Dunántúli Napló, 1977. augusztus (34. évfolyam, 210-239. szám)
1977-08-07 / 216. szám
Balogh Attila: Panasz Részeg voltál, azért nem találta anyám nyolcadik gyermekét. Adtál nekem egy kabátot, amely kicsi rám. örököltem Tőled egy csikket, amelyből nem rojtosodik a füst. Nekem adtad legszebb kutyád, ami másnap megdöglött. Anyám sir, és még mindig nem találja nyolcadik gyermekét. Maradj egy ritmusig, apám! Most húzd! — most lágy a dallam. Látogatóban „A feladat inspirál bennünket...” Jószagúak ezek a friss, sérülékeny felületű grafikák. Most kerültek ki a présből, szétteregetve száradnak. Lassan egy. órája üldögélek itt a boltíves mennyezet alatt a Nevelők Háza alagsorában, a Pécsi Grafikai Műhely egyik munkaasztala mellett. Gálics István- jugoszláviai művész csomagol, hazafelé készülődik. Az egész július hónapot itt töltötte, szép munkák fogják őt is, bennünket is emlékeztetni erre. — Két évvel ezelőtt Topolyán, az ottani művésztelepen találkoztam Barakonyi Klára pécsi grafikussal. Ö beszélt nekem erről a műhelyről — mondja Gálics István. Idén Szlovéniából is meghívtak egy művészt. Engem javasoltak. Fiatal ember, pályája . kezdeténél tart, katalógusai máris szép sikerekre emlékeztetnek. — 1971-ben fejeztem be az akadémiát Ljubljanában. Grafikával és festészettel foglalkozom, Lendván tanítok, a szlovén-magyar nyelvű általános iskolában. Elsősorban a fametszet érdekel. Jövőre ismét meghívtak idé, és akkor önálló kiállításon is bemutatkozom a pécsi közönségnek. — Mi a véleménye erről a műhelyről, a munkafeltételekről? — Ilyen jól felszerelt műhelyt eddig még nem láttam . . . Utoljára az akadémián készíKülföldi vendégművészek munka közben tettem litográfiát, nagyon örülök annak, hogy most ismét foglalkozhattam ezzel a kedvemre való műfajjal, összesen hat munkát készítettem az elmúlt egy hónap alatt. Ebből kettő linómetszet, a többi litográfia. A linómetszet kilenc, a kőnyomatok pedig két-három színűek. Az az idő, amit itt el- töltöttem, lehetőséget adott arra is, hogy megismerkedjek ezzel a szép várossal. Különösen a múzeumok, elsősorban a Vasarely- és a Csoníváry-mú- zeum, valamint a Modern Képtár jelentettek nagy élményt. Egyébként az egyik grafikámon megpróbáltam visszaadni valamit a várost körülfogó hegy- és dombvidék hangulatából. Mieczyslawa W. Kaminska lengyel grafikusnő másodszor van Pécsett. A Pécsi" Grafikai Műhely legutóbbi kiállításán három művével szerepelt. — 1976-ban dolgoztam először ebben a műhelyben. A felszereltség azóta is sokat fejlődött. Különösen a technikai lehetőségek gazdagsága és a munka szervezettsége imponáló. Én otthon elsősorban rézkarccal foglalkozom, itt viszont — miután megismerkedtem a kőnyomatok készítésének technológiájával — litográfiát is készítettem, Mondhatom, nagyon megszerettem a grafikának ezt a klasszikus, szép ágát, amely ugyanakkor modern formanyelv kialakítását, alkalmazását teszi lehetővé a művész számára. Nysában laknak. Férje, aki szintén itt van vele, a nysai művészeti szabadiskola igazgatója. Elmondta, hogy iskolája szívesen rendezne cserekiállítást a pécsi Művészeti Szakközépiskolával, reméli, hogy sikerül hosszabb távra szóló kapcsolatot kialakítani a két intézmény között. A Pécsi Grafikai Műhely tulajdonképpen nem művésztelep, működése mégis művésztelepre emlékeztető. ß/'zse- Jánostóí, a műhely vezetőjétől tudom, hogy a helyi tanácsok anyagi támogatásával jelentős előrelépést tehettek a közelmúltban — munkafeltételek dolgában. Idén összesen öt vendéget fogadnak, most augusztusban szünetet tartanak, szeptemberben Szilágyi Gábor, szabadkai képzőművészt várják. Az idei munka termékei már a jövő évi kiállítás anyagát képezik. A művészek — ideértve a Pécsi Grafikai Műhely tagjait is — a magyar—lengyel-jugo- szláv—finn — cserekapcsolatok révén, a területi szervezetek delegáltjaiként látogathatják egymás művésztelepeit, műhelyeit. A kölcsönösségi