Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)

977-10-15 / 284. szám

1977. október 15., szombat DunQntuit napló 3 Szovjet filmek ünnepi bemutatója A Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 60. év­fordulója tiszteletére a Baranya megyei Mozi­üzemi Vállalat a Haza­fias Népfrorlttal, az MSZBT-vel, a KISZ-szel, a szakszervezetekkel együtt­működve állította össze programját. A szovjet fil­mek ünnepi bemutatója, mely októbertől december közepéig tart, már elkez­dődött. Első rendezvényük a pécsi Petőfi filmszínház­ban e hónap elsején meg­nyílt kiállítás, amely a szovjet hatalom 60 évének eseményeit sorakoztatja föl. A vállalat készített egy bemutatási tervezetet, fel­dolgozva a megye váro­sainak, járásainak igényeit. A kiválasztott filmeket min­den moziba, klubba eljut­tatják, sőt arra is vállal­koznak, hogy a filmvetítő­vel nem rendelkező apró falvakban vándormozit szervezzenek. Lehetővé te­szik az iskolák, intézmé­nyek, üzemek, termelőszö­vetkezetek tanulóinak, dol­gozóinak a választást a több száz film közül, va­lamint elősegítik, hogy a kollektívák filmvetítéssel egybekötött ünnepségeket tarthassanak. Ezen kívül az Auróra című rövidfilm ösz- szeállítást is bemutatják mintegy 20—25 vállalat­nál, gyárban. Az ünnepi bemutatóso­rozat csúcspontját a no­vember 3—16-a között megrendezendő szovjet fil­mek fesztiválja jelenti. A Petőfi filmszínházban kerül sor a díszelőadásra, a Fe­hér hajó című színes, szinkronizált film bemuta­tásával. A filmet Ajtmatov azonos című kisregényéből írta és rendezte Bolotbek Sanisijev. A megható szép­ségű és tragédiájú filmet első ízben láthatja a pé­csi közönség. A film vetí­tésével egyidőben nyílik szintén a Petőfi moziban a szovjet filmművészet 60 évét feldolgozó és a for­radalommal kapcsolatos könyvek kiállítása. A fesz­tivál ideje alatt mutatják be Ozerov monumentális új alkotását, A szabadság katonái-t. A négyrészes „élő történelemkönyv" a Nagy Honvédő Háborúval foglalkozik. Ugyancsak eb­ben az időszakban tűzik műsorra Mihalkov A sze­relem rabja című filmjét. A vállalat az évforduló alkalmából ünnepi kiad­ványt is készít. Neves szov­jet filmekről közölnek ké­pes anyagot, történeti tá­jékoztatókkal kiegészítve. A kiadvány október végén kerül ki a Szikra Nyom­dából. A filmklubok és filmba­ráti körök tagjainak a szovjet filmművészet már klasszikusnak számító al­kotásait is levetítik, így például a Patyomkin pán­célost, a Rettegett Ivánt, az Emberi. sorsot, a Bal­lada a katonáról-t. A megye általános és középiskolás tanulóinak háromfordulós vetélkedőt rendeznek, Ki tud többet a szovjet filmművészet­ről? címmel. Az első he­lyezettek értékes jutalma­kat, díjakat vehetnek majd át a pécsi döntőn. B. A. ősbemutató a Kamaraszínházban Szabálytalan beszámoló B evallom, első futó érzé­sem, a bosszúság igen hamar zavarrá válto­zott, és ez a zavar mostanáig tart. Ez úgy is értelmezhető, hogy zavarban vagyok szín- házlátogaói minőségemben, mert nem tudok mit kezdeni azzal a szokatlan és homá­lyos kapcsolattal, ami köztem, mint közönség és a színpadon folyó dolgok között kialakult. Legjobb tudomásom szerint ugyanis mindama erőfeszíté­sek, amelyek egy darab