Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-16 / 285. szám
1977. OKTÓBER 16. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Zichy Mihály Százötven éve, 1827 októberében született a Somogy megyei Zala községben Zichy Mihály. A reformkor forradalom előtti Pestjére került nyílt szemű fiú pályája iránti elhivatottságát hamar felismeri, és szívósan ellenszegül a családi tradíciónak, amely belőle is megyei hivatalnokot akar faragni. A festészet iránt „a pislogó parazsat Marastoni lobbantot- ta lángra bennem" — így emlékezik Zichy első mesterére, akitől kezdő művészi önbizalmát kapta.v Művészi fejlődésének útjára bécsi mestere, Waldmüller terelte. Új mestere az akadémiz- mussal szemben vívott harcában az élő természet hű tükrözését vallotta a festészet feladatául. Megerősítette Zichyt abban a hajlamában, hogy a képnek gondolatot kell kifejeznie. Zichy Mihály már első képével, a „Mentőcsónak"-kal a francia romantika bátor hangját üti meg. Ezt a Géricault és Delacroix felé mutató erőteljes kezdetet egy „szerencsés” véletlen tereli más irányba: Waldmüller tanácsára elvállalja az orosz cár unokahúgának tanítását. Zichy útravalóul magával vitte Szentpétervárra a családi házban szerzett humanista műveltségét és forradalmiságát. I. Miklós cárnak nyíltan tagadja meg 1849-ben a Zichy nevű császári biztossal való bárminemű közösségét, mert az az elnyomók oldalára állott. A börtönben sínylődő Táncsics Mihály megfestésével félreérthetetlenül állt ki a magyar nép szabadságharca mellett. Ebben a legnehezebb időszakában erősödik meg az orosz néppel való kapcsolata: az orosz festőkollégákkal való barátsága és egy orosz orvos lányával kötött házassága révén. Forradalmi eszméket valló műveinek sorozatával Zichy Mihály egyedülálló alakja a magyar festészeti múltnak. Az inkvizíció embertelenségeit, a parasztháborút, Luther forradalmi fellépését, a főurak képmutató életét, udvari szolga- lelkűségét s a despoták háborúinak borzalmait festi, tántoríthatatlan következetességgel. Legmaradandóbb művészi értékét illusztrációi képviselik. Az orosz írók közül Lermontovnak két művét illusztrálta: Korunk hősét és a Démont. Az erőteljes Madách-illuszt- rációk után Jókai és Garay egy-egy műve foglalkoztatja, de legérettebb munkáit Arany János balladáihoz készítette. Arany és Zichy az emberábrázolás mély és drámai hangját ütik meg ezekben a témákban, a lélekábrázolás igényével és a társadalom kritikájával. Zichynek különös kedve tellett a balladák dramatizált történéseiben. Vérbő romantikus kedvvel szabadította fel magát ezekben a rajzokban minden illusztrátori szokványtól. Gazdag, sokrétű életművének méltatói egytől egyig rámutattak, hogy művészetével a a haladás eszméit szolgálta és mint zseniális illusztrátor, virtuóz akvarellista, s a rajz felülmúlhatatlan mestere eredetien és hatalmasan emelkedik ki a magyar festészet történetéből. Művészete egyetemes viszonylatban is maradandó értékű. Bényi László Illusztráció Garay Obsitosához E gy idősebb, őszes bajszú bácsi ült velem szemben a villamoson, s amikor az öcsi leszállt a kitérőben, alig láthatóan ingatta a fejét. Halkan szólt hozzám is: — Az anyját sajnálom. Sok családi perpatvart, ösz- szeütközést láttam már, de olyan csendesen, nyugodtan, megadóan lezajló emberi tragédiát még nem, amilyen ez volt. A sugárút végén sokáig állt a villamos. Az asszony és a kisgyerek még a lángossütő előtt kocogott, amikor a kalauz kettőt csengetett. A vezető észrevette a tükörből, hogy jönnek és addig nem indított, míg az asszony fel nem lépett a gyerek után. A járda felőli széksorra telepedtek. A asz- szony nem lehetett több huszonöt évesnél, a gyerek pedig három-négy év körülinek