hangzik egy reszelés válasz. A válaszadó odabent trónol a félhomályban, szép, terebélyes asszonyság, színes fejkendővel megáldva. Magasított széken üldögél és ölhetett kézzel figyel. Feje fölött csillárerdő lóg, aranyozott, rozettás, üvegcserepes, öreg- anyám-korabeli „antikvitások", mernék fogadni, hogy egyik sem szuperál. Előtte egy asztalon, üveg alatt az értékek. Odébbállok, egy szekrényajtóra újságok vannak tűzve: Szabad száj, Pesti Izé, Az Est meg a többiek. És, bár a másik végén vagyok a sikátoroknak, ismerős hang üti meg a fülemet: — Cveitauzend. Délután négyre, zárásig biztosan megérkezik a balek, aki megveszi ezt a számológépet. Azért végig sétálok az EcseJ rin. Az arab negyedek hangulata tör rám — sose voltam Arabországban, de ilyen lehet. Kapható Lin Yu Tang Bölcs mosolya, olcsó, alighasznált lengéscsillapítók tömege, vasdarabok keleti szőnyegek, Le- nin-szobor és csodálatos, blon- del keretben a Szentcsalád. Mindezt egy helyen. Még fejfát is vehettem volna, rá volt írva krétával: It nyukszik. A fényképezőgépet mindenütt árgus szemek kísérik, mindenütt szólnak, s csak odakint fényképezek végül, a kerítésen kívül. öreg anyókák, reszkető kezű vénemberek mindennapos találkahelye, „Ecseri” (Bár régi helyéről elköltözött, ma is ezt a nevet viseli). Egyszer érdemes megnézni.- kp -