kéz­iratpapírra gépelésétől teszem azt a ruhatárosok esti munká­ba állásáig végesteien végig történnek, mind arra valók, hogy én, illetve mi, szóval: a Közönség valamivel okosab­ban, gazdagabban, vidámab­ban, nyugtalanabbul (és így tovább) távozzék a színházból, mint ahogy annakelőtte érezte magát. Ha ez nem követke­zik be, vagyis a közönségen semmi hasonló konkrét válto­zás nem mutatkozik, s az a két vagy három óta nyomta­lanul múlik el, legfeljebb a közönség egyedei menetköz­ben többször is hitetlenkedve ellenőrzik karórájuk mutatói­nak állását - akkor valami nyilvánvalóan sem stimmel. Ebből fakad zavarom másik értelmezhetősége, az ugyan­is, hogy manapság nemigen divat, sőt, kifejezetten nem divat színházi produkciók ese­tében azt a szót használni, hogy bukás. Pedig rendes, szép magyar szó ez, amelyet régen bátran használtak, egé­szen kiváló emberek is, akik­nek híre fönnmaradt az utó­korban, néha kockáztatva a tévedést is, amelynek híre per­sze szintén eljutott az utókor fülébe, de ettől nem dőlt ösz- sze a világ, sem akkor, sem később. Nyersen, de legalább ért­hetően fogalmazva tehát No­votny Gergely Vacsora című darabjának Kamaraszínház-be­li bemutatóját bukásnak te­kintem. Ami persze nem kérdőjelezi meg a szerző jószándékát, a rendező (Gáli Ernő) szakmai tudását, tehetségét, Jánosa Lajos amúgy ötletes, szép dísz­letét, a színészek - Pákozdy János, Labancz Borbála, Har­kányi János és Muszte Anna - tisztességes, odaadó munká­ját. Sőt, Labancz Borbála pél­dául egyenesen megdöbbentett azzal a néhány tiszta és igazi színházi élményt nyújtó percé­vel, amelyben valahonnan, te­hetségtartalékai mélyéről vá­ratlanul teljes 'jellemet tudott felszínre hozni, hitelessé téve a hitetlent is. A szervi hiba magában a darabban van. A modern hangvételű, korunk bonyolult valóságára hivatkozó tévedé­sekkel mindig az a legna­gyobb baj, hogy ilyenkor so­rompóba lép a sznobizmus és a konzervatív ízlés — egyéb­ként jogos és szükséges — ellenzéke. Pedig a hangvétel önmagában nem sokat jelent. Minden újítás elaggott lesz abban a pillanatban, amikor önmagáért ismétlik. A nyelvi Érthető rokonszenvvel, érdek­lődéssel, sőt, csendes részre­hajlással figyeltük a Pécsi Kör­zeti Stúdió első műsorait. Ez a figyelem továbbra is megma­rad, csak a bíráló szem élese­dik, indokoltan, hiszen a stú­dió már bebizonyította életre­valóságát, talpraállt, megerő­södött, mint bármely más új­szülött, tapasztalt szakemberek és tehetséges fiatalok együtte­sévé kovácsolódott, nincs hát már szüksége semmiféle elné­zésre, hisszük, hogy sokkal in­kább őszinte véleményekre. A szerda délutáni műsor — úgy tudjuk — egy olyanfajta kulturális riportmagazin előz­ménye, amelyet a későbbiek­ben rendszeressé akarnak ten­ni. Három megyét, egész Dél- Dunántúlt kapcsolná be ez a SSflö!ss’Be,«i egy hangversenyről Kurtág György szerzői estje után groteszkség, ha gazdag tala­jon nő, gyönyörűség a kicsit is „vájt" fülnek, sovány tala­jon mindössze lehangoló. A hagyományos színház kellékei, a szituációk, a drámai ív vagy a jellemek föllazíthatok jófor­mán a felismerhetetlenségig, de büntetlenül nem dobhatók ki, mint holmi megunt kocá­tok. A közönség