Dunántúli Napló, 1977. szeptember (34. évfolyam, 240-269. szám)

1977-09-22 / 261. szám

e Dunántúli napló 1977. szeptember 22., csütörtök II formaterueiés nem luxus I Funkció és esztétika A kép előterében látható „Sofia 31" típusú hordozható tv-készülék nem konstrukciós újdonságként került lencsevég­re, hanem a bulgáriai ipari formatervező központ munka­társainak egyik első alkotá­saként. Világszerte egyre in­kább tudatára ébrednek az ipari és kereskedelmi szakem­berek, hogy a formatervezők közreműködése nélkül nem le­het teljes a gyártmányfejlesz­tés. A szakszerűen tervezett ipari termék mindenkor prakti­kusabb a használó számára és sokkal tetszetősebb is. Tehát az áru nagyobb keresletre számíthat. A gyártmánytervező nem azonos a formatervezővel, de egymás tevékenységét ki kell egészíteniük. Az ipari forma- tervezéskor nem az elavult, esetenként gyenge minőségű, korszerűtlenül előállított áru „felruházásáról", „kozmetiká­zásáról” van szó, hanem a tartalom és a forma, a funk­ció és az esztétika összhang­járól. Egyáltalán nem mindegy, hogy otthonunkban, munkahe­lyünkön milyen tárgyak, beren­dezések között élünk, s nem lehet közömbös, hogy az éven­te megjelenő sok-sok ezer új termék milyen köntösben jut el a felhasználóhoz, a fo­gyasztóhoz. Bizonyított tény, hogy szívesebben dolgozik az ember egy tetszetős, praktikus formájú és kezelésű szerszám­géppel, mint például egy „ki­szolgált” masinával. Az egyéb­ként lélekölő háztartási mun­kához is szívesebben hozzáfog az ember a jól kézhez álló porszívóval, konyhagéppel stb. Biztonsági követelmények szabják meg Bulgáriában épül a „Kozlodu j" atomerőmű Hol épülhet atomerőmű? Tv-jegyzet Portréfilm Fülep Lajosról 1970-ben bekövetkezett ha­lála óta mintha többet emle­getnék, idézgetnék, mint an­nak előtte. Szinte divattá lett különféle alkalmakkor, a mű­vészet, a filozófia vagy a ma­gyarság kérdéseinek taglalá­sakor Fülep Lajost citálni. Nem mintha sok nála különb gondolkodót találhatnánk szá­zadunk magyar szellemtörténe­tében, Fülep mostani rene­szánsza mégis figyelemre mél­tó. Megnyilvánul benne a le­zárult életmű iránti őszinte ér­deklődés, az intellektuális pletykára szomjazókat izgatja híresen nehéz természete, szi­gora és könyörtelensége. S vé­gül kezünkbe vehetjük egyre- másra megjelenő művészetel­méleti, filozófiai munkáit, me­lyekből nemcsak a szaktu­dós, a művészettörténész, de minden gondolkodó ember bő­ven profitálhat. Óriási feladatot vállalt ma­gára Olasz Ferenc rendező és a szakértőként közreműködő Fülep-tanítvány, Németh Lajos művészettörténész, amikor ne­kilátott e tiszteletre méltó és kissé reménytelen feladat, a portréfilm megalkotásához. Nem tudom, készített-e annak idején a televízió olyan na­gyobb lélegzetű beszélgetést Füleppel, mint amilyenekből e generációnak több óriását megismerhettük. Örzi-e arcát, gesztusait, szigorúan figyel­meztető kézmozdulatát, som­más ítéleteit a celluloid-sza­lag? Mert megidézni Fülepet kevés a szemtanúk, barátok, hivők és tanítványok szava. Pedig Olasz Ferenc minden ma rendelkezésre álló adalé­kot felsorakoztatott: képi vál­tozatosságban kevéssé bővel­kedő filmje a gondolatok gaz­dagságával szögezte nézőit a képernyő elé. Németh Lajos hitető tanítványi elfogultsággal és kegyelettel elénk vázolt Fü- lep-életrajzából a felsorakozó tények éreztették a századfor­duló nemzedékének máig ha­tó sugárzását, azokét a szelle­mekét, akiknek mai kultúránk megalapozását köszönheti a magyarság. Azután lelkipászto­rukra emlékeztek a zengővár- konyiak, akik Fülep Lajos szi­gorú értelmezése szerint élték, szenvedték meg e szó valódi jelentését. Lanyhult a film ere­je az utolsó harmadnál, ami­kor szellemi gyermekei, költők és művészettörténészek próbál­ták szavakba önteni a rójuk gyakorolt hatást. De talán éppen ez lesz a legfőbb ösztönzés arra, hogy leemeljük munkáit a könyves­polcról, magunkévá tegyük szellemi és erkölcsi