Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)

977-10-02 / 271. szám

1977. OKTÓBER 2. ELMÉLET - TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. fi marxizmus humanizmusa Beton-játszótéri gondolatok... Egy a kertvárosi beton-játszóterek közül Elefántot gyufásskatulyáb a Négyezer baleset évente Az éles kőperem csontot repeszt Fenyeget a beton—vas kettőse A humanizmus általános problémáival már az ókori görög és latin gondolkodók, a rene­szánsz, a felvilágosodás humanistái is sokat foglalkoz­tak. Újat a humanizmus gon­dolatába a marxizmus a kér­dések megfogalmazásában és a válaszok keresésében egy­aránt érvényesülő, szigorúan tudományos emberfelfogás­sal hozott. Attól, hogy elődei­hez hasonlóan elvontan, a kor­tól, az adott társadalomtól el­vonatkoztatva általában szól­jon ctí „emberről”, a marxiz­mus klasszikusait az óvta meg, hogy a történelmet „természet­történeti" folyamatként kezel­ték. Ez a felfogás ösztönözte őket arra, hogy lépjenek túl az eszmék küzdőterein, oda, ahol az emberi szabadság le­hetőségeit és megvalósulását hordozó nagy társadalmi konf­liktusok zajlanak. A marxizmus—leninizmus hu­manizmusának központi gon­dolata: „Az ember a legfőbb jó". Tegyük rögtön hozzá, a marxista emberfelfogás legsar­kalatosabb felismerését: „Az emberi lényeg — a társadalmi viszonyok összessége." Marx az ember fogalmában azt ke­resi, ami az embereket integ­rálja, a társadalmiságot. Csak­is az ember társadalmi lény voltától kiindulva — abból például, hogy osztálytársada­lomban az ember csak mint osztálya tagja létezhet — jut­hatunk el ahhoz, hogy egy- egy történelmi korszak embe­rének személyes létét megért­sük. Hiszen — ismeri fel Marx — egy-egy kor emberének a kor anyagi és szellemi javai­ból való részesedésének sze­szélye kiteljesedésének lehető­ségeit, határait végső soron azok a konkrét társadalmi vi­szonyok szabják meg, amelyek közt él. Az ember humanizá- ciója ezek szerint nem más, mint önfejlődése a saját tör­ténelmi talaján, ami munkája környezete, társadalmi viszo­nyai haladó irányú változta­tásának folyamatában következ­het be. így például a sokolda­lúan fejlett személyiségű em­ber — társadalmi méretekben — csak a kommunizmus épí­tésének történelmi távlataiban valósulhat meg. Marx a Tőkében a vallásról szólva kifejti, hogy a való vi­lág vallásos visszfénye csak akkor tűnik el, ha az embe­reknek a természethez és egy­máshoz fűződő viszonyai „át­látszókká és egyenrangúakká” válnak. De hogy ez létrejöjjön, ahhoz konfliktusokkal kísért hosszú fejlődéstörténeti folya­matra lesz szükség, melynek eredményeként persze nemcsak a vallás mint tudati-ideológiai jelenség szűnik meg, hanem a vallás társadalmi gyökerei is. Mert a vallás társadalmi gyökere a kiszolgáltatottság, a gyengeség, ennek oka pe­dig szintén az emberek létvi­szonyaiban vannak. Ezek a létviszonyok az osz­tálytársadalmakban csak mint az emberiség előtörténetének viszonyai léteznek. Korlátozott­ságuk egyrészt abból követke­zik, hogy az ember még csak alacsony fokon uralkodik a természet és a társadalom erő­in. A termelőerők fejletlensége következtében évszázadok hosszú során milliók erőfeszí­tése csupán az anyagi javak viszonylag csekély mennyiségét hozza létre. S amikor ez a helyzet megváltozik már a ka­pitalizmus idején, akkor meg a termelési viszonyok lejletlen- sége gyöngíti meg az ember­tömegek