közvetlen os­torozása a színpadról — ez is olyan eszköz, amivel csínján kéne bánni, csak akkor al­kalmazni, ha szükséges, ha megvan hozzá a kellő „bűvö­let”, mert a közönség nem csupán bűnhődni jár színház­ba, s még föl talál lázadni. Különösen, ha egyszercsak azt mondják neki, hogy kilöttyent a paradicsomleves, s nyomban meg is róják érte, ha esetleg nem érti, miféle paradicsom- leves és miért. Előfordulhat persze, hogy a közönség mű­veletlen egy kicsit, rossz az asszociációs képessége vagy mindenen megsértődik, de a baj nem ez. Hanem az, hogy ha a közönség elkezd nem hinni abban, ami a színpadon folyik, ha mellébeszélésen, üresjáraton csípi rajta a szín­műsor az országos érdeklődés áramkörébe, rendre hírt adna az itteni kulturális események­ről, érdekességekről. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a mű­sort, akkor csak helyeselhetünk, hiszen a pécsi Sallai utcai ásatás, a bányásznapi rande­vú, a Zichy emlékkiállítás, a nemzetközi fotópályázat mind érdekelhet másokat is az or­szágban. Egyedül talán a nyá­ri színházi esemény, a Szép Heléna tettyei előadása tűnt kissé „szakállasnak” ebben az összeállításban. Ha viszont megpróbáljuk a műsort elfogulatlan kívülálló­ként, egyszerűen a televízió egyik műsorának, színes riport­magazinnak tekinteni, akkor már több kifogással élhetünk. Kezdve mindjárt a Szép Helé­tartalmukat és emlegetésük sem­milyen érzelmet nem kelt, ami­kor olyan igazságok halmo­zódnak egymásra, amelyek eb­ben a formában közhelyhal­maznak tűnnek, amikor a sze­replők már pusztán szereplők, nem karakterek, nem emberek, mégcsak nem is eszmék hor­dozói. O rt sbemutatóról volt szó, a pécsi színházak azon törekvése jegyében, hogy korszerű, népszerű és ere­deti színházat csináljon. Régi jelszó, jó jelszó. De csak együtt van értelme. Többször elmondtuk, már szinte röstell- jük: a mindenáron való ere­detire törekvés aránytévesztés- hez vezethet, s vezet is, saj­nos, nem egyszer. Igaz, hogy egy színházi produkciónak leg­első kritériuma a kvalitás, minden egyébről csak azután érdemes beszélni. S akár a meghiúsult remények, hiába­való erőfeszítések, elfecsérelt energiák oldaláról tekintjük a kudarcot, akár egy koncepció kritikájaként, akár a közönség — véleményem szerint teljesen reménytelen — megnyerésének szemszögéből, a jelenség min­denképpen figyelmeztető. na visszapergetésénél, nem tartom szerencsésnek mennyi­ségileg sem és formai megol­dásnak sem, hogy az amatőr színjátszókat „beültették” a stúdióba. Egyáltalán, az egész riportmagazin sokkal inkább stúdióbeszélgetések egymás­utánja volt, semmint valódi ri­portok színes együttese. Kifo­gásolhatnánk még, hogy a bi­zonyára igen kitűnő pályázati fotókat szinte alig láthattuk teljes egészében, csak részle­teken időzött el az egyébként jóízlésű kamera. (Ez különben általános tévés betegség.) A kákán is csomót kereső néző azt is szóvá tehetné, hogy va­jon mivégre kell látnunk min­den ásatásnál a pemzlivel szorgoskodó (többnyire nőne­mű) illetőt, valamint, hogy mi­A Korunk Zenéje sorozat elő­ző két hangversenye (Pende- reczki Lukács passiója és a The Fires of London együttes műsora) európai kitekintést en­gedett: mit nyújt