Dunántúli Napló, 1977. szeptember (34. évfolyam, 240-269. szám)

1977-09-11 / 250. szám

A Jelenkor szeptemberi száma

A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Csorba Győző, Csuka Zoltán, Galambosi László, Kalász Márton, Károlyi Amy és Weöres Sándor verseit olvashatjuk.

A prózai írások sorában Szakonyi Károly rádiójátéka és Thiery Árpád regényrészlete kapott helyet. Közli a folyóirat a Sütő András-tévéfilm, valamint az Ősze András szobrászművésszel folytatott rádióbeszélgetés szövegét.

Új képzőművészeti műelemző sorozat indul a szeptemberi számban Pécsi képtár címmel. Elsőként Csont- váry Kosztka Tivadar: Mária kútja Názáretben című festményét mutatja be Németh Lajos.

Az irodalmi tanulmányok, esszék, jegyzetek közül figyelmet érdemel Pór Péter hozzászólása az Ady-vitához, Tüskés Tibor: Az avantgarde vonzásában című írásának befejező része, valamint tárkony/' Nándor Szirmai Károlyhoz szóló levelei.

A krónikái rovatban Nagy László, Károlyi Amy, Kolozsvári Grandpierre Emil, Hernádi Gyula és Ladányi Mihály új köteteiről olvashatunk.

Csuka Zoltán versei

Circum dederunt...

Körülvettek, igen, körülvettek,

de nem a halál fájdalmai s a pokol gyötrelmei,

hanem az egykori barátok vettek körül,

akik már sokallják életem hosszát,

s még *tmább eredményeit sokallják,

azokból is csak a mutatóst,

s kinéznek engem az egyre sölétedőbb világból.

Nem tudják immár vagy tudni nem akarják, hogy az életben mindenért fizetni kell, jóért és rosszért egyaránt, mert az igazság szeme vak.

Amint Krleza írta: ..Maga az irodalmunkért becsülettel

megfizetett.. .**

— de ez már rég volt, s nyilván vannak, akiknek nem volt elég.

Akkor a félreértett munkáért,

most a félreértett babérokért kell fizetni,

ezért sereglenek ma körém,

s tekintetük vasvillája

belém fúródik:

némulj el már, kotródj, add át helyed, nem várhatunk tovább.

Körülvettek, igen, körülvettek, miként egykor tömlöcöm mélyén a viháncoló patkányok;

két lábra álltak s úgy vigyorogtak szemembe.

Legyen hát kedvetek szerint: ímé, vegyétek,

vegyétek és egyétek, kis kannibálok,

ez az én testem,

mely ti érettetek megtöretik,

ezt cselekedjétek

az elárult és elárvult barátság emlékezetére.

Legalább ez az egy csepp

Háromszor egy nap

fut le a hegyről a kórházba,

hogy életért tusakodó férjének

egyetlen enyhítő, hűsítő cseppet adjon.

S háromszor fut fel a hegynek, vissza.

Ó gyűlölködő, kavargó világegyetem,

könyörgök, hogy forrongó, lázas tenyeredben legalább ez az egy csepp ki ne égjen, megmaradjon.

Kalász Márton

Érkezik, akár a zarándok

Érkezik, akár a zarándok, hetente kétszer, e kicsinyített földrészen, ócska kocsikon, az útszél virágtüskéi közt s a láthatatlan vizek szelével hátában; ahogy illik is a távolihoz, lélekbeli tehénpásztorhoz, aki a birodalom tányérmosásával kezdheti újból s éjféli ámuldozással, ó, város — még hiszik valahol, ily enciánésszel a fiú fönt csinál szerencsét; s hitükön kék folttal törődik el, virrad megfáradt alumíniumedények, nyersanyagkockák közt apró díványon.

Ács J

eno

Áramló fehéren

Reggel kilenc óra tájban érkeztünk meg Bajára.

A vonaton sok volt a vidékről bejáró vasutas, a diák és a hetipiacra utazó falusi. Hatalmas kosarak és tömött zsákok között utaztunk. Mi ketten Nórával a városi külsejű utasok közé tartoztunk, akik fél szemmel csomagjukat figyelve, egyetlen szót se szalasztottak el.