erőfeszítéseit. Mindez viszont olyan ellentmondások­kal jár, mint a termelő kapa­citás kihasználatlansága egy­felől, a munkanélküliség más­felől. Az egyenlőtlenség egyik legfőbb jelensége, hogy a tő­késrendszerben egy szűk réteg birtokolja a termelőeszközöket, s ezzel az emberek óriási tö­megét is uralma alá hajtja, kizsákmányolja. Ha az ember, akár a terme­lőerők, akár a termelési viszo­nyok fejletlensége folytán, ki­szolgáltatott a társadalomban, erőfeszítéseit, magasabb erők legyengítik, megbénítják, ak­kor ez felerősíti mindenféle minisztifikációs lehetőséget — „csak az isten a biztos” — éppúgy, mint a cinikus bizal­matlanság — „az ember már az ellenségében sem bízhat". A marxizmus—leninizmus humanizmusa azért összponto­sítja erőit a minden emberi megalázottságot, szenvedést, félelmet és tudatlanságot ter­melő viszony megszüntetésére, mindenekelőtt a kizsákmányo­lás, az uralom és alávetettség viszonyainak megszüntetésére. Ez jelenti ugyanis a valóság­ban az „átlátszó és egyenran­gú" viszonyok megvalósulását. A szocializmus az első olyan társadalmi rendszer, mely alapja lehet ennek a gyakor­lati programnak, következés­képpen a humanizálásnak is. A szocialista társadalomban ölt valóságos formát az embe­rek egyenlőtlenségének, kiszol­gáltatottságának megszünte­tésére irányuló eszme, s meg­teremtődnek a kommunista társadalom lényeges feltételei. Ellentmondások is kialakulnak, amelyekben egyaránt kifeje­ződnek a múltra utaló és a jövőre mutató mozzanatok. A társadalmi egyenlőséget a maga teljességében a kom­munizmus, az osztályok meg­szűnése lógja megteremteni. S bár a szocializmus jelenlegi szakaszában a magántulaj­donon alapuló, kizsákmányoló osztályok teljesen eltűntek, mé­gis léteznek ellentmondások az osztályok és a rétegek között. Az ellentmondások származ­hatnak a munkamegosztás tör­ténelmileg kialakult, jelenlegi színvonalának az eltéréseiből a munka feltételeinek, területi, sőt termésezti egyenlőtlenségé­ből és így tovább. A marxizmus—leninizmus a valóságos világ tényleges át­alakítására törekszik, s ezért a humanizmusa is a világunk megváltoztatásának gyakor­lati kérdéseire irányul. Ez a humanizmus az embert nem szorítja be valamilyen hamis elmélet (például a vallás, az idealista filozófia) Prokrusz- tész-ágyába, hanem a valósá­gos életfolyamatokban létező emberből indul ki, és ide tér vissza. Közben leszámol min­den hamis illúzióval, s nem­csak az ember fogalmát sza­kítja le az illúziókról, az utó­piákról, hanem egyben ösztö­nöz is annak a valóságnak az átalakítására, amelynek még szüksége van illúzióra, pótcse­lekvésre. Ebben van a huma­nizmus gyakorlati jellegének másik aspektusa: a jót nem elég tudni — tenni is kell. Az ember ügyével, dolgával törő­dő humanizmus töprengése nem állhat fölötte az ügynek, nem vonulhat vissza a szép és rokonszenves elméletek bástyája mögé. Minden cselekvés, amely az embernek a múlttal szemben boldogabb jövőt akar biztosí­tani, csak a jelen feladatai­nak a megoldásával teheti. Nem lehet reményért vagy megnyugvásért a jövőbe futni, de nem lehet a múlthoz sem nyúlni tanulságokért anélkül, hogy ne vállalnánk korunkat. A humanizmus korszerűsége tehát azt jelenti, hogy most humanizál. Munkánk köti ösz- sze a múltat a jövővel, az előttünk élők — képletesen szólva — bennünk találkoznak az utánunk jövőkkel. A most tehát híd is. Nem állna, ha