látszott. Mozgékony fiú volt, odatelepedett az anyja mellé, úgy, hogy kilásson a villamos ablakán. Az asszony arcán mérhetetlen keserűség és bánat látszott. Különben nem volt se szép, se csúnya. Gesztenyés színű haját tupírozva fésülte, szeme egyenes metszésű volt, de inkább keskeny, mint kerek, tágranyílt. Ajkán lila színű rúzs. Szürke tavaszi kabát és sötétbarna harisnya. Csupán a cipője ütött el ruházatától, mivel az teljesen nyitott volt, olyan, mint amilyeneket estélyi ruhákhoz szoktak felvenni. A láb elé helyezte a kopottas fekete műbőrből készült utazótáskát. A táska oldalai összeestek, jelezvén, hogy sok holmi nincsen benne. Az asszony nézett maga elé. Csoda tudja, honnan és miként érzi meg az ismeretlen utas, de magam is fogadni mertem volna rá, hogy ez a fiatalasszony a gyerekkel, percekkel ezelőtt hagyta el otthonát, hogy szakítson a régivel, és elindult az ismeretlen felé. Valahogyan lesírt az arcáról, a ruhájáról, a táskájáról, amelybe hirtelen beledobált néhány nélkülözhetetlen ruhadarabot. A gyerek arca semmiről sem árulkodott. Orrát odaszorította az ablaküveghez és nézte az iskolába menőket. Öszes bajszú, kopott kalapú öreg szomszédom is lopva oda-odanézett az asszonyra és a gyerekre. Az anyja rászólt a kis legényre, hogy üljön rendesen, majd elővette zsebkendőjét, de a fiú elfordította a fejét. Pörölni kezdett vele, hogy törölje meg az orrát. Jópofa srác volt. A feje kerek, a haja gondozott. Hasonlított az anyjára. Rajta nem lehetett észrevenni semmiféle háborút. Talán az volt feltűnő, hogy az anya nem beszélgetett gyermekével. Az első megálló után néhányszor az országút felé tekintgetett az asszony. A kitérő előtt sokáig állt a villamos, és ajtajait is nyitva hagyták. Ekkor egy magas, nyurga fiatalember fékezett a kerékpárjával közvetlenül a villamos mellett, az úttesten. Nyakát csavargatva, fejét emelgetve vizsgálta a villamost, míg megállapodott tekintete az asszonyon. Kerékpárját az útszegélyhez támasztotta és kimért léptekkel átbillent a gyepes árkon, megkerülte a villamost elölről, és odaállt az ablak alá, amelyhez a gyermek pisze orrát lapította. Az asz- szony nem nézett feléje, mereven előretartotta arcát, száját keskenyre szorította. Úgy tett, mint aki észre sem vette a férfit. Felcsattant egy parancsoló, utasító hang: — öcsi, leszállni! A fiú előbb az anyjára nézett, és nem mozdult. Bár anyja teldntetéből nem sokat olvashatott le, hiszen az arcizma sem mozdult, a szeme se rebbent. Újra hangzott a parancs: — öcsi, gyere le! Mi néztük az öreggel a jelenetet, s tudtuk, mind a ketten, hogy itt nem mindennapi esetről van szó, nagy harc folyik az arcok mögött. A felületes szemlélőnek aligha jelentett valamit is az esemény. Akár békés idillnek is nézhették, amikor az apa lehívja kisfiát, hogy biciklizzen vele egy kicsit, s anyuka hadd nézze őket a villamos ablakából. Vártuk a fejleményeket, hogy mi lesz. Lemegy-e a fiú. A harmadik felszólításra az anya egyik kezével megsimogatta a gyerek arcát, majd gyengéden előre tessékelte, s csak annyit mondott, hogy „menjél, fiam", öcsi leszállt. Apja felkapta, győztes mosoly jelent meg az arcán, és visz- szasietett az árkon át kerékpárjához. Megérkezett a szembejövő villamos, becsukták az ajtókat és elindultunk. A kisfiút apja a kerékpár csomagtartójára ültette és versenyt kerekezett a villamossal. Az anya nem fordította el a fejét, csak mereven, talán még szomorkásabb arccal révedezett. Lejjebb billent az álla, figyeltem, nem sírt, kívülről egy könny nem hagyta el szemét. Belül talán záporozott az anyai könny. A kerékpáros nem sokáig követte a villamost. Fölényes mosoly volt a férfi arcán, a gyerek meg élvezte a kerékpározást. A