igényessé­gét, szigorát, értéktiszteletét. Gállos Orsolya Világszerte épülnek az atom­erőművek, mert az egyre növek­vő energiaszükséglet másként már nem elégíthető ki. Nagy gondot okoz azonban rendsze­rint az atomerőmű helyének a kiválasztása. A széntüzelésű erőműveket — ha van rá lehetőség — a bá­nya, az olajtüzelésűeket a fino­mítók mellé építik, a tüzelő­anyag szállításának a költsége így a legkisebb. Arra is töre­kednek, hogy a villamos ener­giát se kelljen nagy távolság­ra szállítani: lehetőleg ott tör­ténjék a termelése, ahol leg­nagyobb fogyasztói vannak. És mivel az erőműben nagyon sok vízre van szükség, a telepítést a vízkészletek is befolyásolják. Egy atomerőmű évi tüzelő­anyagigénye mindössze néhány vagonnyi, így szállítási költsége elhanyagolhatóan kicsi. Ennek ellenére mégsem könnyebb egy atomerőmű helyének kijelölése, mint egy hagyományosénak: különböző biztonsági követel­ményeket keTl ugyanis kielégí­teni. Az atomerőmű vízigénye na­gyobb, mint a hagyományosé, közel másfélszerese a szén-, vagy olajtüzelésűeknek. Leg­jobb megoldás az erőmű friss vízzel való hűtése, ez azonban csak ott oldható meg, ahol nagy vízhozamú folyó áll ren­delkezésre, nehogy a visszave­zetett hűtővíz „hőszennyezésé- vel” elpusztítsa a víz élővilágát. Az atomerőmű építését meg­előzően a telephely környeze­tében meteorológiai és hidro­lógiai megfigyeléseket végez­nek. Ezeknek az adottságoknak az ismeretében kiszámítható, hogy az erőműből kibocsátott radioaktív szennyeződés miként oszlik el a légkörben, a talaj­ban és a vízfolyásokban. Ked­vező, ha a telephelyen ritka a szélcsend, kevés a szélmentes napok száma. Vizsgálják a te­lephely tektonikai szerkezetét is. összegyűjtik a múltbeli földrengések adatait, hogy kö­vetkeztethessenek a jövőben várható földmozgások előfor­dulásának a valószínűségére. Az atomerőműben keletkező radioaktív anyagokat gondosan összegyűjtik, s besűrítik, s ál­talában az erőmű területén le­vő radioaktív temetőbe viszik. Ha mód van rá, az erőmű he­lyét úgy választják meg, hogy körülötte nagyobb település ne legyen. A magyar tudomány a rcképcsa rnoká bői Bemutatjuk Berend Iván akadémikust D itka és valószínűleg ** örömteli érzés egye­temi tanár számára diákjai között oly népszerűnek len­ni, hogy a hallgatók egy­más közti beszélgetéseikben csak keresztnevén emleges­sék. Nos, Berend T. Iván majd egy évtizede élvezheti már a Marx Károly Közgaz­daságtudományi Egyetemen ezt a népszerűséget, mely­hez hasonlót az egyetem történetében tán csak rek- torságban elődje és meste­re, „Zsiga bácsi”, azaz Pach Zsigmond Pál akadé­mikus ért el annak idején. Berend T. Iván 1930-ban született, Budapesten. Már egyetemi tanulmányait is „rendhagyó” módon végez­te: először két évig a köz- gazdasági egyetem hallga­tója volt, majd „váltott": át­ment az Eötvös Loránd Tu­dományegyetemre, egyszerre tette le két év vizsgáit, és egyszakos történészként dip­lomázott. Egyetemi doktori címét viszont ismét csak a „közgázon” szerezte meg, ahol már diákkorában dol­gozott a gazdaságtörténeti tanszéken, munkatársaival és barátaival, Ránki György- gyel és Szuhay Miklóssal együtt. Itt már „múltja" volt, hiszen az egyetem „hősko­rában”, 1950-ben, másod­éves hallgatóként státusszal, akkor komolynak számító 600 forint havi fizetéssel dolgo­zott a tanszéken, mint könyv­tárkezelő — sőt: hallgató­ként vizsgáztatott is. Életében, pályáján, szinte mindent egy lépéssel koráb­ban tett, mint az elvárható. 