nem építenénk alá a múltból és a jövőből pilléreket. Ezért a marxizmus humanizmusának korszerűsége az is, ha cselek­vésünk kilép a korból. Sem a gazdasági, sem a politikai gyakorlat, de még a művészet sem lehet úgy korszerű, hogy csak korunkkal, a jelennel azonos. A jelen persze nem hóna­pot, évet jelent, hanem törté­nelmi léptéket, történelmi időt. Azt a problémát, amit Marx úgy fogalmazott, hogy a kom­munizmus a jelenleg fennálló állapotok megszüntetése, nem úgy kell értelmezni, hogy a kommunizmus majd a jövőben, majd a fennálló állapotok megszüntetése után jön létre, hanem úgy is, hogy a fennál­ló állapotok megszüntetésével együtt, magával, a cselekvés­sel, sőt magában a cselekvés­ben létezik már a kommuniz­mus, persze még nem kifejlett állapotában. Az a korszerűség tehát, amely a jelenlegi álla­potot megszünteti, csak annyi­ban utal a jövőre, amennyi­ben a jelenlegi állapottal szemben jövőbeni állapotot ál­lít. Ez pedig konfliktust is je­lent, a régi és az új össze­csapását. Tartalmában ez a humaniz­mus azért korszerű, mert az osztályoktól és a társadalmi rendszerektől megbontott ko­runkban nyíltan vállalja, hogy nem létezik valamiféle társa­dalomfeletti, elvont „embersze- retet”; a szocialista humaniz­mus az emberiséget, tehát az embert felszabadító, kiteljesíté­séért harcoló, ezt a humaniz­must valló és vállaló erők ol­dalán áll. Ha a világtörténel­met meghatározó ellentmon­dást nézzük, akkor a válasz tó­vonal a szocialista és a kapi­talista társadalmi rendszer, a munkásosztály és a burzsoá­zia között van. S ha az egyé­nekre gondolunk: szabadnak, boldognak lenni az elvégzett, s mindig tökéletes munka ál­tal lehet, küzdve mindazok el­len, akik boldogok a munkán kívül, és csak a munka ered­ményéből akarnak részesülni, töprengve azon, hogy azt, ami ránk van bízva, hogyan lehet jobban ellátni. A választóvonal a közösség­hez tartozás vállalása, és min­den olyan jelenség elleni fel­lépés, amely ennek a kialaku­lását, fejlődését gátolja; ilyen a munkahelyi demokrácia hiá­nya, az emberi kicsinyesség, a felületesség, az önzés, a kar­riervágy. De küzdeni kell az ellen is, ha a kollektívát meg­fosztják önfejlődésétől, s alá­rendelik az „üzem” meg a „hi­vatal” vagy akár a „társada­lom” fogalmával címkézett, a ködbe burkolódzó, személyte­len általánosságnak. marxizmus-leninizmus humanizmusának elide- geníthetetlen természete a harcos lorradalmiság. Ez a jelleg nem csupán azt jelenti, hogy fennszóval hirdeti elveinek igazságát és igazságosságát, szépségét és emberségét. Hanem azt is, hogy az ember a valóságot és benne önmagát, mint magá- banvalót alakítja át magáért valóvá. Egyszóval: az embert az ember javára. És ilyen ér­telemben a marxizmus huma­nizmusa optimista is. Derűlá­tásának lényege az a meggyő­ződés, hogy mindaz, ami a szerteágazó emberi cselekvés­ben megvalósul, az új, szocia­lista társadalom megteremté­sével, egyre inkább történelmi valóság lesz, nem egy megál­modott aranykor, hanem lé­pésről lépésre megvalósított bonyolult és nehézségeket le­győző, szívós emberi munka társadalma. Pintér Zoltán Hihetetlen mozgásigénye van a gyereknek. A szülő sem tudja megzabolázni, amikor ki­rohan az óvodakapun, s ha ne­tán feldönt egy pedagógust, az iskola szűkreszabott folyosóján, az intés falrahányt borsó... Mindnyájan futottunk gyerekci­pőben, ettük a sóskát a réten, másztunk