kegyelemdöfés száz méterig tartott. Valószínű visszafordultak. Az anya ezután többször is kipillantott az útra, hátha jönnek, hátha meglátja őket. De nem jöttek. Ekkor kicsordult két nagy könnycsepp... Gazdagh István Győztes mosoly Csak úgy mondom Ha valakit meg akarnék fosztani röhögő jókedvétől, komolyan a szemébe néznék és tömören ennyit mondanék: „útfelbontás”. Tudomis- ten mindjárt lelombozódna, riadtan nézne körül és ezt válaszolná: „Már megint?" Igen, már megint és újra és még mindig, és nem hinném, hogy bárki emberfia pontosan megmondhatná —, meddig? Például, hogy meddig tart ez a csatatér az Ifjúság útja elején, a Kodály Zoltán út végén és a Landler Jenő utca teljes hosszában? És azt is tudom, hogy most azonnal összehúzzák szemöldöküket és nekem, „Demagóg Ferkónak" tüstént megmagyarázzák: azért kell fölbontani az utat, hogy az árkokból kiszedjük a rozsda ette — szűk keresztmetszetű — közműhálózatot és elhelyezzük az újat, a nagyobb áteresztő-képességűt, hogy legyen a dolgozónak vize, fürdővize, meleg vize, gáza, villanya és szennyvíz- csatornája, mert enélkül lukas fillért ér az élet. Nem igaz, fiam?! — De igaz! — felelem illedelmesen, hiszen én mindezt jól tudom, és nem e fenti tények szükségszerűségét, hanem a „hogyan”-ját és „miként"-jét teszem szóvá. Ne tessék engem mindjárt lebarnítani, ha például azt mondom, hogy a Kodály úti ABC előtt több mint egy éve kiásták a gödröt és az nyitva is volt a közelmúltig, amikor lassan kezdték betemetni, de a munka végére ezeddig még nem értek el. További szorgoskodásukat kísérje a naponta ott botladozó vásárlók ezreinek őszinte biztatása és jókívánsága . . . Ez vonatkozik az Ifjúság úti útfelbontásra is. Igaz, itt még kezdetleges — de már hosszú múltra visszatekintő — állapotok vannak. A kidobott föld szépen ráfolyik az úttestre, ahol elporladva a szél jóvoltából szemét-szá- ját-fülét tömi a járókelőnek, de ez nem tart sokáig. mert amint bejönnek az őszi esőzések, itt por az aztán nem lesz... A kézirat nyom dóba adásakor már nem is volt. (A szerk.) A szá 11 ítóesz közökről leszórt csövek is keresztül-kasul akadályozzák a gyalogközlekedést és fő leg esti sötétségben tartogatnak nem kis meglepetést a járókelőnek. Úgy néz ki ez a környék — a sok vas, illetve betoncsövekkel —mint egy feslett életű háziasz szony elképesztően rendetlen lakása. Az útfelbontók persze azért gondoskodnak ar ról, hogy a lövészárkok fölött a jámbor halandó ótkecme- regjen valahogy: kis bürüket építettek, de kínosan ügyeltek arra, hogy két embernél több az istenért el ne férjen egymás mellett. Azt is láttam — éppen a sörgyár régi bejáratánál hogy keresztbevágták az utat, fölbontották, betemették, újra megnyitották, újra betemették, azaz hogy ép pen most temetik. Nem kétlem, először biztosan jól elhelyezték a csöveket, és a második fölbontásra is csak azért kerülhetett sor, mert — szerintem persze! — valamelyik dolgozó a gödörben felejtette a dózniját, vagy a brigádnaplót. De persze lehet más oka is. Ezt csak úgy mondom ... Én a dolgozókkal egyébként jól megvagyok ottan. Sőt nem egy közülük egyenesen barátságos és közvetlen. A minap például egyikük kiszólt a gödörből egy tanárképzős lánynak: „Te kis disznófejű . ..” Persze más jelzőket is használ némelyik. És rendszeresen. Olyannyira, hogy a földhányásokon csetlő-botló diáklányok arcát elö/iti a pír. A hajnalpír. Majdhogynem lángralobbannak. Nem a szerelemtől persze. Űk úgy tudják, hogy ez a napi tortúra ezzel együtt jár, mármint az útfelbontással. Ezt a megalázó vesszőfutást a filmvilág kiemelkedő egyénisége, Jancsó sem tudta volna jobban megrendezni. Nádor Katalin fotói H un kori edény Avar kori övveret Longobárd Fibula