Sok volt a rémhír .A legtöbbet a vasutasok tudták.

Lesírt rólunk, hogy idegenek vagyunk. Ezzel a tudattal szálltunk le a vonatról. A kijáratnál két oldalt fegyveres kar- hatalmisták álltak. Nem mindenkit igazoltattak. Időnként rámutattak valakire és félreál - litották.

Szerencsésen kijutottunk az állomásról.

— Most mi lesz? — nézett rám Nóra.

— Elmegyünk a szállodába.

— Pont oda?

— Kiveszünk két szobát, megmosakszunk és kialusszuk magunkat. Ez most az első és legfontosabb.

Átvágtunk az állomás előtti k parkon. A környék feldúlt volt és elhanyagolt.

— Nem lesz túl gyanús? — kérdezte Nóra és belémkarolt.

— A legjobb ötlet a szálloda ilyen zavaros időben.

Szótlanul mentünk egymás mellett. Kevesen jártak az utcán.

— A nővérednél nem lenne jobb? — kérdezte Nóra egy idő után.

Vártam, hogy megkérdezi.

— Nála nem alhatunk — válaszoltam elutasítóan, talán gorombán, tudtára adva, hogy ne beszéljünk erről.

— A szállodában sok lesz a rendőr — aggódott Nóra.

— Rendőr mindenütt van.

A szálloda egy kövezett, al- földies téren állt. Ez volt a város főtere, ahol a gyűléseket és a hetipiacokat tartották. A tér alatt folyt a Dunából kivezető mellékág. Átellenben hatalmas sárga épület állt. Egyszer már jártam ebben a városban, s így tudtam, hogy ez a hajdani megyeháza. Amikor elhaladtunk az épület előtt, megemlítettem Nórának. Csak bólintott. A tér közepén, a Szentháromság-szobor körül nagy volt a piaci nyüzsgés. Amennyire tőlünk telt, magabiztoson vágtunk át az árusok és vevők tömegén.

A szálloda előtt visszafogtam Nórát.

— Várj meg itt — mondtam. — Előbb én megyek be.

Szerencsénk volt. Kaptunk két egymás melletti szobát a második emeleten, a folyosó végében.

Nóra sápadt volt az izgalomtól. Miközben mentünk fölfelé a lépcsőn, az első és a második emelet között megrántotta a kabátom ujját.

— Láttad azt a pasast a tükör előtt? — kérdezte.

— Melyiket?

— A portán. A tükör előtt fésülködött.

Rémlett valami.

— Azt hiszem, tudom, hogy kiről van szó — mondtam.

— Mi a véleményed róla?

— Semmi.

— Nem arra gondoltál, hogy civilruhás rendőr?

—- Honnan veszed ezt? — álltam meg a lépcsőn.

— Onnan, hogy amikor a papírokat töltöttük ki, egész idő alatt le nem vette rólunk a szemét. Állandóan minket figyelt.

— Nincs rajtunk semmi feltűnő, megnyugodhatsz — mondtam könnyedén. Bátorítóan átkaroltam Nórát.

— Az talán nem elég feltűnő, hogy csomag nélkül vagyunk? — kérdezte.

— Legalább láthatják, hogy nem hosszú útra készülünk. Különben az állomáson is hagyhattuk a csomagunkat.

Régi szálloda volt. A berendezés nyikorgott, de a padlás szobákat kellemessé tette a tisztaság és a meleg fűtőtestek.

— Ez lesz az én szobám — ült le Nóra az ágyra. Nyugod- tabbnak látszott, mint a szálloda előcsarnokában volt.

A szobaasszony áthúzta az ágyneműt. Amikor befejezte a

munkát, kutató nézéssel végigmért bennünket.

— Mennek innen a népek nagyon. Ezekből a szobákból

— mutatott szét a kezével. Közben le nem vette rólam a szemét. — Az egyik megy át Jugoszláviába, a másikat meg a karhatalmisták viszik el. Kinek milyen a szerencséje.

— Nekünk nincs félnivalónk

— válaszoltam.

— Tudom én azt, kedves.

— Mi rokonlátogatóban vagyunk.