fára madártojásért, s építettünk gátat a patakban, avagy gumilabdát víve a grund- ra, lámpagyújtásig fociztunk. A faluvégi legelőre, kiserdőre, vagy a kőházak zárta udvarra, térre álmainkban néha vissza­térünk ... Elvették a madárfészket Igen, ólmainkban. Elvették tő­lünk a madárfészket, el a grun- dot is. S ez utóbbi fáj. Végig­sétálok a városon, tereken, ját­szótereket keresve, s próbálok gyerekfejjel tájékozódni, több­ször is feltéve önmagomnak a kérdést: vajon a felnőttek miért nem kérdezik meg tőlem, hogy mit szeretnék? Kőházzal font kalitkába zárnak és azt követe­lik, hogy repüljek. A kertvárosi gyermekorvos petíciót intézett a városi tanács egészségügyi osztályához, ami­ben röviden összefoglalva az áll: egyre több a gyermekbal­eset, a zúzódás, törés. S nem véletlenül jött Kertvá­rosból ez az üzenet: itt a leg­több gyerek, s itt állnak egy­máshoz legközelebb a házakis a gazdasági okokból néhány négyzetméterre épülő játszóte­rek éles kőperemszéllel hom­lokcsontot repesztenek, fogakat vernek ki, gerincet törnek. A mászóka néven nevezett vastra­verzek alatt kőlapok, a homo­kozógyűrű precíz derékszögbe hajlik. Szinte mondja: gyere fiam, ide üsd a fejed! A gyerek meg szót fogad, hiszen csak há­rom esztendős. Hiába a fel­ügyelet, hiába lesi minden mozdulatát a mama; innen az út a gyermekklinika sebészeté­nek ambulanciájára vezet... Napi tizenhárom Dr. Kustos Gyula adjunktus­sal a szomorú forgalom statisz­tikáját állítottuk össze. Egy esz­tendőben közel kétezer lurkót hoznak töréssel, agyrázkódás­sal, zúzódással a klinikára, s ugyanennyit — a gyermekkór­házba is. (A kórházban külön érdeklődtem: napi 13 játszótéri balesettel számolnak, nem be­szélve a hétvégi csúcsokról). E két gyermekgyógyító intézmény tehát évente 4000 „hirtelen megbetegedés” néven szignó­zott esettel találkozik a „króni­kus betegség” — szamárköhö­gés, nátha és egyebek — szint­jét megközelítve. — A minap — mondja dr. Kustos Gyula — a kertvárosi hajóhinta alól hoztak be egy gyermeket. — A vassal bőven megerősített hintatest és beton­aljzat közé szorult, s néhány centin múlott, hogy le nem sza­kadt a feje. A hinta az orrát teljesen letépte, s a tarkójáig megskalpolta ... A tervezőre gondolok, arra, aki ezeket a játszóhelyeket megálmodta. Csak annyit kér­nék tőle, hogy keresse fel vagy a klinika, vagy a kórház ambu­lanciáját, beszélgessen el az orvossal, a szülővel, nézzen meg néhány vérzőfejű gyereket... Gazdag élményanyaggal távoz­hat. Zsákutcában a tervező A mi játszótereinket — ugye? —, nem tervezte senki. S ott is agyba-főbe verhettük egymást, kilőhettük egymás szemét nyíl­lal, légpuskával, szerezhettünk úgy is harci sebeket, hogy azt nem gondolta ki előre senki. A játszótértervezés 10—15 évvel ezelőtt országos téma volt, Budapesten mérnök, orvos, pszi­chológus, közegészségügyi szak­ember vitatta a kérdést: pró­bált gyermekszemüveggel grun- dot álmodni. Aztán országos szabványok születtek, megmá­síthatatlan paraméterek kreá- lódtak, s mindebből a zacc ma­radt: a beton—vas kettőse. Hi­szen a tér hiányában az előbb citált tervező is zsákutcába ju­tott: azzal főz, amink van. Vá­ros-megálmodóink — hírlik — néhány négyzetmétert hagynak neki, s azt mondják: ide meg ide játszótér kell. Elefántot szeretnének dugni, a gyufaskatulyába. Kozma Ferenc Következik: a homok és a fű csapdája.

Next

/
Thumbnails
Contents