Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-02 / 271. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1977. OKTÓBER 2. IBIMKOR IRODILMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYOIRIT-1977 A Jelenkor októberi száma Gazdag, változatos tartalommal jelentkezik a Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új száma. A lírai rovatban többek között Csorba Győző, Csukás István, Dedinszky Erika, Garai Gábor, Hajnal Anna, Kálnoky László, Páskándi Géza, Rába György és Vihar Béla költeményeit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában Kiss Dénes, Kolozsvári Papp László, Mészöly Miklós és Nemes György művei kaptak helyet. A művészeti közlemények közül kiemelkedik Martyn FeGarai Gábor: Ovidius nyárvégi levele Tomiból Állok a nyárvég hűvösödő szelében. Fölcseperedtek már a fecske-fiókák, vándorútra gyakorlatoznak az égen. A Pontuson álmos fellegek árnya ül, az émelygő vizen; csak partközeiben megduzzad a láthatár fekete sávja az émelygő vizen, csak partközeiben szegi só-fehér tajték a gyászba-borult ár tépett peremét; úgy nézem a tengert, mintha szemem tán elláthatna a túlpart kolhiszi leánderéig, s mintha onnan várnám jöttödet, egyre Napkeletről... Pedig te most szelidebb vizen hajózol, Délnyugat öbleiben pihen vitorlád, az Appeninek fölfogják a vihart ott; melled a nap fullánkjainak kitárod, s mig szemed is behúnyod, tudom, átcikázik rajtad a villám, perzsel egy eszeveszett csók fojtott nyári hevéből föllobogó láng; és hogy föl ne sikolts vijjogva, az öklöd rágod — a véred kiserken; csak bezárult tested dermed: az önkívület parázslón lüktető véráramait nekem őrződ bűvös öled menedékén, Claudia, drága. Kálnoky László versei: A mutatvány Meghajtok, pedig úgyse lát e pillanatban eleven lény. Szorítom sorsom fonalát, talpam alatt képzelt emelvény. Szememben bámész öntudat. Bódult vagyok és elfogódott. Fák fordítják el arcukat, mikor meggyújtom a kanócot. Halk robbanás ... Holthalovány szeme bámul az ablakoknak, mig fenn az égen koponyám csontszilánkjai felragyognak. Régi történet Elhallgatott a zene. A teremben egy csillár terjegette karjait, mint hogyha áldást osztogatna, s csatakos fényeit kínálta. De ők hátat fordítottak, kimentek, és ültek a szálloda folyosóján, átnyirkosodott kabátok tövében, míg figrismancsát fektette közéjük a hallgatás. Álmatlanságtól sárga volt a fiú arca. A lány szájszélén a rúzs elkenődött kint a hajnal gőzfürdője gomolygott, mint egy kivégzés reggelén. renc esszéje. Beszámolót találunk emellett Dévényi Iván képgyűjteményének győri kiállításáról, s néhány új képzőművészeti kiadványról. Az „Irodalomtudósaink fóruma" sorozatban Gyergyai Albertiéi beszélget Szávai Nándor. Közli továbbá a folyóirat a televízióban bemutatott Sőtér /sfvón-portréfilm szövegét. A kritikai rovat élén Sőtér István, Kálnoky László és Csukás István műveit elemzi Po- mogáts Béla, Csűrös Miklós és Szakolczay Lajos. Kiss Dénes Köreink V égül mégiscsak én öltem meg apámat? ... Legalábbis elősegítettem halálát. Az ölés nem gyorsan, határozottan történt, hanem lassan, konokul. Úgy is mondhatnám: sunyin. Az sem vigasztal, hogy Dosztojevszkij egyik hőse így vélekedik: „Ki nem akarta még szülei halálát?” József Attila nyomán a fülünkbe kondul: „ölni szeretnék, mint mindannyian!”