most száza­dunk alkotó- és előadóművé­szete? Ez az utolsó koncert itthoni zeneéletünk egyik leg- kiválóbbjának, Kurtág György­nek alkotóműhelyébe adott be­tekintést igen jól felkészült, elhitető erővel játszó előadó- művészeink teljesítményén ke­resztül. o Egy ilyen esemény, az ed­dig is igen gazdag életmű­keresztmetszet bemutatása job­ban kellene, hogy vonzza a kö­zönséget, legalábbis azokat, akik a zenétől élményt várnak és nemcsak bármikor kikap­csolható, kellemes vagy izgató, alapvetően mégis semleges közegnek tekintik a zenét. Honegger sötéten fest Zene­szerző vagyok című könyvében a zene jövőjéről. Szerinte a közönség már régen nem a zenéért, hanem az előadói teljesítményért jár hangver­senyre. Úgy látszik, Pécsett ez sem igaz, mert egy modern­zenei hangverseny köztudottan előadói bravúrokat ígér, és a londoni együttes is „gyér há­zat” vonzott, most pedig csak félig telt meg a Liszt-terem. o Érdekes, hogy a társművé­szetek jelenkorát mennyivel jobban elfogadjuk: megcsodál­juk a modern építészetet, sőt érvelünk mellette vagy ellene; formatervezett gépeket szíve­sebben vásárolunk; lassan már a képzőművészet legújabb eredményeit is környezetünkbe fogadjuk. Felfedezzük az egy­szerű, természetes formák igaz­ságát, a geometriák szépsé­gét, a magatartások objekti­vitását stb. Csak éppen a han­gok világában félünk az új összefüggésektől, ragaszkodunk a kellemesen zsongító hagyo­mányhoz, melyet azonban ért nem láthatjuk is azt, amit a régész magyaráz. Mert így igen tetszetős köveket szemlél­het a néző, miközben hallgatja a szakszerű kommentárt, de nem tudja, melyik régi kő mi­csoda, vagy mi volt, mire szol­gált, holott — meg vagyok győződve erről — ha már oda­figyel, szeretne részletesebben eligazodni. Egészében véve tehát per­gőbb, érdekesebb műsornak, igazi riportmagazinnak képzel­jük ezt a sorozatot, amely meg­szabadulva merevségeitől, bizo­nyára közkedvelt műsorrá válik, hiszen Dél-Dunántúl valóban tálcán kínálja a színes, sajáto­san helyi, országosan is ran­gos kulturális választékot. H. E. jól ismerve felfedezhetnénk benne jelenkorunk türelmetle­nül sürgető tendenciáit, logi­kus folyamattá kapcsolhatnánk múltat és jelent. Csak éppen a zenében nem akarjuk tudo­másul venni a fejlődés gyor­sulását, ugrásait, az egyre több történés mind kisebb időkbe való tömörítését. Pedig Kurtág zenéjének megértésé­hez ez az út vezet. Viszony­lag rövid darabjai sűrítetten tartalmazzák a zenei történé­seket. Webern művészetéhez hasonlóan a teljesség igen magas fokú koncentrációi. Ugyanakkor a tömör szerkesz­tés, melyben a legkisebb idő­egység is hallatlanul fontos (a hallgatótól is olyan fokú kon­centrációt kíván, mint az elő­adótól), sohasem öncélú. Tág világot sűrít magába, melyben mozgások, cselekvések, emlé­kek, széles skálájú érzelmek éppúgy megtalálhatók, mint a nemzeti hovatartozás tudata vagy a zenei múlt tisztelete. A Jáféfcok-zongorasorozat Jan- dó Jenő által nagyszerűen megszólaltatott részletei pél­dázzák, mit rejt a zongora ma­gában, mint lehetőség; ho­gyan válhat hangzóvá egy mozdulat, egy gesztus, hogyan szerveződhetnek formává ze­nei effektusok. Mennyi izgal­mas lehetőséget rejt zenei