16 évesen már helyezett volt az országos történelmi ta­nulmányi versenyen, érettsé­gi előtt az egyetem gazda­ságtörténeti szakkörében dolgozott. Ez a „megelő­zés" később is folytatódott: 1953-ban jelentkezett aspi- ranturára. Nem fogadták el. „Korai még" — mondták. Nem is jelentkezett többé. Úgy vélte: egyedül is fel tud készülni kandidátusi cí­me megszerzésére. Ránki Györggyel, állandó szerző- „ikerpárjával” már utolsó egyetemi évükben készen voltak első könyvükkel, az 1955-ben megjelent „Ma­gyar ipar 1900—1914” című kötettel. Ez a XX. század magyar gazdaságtörténetével foglalkozó legelső munkák egyike volt. Mi inspirálta e sajátos szakterületre? Pach Zsigmond Pál, a Tör­ténettudományi Intézet ak­kori igazgatóhelyettese von­ta be a két diákot az inté­zet akkor létrehozott nagy munkaközösségébe, amely­nek célja: a polgári törté­netírástól eltérő módszerek­kel, közös munkával feltárni a XIX. és a XX. század ma­gyar gazdaságtörténetét. Hogy, hogy nem, a közös munkából nem sok lett, de Berend T. Ivánt és Ránki Györgyöt ez a megbízás hoz­ta végleg össze. Már 1950­1958-ban védte meg kan­didátusi címét. Témája: Ma­gyarország gyáripara, 1933— 1944 között. Ez is közös munka volt, Berend T. Iván az 1938—1944 közötti idő­szakból védett, a „másik fe­léből” pedig Ránki György. 1960-ban jelent meg „Ma­gyarország a német fasiz­mus életterében” című har­madik könyvük, s a három munkáért együtt kapták meg 1961-ben a Kossuth-díjat. 1963-ban védte meg Berend T. Iván akadémiai doktori értekezését, amely az újjá­építéssel és a nagytőke el­len 1945—1948 között vívott harccal foglalkozott. A Magyar Tudományos Akadémia 1973-ban válasz­totta levelező tagjává. Szék­foglaló témája: A vállalat­fejlesztés útjai és sajátos­ságai a XX. századi ma­gyar iparban. Ez a téma gyár iparban. Időközben egyetemi pályá­ja is egyenletesen ívelt: 1959-ben a közgazdaságtu­dományi egyetem általános közgazdaságtudományi ka­rán dékánhelyettessé, majd az 1962—1965-ös ciklusra dékánná választották. Egye­temi tanári címet 1964-ben kapott, 1967-ben lett a gaz­daságtörténeti tanszék veze­tője. 1973-ban kezdte meg első hároméves rektori cik­lusát, most már a második­ban tölti be az egyetem rektori tisztét. Min dolgozik most? In­kább dolgoznak. A szerző­páros már egy évtizede ki­terjesztette „működési terü­letét”: nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi gazda­ságtörténet izgalmas fejeze­teit kutatják. Közép- és Ke- let-Európa XIX—XX. századi gazdaságtörténetét taglaló kötetük 1969-ben jelent meg. Nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, már két amerikai kiadásban is megjelent, rö­videsen napvilágot lát a ja­pán és az olasz kiadás is. Nemcsak a módszer, a tudományos szemléletmód is új Berend T. Ivánnál. Erre utal az MTA májusi köz­gyűlésén tartott vitaindítója: a „Mai gazdaságpolitikánk — történeti összefüggésben" című előadásában többek között arra a következtetés­re jutott, hogy a gazdaság- politika a mai helyzetben csak akkor tud a jövőre fel­készülni, ha az infrastruktú­ra fejlesztésében, irányítási­vállalkozási feltételekben, és nem utolsósorban az okta­táspolitikában is megalapoz­za a rugalmas gazdasági reagálás alapjait. Nem le­het úgy nézni: mennyit tud „juttatni" a gazdaság az ok­tatásnak, mert egész jövő gazdaságpolitikánk attól is függ, hogy az oktatáspoliti­ka, az oktatási rendszer a rugalmassághoz kellő szelle­mi kapacitást biztosít-e. E téma összefüggéseit az MTA közoktatási bizottságá­ban évek óta végzett mun­kájával, a középiskolai re­form előkészítése során ku­tatta. Emellett elnöke a Ma­gyar Történelmi Társulatnak, mintegy tíz éve vesz részt a gyakorlati gazdaságpolitikai munkában, és komoly nem­zetközi tisztséget is betölt: a Béke-világtanács elnöksé­gének tagjává választották. I lyen hatalmas munka, • sokirányú elfoglaltság mellett magánemberként van-e különösebb kedvtelé­se, hobbyja? A munkája. És mintha családi élete is ezt igazolná: felesége politikai gazdaságtan és történelem szakos tanár, nagyobbik lá­nya egyetemi hallgatóként szakdolgozati témájául a gazdasági fejlettség és az oktatási rendszerek össze­függését választotta, de már ötödik általánosba járó ki­sebbik lánya is különleges tanári dicséretet kapott ked­venc tárgyából, a történe­lemből. Hiába, a példa ra­gadós ... Szatmári Jenő István

Next

/
Thumbnails
Contents