... Én lassan morzsolgattam sajátos magabiztosságát, önzéseinek pogányságát, alkohollal romlasztott dacosságát, amely haláláig kisfiús maradt. Ezt az őszhajú kisfiússágát teljes meggyőződéssel hihetem, Nem örült a szép, új kocsimnak. Sose volt többje rossz kerékpárjánál, csorbult, törött szerszámainál. (Kivéve azt a születésem előtti nyarat, amikor szülei — nagyanyámék — megtakarított pénzükből, egy másik fiatalemberrel felesben, cséplőgépet vettek neki. De hát ez is legenda maradt. Egy nyáron csépelt csak vele. Ösz- szel elmulatta a gép árát és azt is, amit keresett.) — Hm, — csak ennyit „szólt", amikor fölgyűrt homlokkal körüljárta a citromsárga 1500-as Zsigulit... Azt kellett volna megtudni, hogy mit gondol magában?! „Szedte a mérget", amit én csöpögtet- tem sorsába? Lehet. Ez az ölés emberi rendje? Ha így van, sem menthetem föl magam! — Hát, hogy van? — kérdeztem tőle újra, amikor nem szólt a kocsimra semmit. — Rosszul, fiam, rosszul . . . Én már!... — legyintett. A mozdulattal lesöpörte az égről a fényt, kivágta az amúgyis koszlott gyümölcsfákat, lemetszette a templom tornyát és a falut. Talán az egész világot. Akkor mindez nem volt ennyire egyértelmű bennem, csak később világosodott meg igazsága. Az őszinteség önmagunk iránt elsősorban, de mások iránt is, életelem. Olyan, akár a levegő, víz, napfény. Meg- érezzük ezt már gyerekkorunkban is, pontosabban olykorolykor élesen belénkvillan u sejtelme. Később azonban, ahogy a harminc, majd a negyven év kézzelfoghatóan közeljön a látóhatáron, egyre jobban tudatosul ez bennünk. Két út kínálkozik: a fölismerés: erősíteni, vérünkké változtatni, alapul rakni minden gondolat, cselekedet alá vagy visszagyűrni, összekaszabolni, ráhagyni minden mást, csak ne látsszon, ne zavarjon, merüljön el végleg a tudatalatti meszesgödrébe . . , Azt hiszem, apám ezt tette, Jól tudom, egy idő után késő, kényszerpályára áll az ember és álmodozik, hazudozik, önző lesz. Szeme elé függönyt von, csak kimondott, kiordított szavait akarja hinni. Va- lahoayan őriznie kell méltóságát — úgy hiszi —, s közben mást sem tesz, azt rombolja. S emögött pedig semmi más nem sötétlik, fekete fénnyel vakítva, mint a hiúsági... S ha már itt tartunk, én magam is hiúságból szántam rá magam a kocsivételre. Hiába tagadnám, bizonyos dolgok összejátszása kilökött saját pólyámról, s már-már dühödtem elvakulva vágtam neki a tulajdonosságnak. — Nem, nem vagyok jól, fiam — jártuk körbe a kocsit. Ő nézte, de nem nagyon láthatta, én őt néztem. Hátha elárul valamit az arca? De nem. A ráncok, törések álarca mögé nem pillanthattam. Kissé meggörnyedt, már alacsonyabb volt nálam. Járta körbe a kocsit, furcsa billegő járással, lábafejét kifelé fordítva, sarkára nehezedve, mint mindig. — A kert... — mondtam és nem folytattam. A sárga fémjószág békésen állt a régi kút mellett ezen a nagyszombaton, elütött a kopott, tarolt, rendezetlen kert összképétől. Csúfondárosan állt ott, elismerem. Létezése olyan volt — olyan lehetett —apám számára, akár a kiütés az öreg, reménytelen bokszoló- nak. Tudatta: már végképp nincs semmi lehetőség. Nincs álmodozás új kerékpárról, ha- zudozás saját motorkerékpárról... S ha már én ebben olyan bizonyos vagyok, akkor nem térhetek ki saját hiúságom következményei elől sem. Talán ez a kocsi éveket is elvett életéből?!... Barátom mór negyedik kocsiját nyüvi. Balatonszárszón nyaraltunk együtt családostól: T-vel és K-val. Egy nap e társaságban megjelent B egy új kocsival. Kékes árnyalatú Moszkvics volt. „Ez az én kocsim” — mondta. Nézegettük. Nem tetszett.. . Azaz, nem akartam, hogy tetsszen! Ez az biztatott. „Na, ülj bele!" — biztatott. — „Csinálunk egy kört.” Beleültünk, B izgalmában, s minden bizonnyal az én fitymáló arckifejezésem sem csökkentette, inkább növelte izgalmát, tolatáskor csaknem az árokba kormányozta új kocsiját.. . Mindez csak még erősítette az én meggyőződésemet, hogy a gépkocsi- tulajdonossóg nem más, mint ördögi cimboraság. Vagy valami/ ilyesmi. Semmiképpen nem tisztességes, rendes dolog. M indezeket persze fokozottabban éreztettem vele azután. Holott B előrelátó volt, élni akarta a kort, amelybe született. K később Trabantot vett. Furcsa volt mellette ülni, amikor vezetett. T-vel együtt csúfolódtunk a