múltunk két fontos hangszeré­nek, a hegedűnek és cimba­lomnak az együttese! Fábián Márta szuggesztív cimbalomjó- téka Hevesi Judit igen tuda­tosan formált hegedülésévet keltette életre a Nyolc hege­dű—cimbalom-duót. És milyen engedelmes társává szegődött ez az együttes az énekhangnak Gulyás Pál verstöredékeinek megzenésítésében. Különös élmény volt hallgatni ezt a kissé nosztalgikus-romantikus zenét. A dalokat éneklő Né­meth Alice egyébként is reme­kelt: szép piánói, egységes hangvétele magas fokú felké­szültségről és a művel való azonosulásról vallottak. o A Mecsek Fúvósötös és a városunkban először szereplő Éder Vonósnégyes egy-egy olyan művet játszottak, melyek korszakalkotóak az újkori ma­gyar zenetörténetben. Az 1959- ben írott Vonósnégyes Op. f. és a Fúvósötös Op. 2. (Szer- vánszky: Hat zenekari darab­jával együtt) az első olyan magyar alkotás, mely behozza az akkori Európa hangját az ötvenes évek zárt zeneszerzői világába, kaput nyit az új hangzásbeli lehetőségeknek, ugyanakkor — s ez szintén Kurtág érdeme — indítékában, alapjaiban nem tagadja meg mély népzenei múltunk gaz­dag világát. Megszólaltatásuk, meghallgatásuk a művek ér­demein túl ezért is igen fon­tos; aki jártas akar lenni ze­nei életünkben, melynek pasz- sziv hallgatóként is állásfogla­lásunkkal cselekvő részesei vagyunk, ismernie kell legalább a fordulópontokat, a zenei fej­lődés pilléreit most is ugyan­olyan fokon, mint ahogy a ze­netörténetben ismerni véli eze­ket. Jól érzékeltette a Mecsek Fúvósötös a tételek egymástól elkülönülő hangulatait, érzel­mi állapotait. Élményt adóan játszott az Éder-quartett. A fiatal muzsikusok korukat meg­hazudtoló telítettséggel, impo­náló biztonsággal, igen egy­ségesen játszották a nagyon nehéz művet. o Meghallgatunk egy hangver­senyt, elolvassuk a róla meg­jelenő kritikát, megbeszéljük az előadókat, esetleg a szer­zőt. Ami hangzik, a zene leg­többször csak ürügy marad. Ez a pár sor is most másról: rólunk, a közönségről szólt. Kircsi László Hallama Erzsébet Tárlatvezetés és népzenei bemutató nakvása és attól fogva a pa­radicsomleves számára egy tá­nyér pirosas löttyöt jelent az üzemi étkezde asztalán, amit vagy szeret, vagy utál, semmi egyebet, s nem érti, mi köze van neki ehhez az egészhez. A Vacsora végül is a gene­rációk harcát, az igazságke­resés nehézségeit, a magatar­tásformák ütköztetését akarta elmondani, vagyis valóságos mai problémákat. Csakhogy az általánosításnak azon a fo­kán, amikor már egy dolog és annak az ellentéte egyfor­mán igaz lehet, amikor a fo­galmak már elvesztik valóság­A múzeumi hónap alkal­mából a JPM néprajzi osz­tályának kiállítótermében tár­latvezetéssel egybekötöttt nemzetiségi népzenei bemu­tató lesz október 16-án, va­sárnap délelőtt 10 órakor, Pécs, Rákóczi út 15.). Fel­lépnek: Deák János — cite- ra (Magyaregregy), Csobán György — furulya (Egy há ­zaskozár), Tóth Jánosné — ének (Szebény), Braumbauer Gáspár — harmonika (Vé- ménd), Kelber—Mitzinger- duett (Himesháza), Szeren­csés Anna — ének (Mo­hács), Ivanecz István — harmonika (Mohács), zenei vezető: Várnai Ferenc. Tár­latvezető: W. Sáfrány Zsu­zsa. Riportok Dél-Dunántúlról

Next

/
Thumbnails
Contents