Megvártuk, amíg a szoba- asszony kimegy, aztán átöleltem Nórát.

— Mit akart ezzel mondani? — kérdezte.

— Ne törődj vele! Károgó varjú, semmi az egész. Lehet, hogy azt akarta tudomásunkra hozni, hogy tud olyan embereket, akik átvisznek a határon.

— Majd beárul bennünket...

— Ez a varjú? Inkább pénzre számít.

Nóra elfordította a tekintetét, lenézett a padlóra.

— Most a te kezedben vagyok — mondta csöndesen, csaknem alázattal.

Átmentem a szobámba, magammal vittem a hatalmas súlyt, Nóra szavait. Egy ideig az ablaknál ácsorogtam. Megpróbáltam rendezni az érzéseimet és a gondolataimat. Később lementem a piactérre. Majdnem egy óra hosszat nézelődtem, aztán elindultam a nővérem lakása felé. Lassan haladtam a hosszú, vadgesztenyefás utcán, amely ebben az esős-télies hangulatban valahogy a gyerekkoromat idézte föl bennem.

A nővérem délelőttös volt a gyárban.

Az udvari lakó, egy kövér, borzas hajú varrónő azt is hozzátette, hogy a sógorom negyedik napja a határon van szolgálatban, üzenetet hagytam a nővéremnek, hogy majd estefelé ismét eljövök.

Dél elmúlt, mire visszaértem a szállodába. Nóra felöltözve ült a szobájában.

— Azt hittem, hogy végleg itthagytál — mondta. A hangjából úgy ítéltem meg, hogy bele is törődött abba, amit mondott.

Odamentem hozzá, leültem mellé az ágyra.

— A városban voltam.

— A nővérednél?

— Nem volt otthon, délelőttös a gyárban. Estefelé majd elmegyek megint.

— Értem — mondta Nóra csöndesen. Ezt is beletörődve.

Szótlanul ültünk egymás mellett. Vártunk valamire, de nem tudva pontosan, hogy mire. Később az ujjam hegyével megérintettem Nóra nyakát. Engesztelő mozdulatnak szántam. A bőr érintése bársonyos volt. Közelebb húzódtam hozzá, a kezem lejjebb csúszott.

— Ne bánts! — fogta meg a kezemet.

Válaszoltam valamit, de pontosan már nem emlékszem, hogy mit. Értelmetlenül hangzott.

Heves testi vágy fogott el. Nórára pillantva szörnyű volt arra gondolni, hogy ez a test az enyém, de mindig csak addig valóban az enyém, amíg a birtokomban van. Nevetséges volt, sőt ostoba, de ebben a lelkiállapotban úgy emlékeztem vissza, hogy minden esetben újra meg újra meg kellett harcolni érte, hogy ismét elveszíthessem. Most azonban. Még egy-két nap, aztán már harc sem ’ lesz.

— Most nem lehet, nem érted? — nyöszörgött Nóra a kezemben. — Nem akarom. Most nem akarom .. . Nem gondoltam, hogy ilyen kegyetlen vagy...

Úgy vetkőztünk le, hogy a csókot egy pillanatra se szakítottuk félbe. Egyébre nem emlékszem, csak lázas kapkodásra, mégis úgy tűnt, hogy álmos lassúsággal vetkőztünk. A mozdulatok nem úgy sikerültek, mint azt szerettük volna, ügyetlenül beleakadtunk a ruháinkba. Végre meztelenek voltunk alul, és megtörténhetett. Azután felül folytattuk a vetkőzést, most már öntudatlanul. A ruhák és a fehérnemű szétszóródva hevert az ágy előtt. Oldalt fordulva egy pillanatra villant belém, hogy a ruhák is mindenről megfeledkezve gabalyodnak egymásba, mint mi.

Nóra hangját hallottam. Már este volt.

— Meg akarod akadályozni, hogy elmenjek — mondta szemrehányó hangon.

Megszégyenülten, leleplezve hallgattam. A mondat rádöbbentett, hogy a sárbogárdi találkozás óta minden csak halogatás és illúzió.

— Nem fogom megakadályozni — válaszoltam nagyne- hezen.