gépkocsi-tulajdonosokon. (De az is lehet, hogy igazában csak én csúfolódtam és T csak szeretetből és nem pedig meggyőződésből csatlakozott hozzám. Csakis így lehet, másként nem érthetném meg későbbi viselkedését... Hacsak, igen, hacsak nem veszem figyelembe az ő hiúságát is!) T ugyanis egy nap bejött a szerkesztőségbe, ez már évekkel később volt, K a második Trabantját nyúzta és negyedszer nősült, B-nek megvolt a negyedik kocsija, Zsiguli — nos, elém tett szótlanul valamit. Fölvettem és nem hittem a szememnek: gépjárművezetői igazolvány ... „És a kocsi?” — érdeklődtem reménykedve, hogy nem igaz az egész. Húsz éves barátság után nem csinál ilyent... „Megvan” — mondta — „két hete megvan, csak bejáratja valaki...” Igen, ekkor dőlt össze bennem minden. De ráláttam saját ostobaságom ködfelhőjére is. El kell szakítani ezeket a gúzsokat!... — Szóval, nem tetszik? — Kénytelen voltam rákérdezni apámra, miután negyedórája járjuk körbe a Zebut, — a ZB-s rendszám miatt lett ez a neve, s hogy kislányom, Anikó is úgy szólhasson hozzá, mintha élő volna —, de apám még egy szót sem mondott a kocsival kapcsolatban. Most mór tudom: a saját életét járta körbe, álmai, hazu- dozásai, dühöngései, hirtelen vakítással fölismert hiábavalóságát. — Ilyen... — mondta végül. Később hozzátette még: Hát ilyen, hm .., — Nézze csak a motort, *— felnyitottam a motorház fedelét. — Hm, motor. Vártam, úgy vártam, hogy kérdezzen. Az árát, aminek előteremtése csaknem össze- rokkantott, vagy valamit Hogyan megy? Mennyi a legnagyobb sebessége? Ilyesmit. De nem szólt. Alig állt meg, járt körben. Amikor T kitette elém a jogosítványát, elhatároztam, hogy nekem lesz közülük a legjobb kocsim!... Gyerek- ség, de ez így igaz. Erre kell gondolnom, amikor az ölés emberi rendjét fürkészem. Ha meghalok a kocsival, mert abban is elkaphatja az embert a hiúság — már ezt is tudom! — és az halálos veszélyt jelenthet, akkor egy kissé ők, a barátaim is bűnrészesek lesznek. Ártatlanul, akaratlanul, mégis. Mert mégsem egészen akaratlanul. Csaknem annyira, amennyire én is bűnös vagyok apám halálával kapcsolatban! Vagy talán bűnös akarok lenni minden áron? Csak a bűntudat kámzsájában érzem jól magamat? Ez sem kizárt. Ha meggondolom, mindig is éreztem valamiféle bűntudatot . . Nem is valósan magam mögött hagyott silányságaimért, már előtte. Amikor még nem is lehetett módom igazán bűnözni, vétkezni. Visz- szavezethetném ezt vallásos neveltetésemre és azokra a napokra, amikor elhatároztam, hogy igenis kóromkodok, ha kell, ha nem. Számra veszem hiábavalóan is, ok nélkül is az Isten nevét. Talán mégsem ok nélkül. Akkor mór tudtam: nincs rendben magam körül a világ, az igazságot csak hangoztatják, de nem gyakorolják. Az Isten se, amikor az emberi sorsokat irányítja. A pám csak járta köreit. A sárga kocsi pedig mind idegenebb lett. Csak akkor szelídül hozzám, ha vezetem — gondoltam, és alig vártam, hogy otthagyjuk apámat, anyámat, a falut, amelyre csak emlékezni jó. — Egyetek, fiam — mondta anyám és asztalt, székeket hozott ki a ház elé a korc- tavaszi napsütésre. Csak Anikó evett. Ö nem vette észre a már örökre tisztára moshatat- lan evőeszközöket, az apró házból kiáradó szegénység nehéz szagát, anyám körmének fekete félholdjait, az egész jelenet visszásságát. Húgom és kisfia, Danival azt a néhány tyúkot és kacsát hcjkurászta, amelyek éppen olyan idegenül hatottak a dü- ledező ól, fáskamra, a pisai tcrony ferdeségét utánzó falusi árnyékszék környezetében, akár a sárga autó. Akkor magam se gondoltam, hogy ez a húsvét olyan gyorsan és váratlanul változik örökös, megismételhetetlen állóképpé. — Nem vagyunk éhesek — mondtam, mondtuk. — Ettünk útközben. Ez igaz is volt. Éppen azért ettünk, hogy otthon ne kelljen enni... Talán ez is egy kis adag méreg volt?