— Sejtem, hogy ez a szándékod. Akármit mondasz.

— Nincs szándékomban megakadályozni — hazudtam.

— Azért jöttél velem, mert meg akarod akadályozni. A nővéred csak ürügy volt.

— Nem fordult meg a fejedben, hogy utánad jövök? — kérdeztem védekezve.

— De igen. Sárbogárdon gondoltam erre, és vártalak is, hogy egyszeresük felbukkansz. De amikor megláttalak a vonatról leszállni, tudtam, hogy az egészet elrontottam.

Kitakartam Nórát.

— Ne ... — próbálta visz- szahúzni magára a paplant, de a keze elernyedt a szorítás alatt.

Fehéren világított a bőre. A térdeit védekezőn felhúzta, teste ezáltal teltebb, asszonyosabb lett.

— Nincs értelme, hogy erőszakkal visszatartsalak — mondtam.

— Tényleg nincs.

— Nem akadályozom meg, ha menni akarsz.

— Menni akarok — bámult Nóra a levegőbe. — Most már nem tudok változtatni.

— Meg se próbálod.

— Ahhoz gyönge vagyok. Minden kifelé húz. Te nem érted azt, hogy rajtad kívül itt mindenki arra emlékeztet, hogy egy hülye kis kurva vagyok, aki elhibázta az életét, és hálát adhatok majd az istennek, ha sikerül férjhez mennem. Mindenkinek ezt látom az arcán.. Az anyámén. Az apámén. A nővéremén. A sógoromén. A régi fiúk is pont úgy vigyorognak. Ha végigmegyek az utcán, olyan kicsinek érzem magam, mint egy fűszál. Nem ülhetek be egy cukrászdába ...

Eltakarta az arcát.

— Ha feleségül megyek hozzád, ez még szörnyűbb volna ... Mindent el akarok felejteni! Ott kint senki se ismer, és tiszta életet kezdhetek. Ilyen alkalmam még egyszer nem lesz. Ez biztos. Erőm se lesz még egyszer, mint most. Amíg a városban voltál, azon járt az eszem, hogy vajon táncol- hatok-e majd ott kint? Akkora erőt érzek magamban, hogy ha kiköpöm a tüdőmet, akkor is meg fogom próbálni.

Örületes vágy fogott el, hogy megtartsam Nórát. Biztosan éreztem, hogy soha többé ilyen csodálatos női test birtokosa nem lehetek.

Nóra megfordult, szorosan hozzámbújt.

— Tudom, hogy nagy ára van — mondta. — Meg fogok fizetni érte. Téged elveszítelek. Ez a seb sohase fog begyógyulni.

— Szóval, minden befejeződött? — kérdeztem tompán.

Nóra nem válaszolt. Csöndesen, nyöszörögve sírdogálni kezdett.

Ősze András: Harmónia szüle tése

Megyek a szél csapásain roskadó lábbal Fölöttem a fekete ég hasig beverve sárral

A homlokom még céltalan de áramló fehéren

Folyók hozzák hűségüket halat kínálnak térden

Jöjj, trónolj rekkenő meleg s a hökkenő szelekben — napok, pacsirták éljetek mint régi énekekben

Mikor még ifjú voltam, tíz égi háború volt és mindnyájának mérge a föld mélyébe hatolt.

A mennydörgést sose hittük közelinek ennyire, se villámlást, hogy elárad apáink erdeire.

Nagyobbnak véltük a tornyot és benn a harangokat: zúgásuk rendeletére az orkán megszakad.

Weöres Sándor:

Mikor még ifjú voltam

Nyájak, csordák menekültek, fogózkodott a gyerek, és a csillagok estek az égből, akár káposztafejek.

Magasság, mélység bőgött, csak édesanyánk kacagott: késsel, mint tigriskölyköt, nyúzott egy csillagot,

forralta, főzte fazékban, rágós volt, nem puhult, s mire szóltunk volna hozzá, már égig fölmagasult,

helyén romvárosok állnak — Harappa, Karkemish — Te is ott súnytál, ne tagadd el,

ott láttalak én magam is!

THIERY ÁRPÁD:

UTAZÁS

(regényrészlet)