alapon' történt megállapodások értelmében a Pécsett dolgozó művészek három grafikai nyoma(Gregorics Iván felvételei) tot hagynak itt. Ezek egyike a kiállítási anyagba, másika a műhely archívumába kerül. A harmadik lap pedig a közművelődési célokat szolgáló kamarakiállítások megrendezésére nyújt alapot. Kamarakiállítást bármilyen szerv, intézmény, vállalati és KISZ-klub kérhet. A grafikai műhely vezetősége szívesen venné, ha ezek az igények megszaporodnának — minél több tartalmas kapcsolat megszületésére adva alapot a pécsi művészek és az üzemi kollektívák között. Bebesi K. Gálics István egy friss lenyomattal E ábry Zoltán a felvidéki, ■ fenyvesekkel és fürdőkkel híres Stószról küldözgette figyelmeztető szavait. Rokkant tüdejét gyógyította a jó levegőjű fürdőhelyen — és mégsem egyedül, könyvek, szeretett könyvei társaságában. Az első világháború önkéntese már gyermekfejjel megérzett valamit abból az iszonyatból, amely a háború lövészárkaiba küldte a népeket és nemzeteket. És azóta tudta, hová kell állni. Új műfajt talált ki magának — antifasizmus — és ennek a szolgálatába állította írásművészetét. Ady Endre igéi, Kölcsey Ferenc hazaszeretete, a német munkásírók expresszív hangja, a kolozsvári Korunk társadalmi érzékenysége tette azzá a stószi őrhelyet, ami: irodalmi publicisztikában megvalósuló morális tetté. Mert a korai, stószi világtól való elvonulás az évek során aktív munkálkodás lett. A valóságban igen, de a kor atmoszféráját számítva, nem nagyon jó levegőjű Stósz állandó lakhelye lett Fábrynak. Komolyan vette Ady szavát: Őrzők vigyázzatok a strázsán! És micsoda éveket élt meg ez a hadakozásra nem éppen erős testalkatú férfi! A cseh polgári demokrácia a környező országoknál szabadabb légköVOX HUMANA Nyolcvan éve született Fabry Zoltán re sem volt mindenben elnéző. Fábry, ahogyan írta a Csehszlovák Kommunista Párt magyar nyelvű lapjában, az általa szerkesztett Az űí-ban, mindig öntudatosító, tanító, toborzó, felrázó, változtató magyar szavakat akart. S korán felismert internacionalizmusa jegyében: sohasem másoktól különállót, de népeket, nemzeteket egybe- toborzót. Fábry legdöbbenetesebb publicisztikai remekében, az 1946-os A vádlott megszó- lal-ban egész életét, az írástudó felelősségét hozza példának, s a cseh és szlovák értelmiségnek címezvén szavait a közös jegyről, a fasizmustói egyként szenvedő humánumról beszél: „A mi perünk az antifasizmus próbatétje: elítélte- tésünkkel a humánum veszt csatát.” Ki mondhatta ezeket az erős, tiszta szavakat? Az, aki a vádlottból tanú lett, aki egész életét egyetlen ügyre, a népek összefogását segítő vox huma- nara tette fel. Aki az elsők között vette észre József Attila verseinek agitatív hangját, egyetemes, viiágegészt akaró humánumát — a Lebukott először Az útban jelent meg —, aki lázító hangú riport-könyvet írt (melyet a cenzúra elkobzott), az éhező Kárpátaljáról (1932), aki az illavai várbörtönben sem roppant meg — 1939-et írunk —, mert tudta, hogy személyes létét mogsok- szorozandó újból hallatni kell szavát. Félelmetes szörny akarja megkaparintani Európát s a hitlerizmus elleni harc Fábry Zoltán művészetének egyik sarkköve. Második illavai fogságakor tüdővérzést kap, a test egyre gyengül, hazaengedik. De az elkötelezett szava olyan felrázó, akárha bizonyítani akarná: a törékeny emberben erős lélek lakozik. Az 1938 óta írott cikkek egy ügyvédnél letétbe helyeztetnek, hogy majd csak később, 1960-ban tanúskodhassanak a Palackpostát indító író törhetetlenségéről, igazáról. A felszabadulás az ő életében is új szellőkkel fúj, a „jégtörő február” után a csehszlovákiai magyarság is föllélegezhet, Fábry építő munkájára is szükség van. A stószi hang ebben a megváltozott kórusban sem lesz idegen. Ha korábban az egész Duna-me- dencét érintő publicisztikus indulattal volt jelen, most megpróbál az induló csehszlovákiai magyar irodalom kezdő lépéseihez igazodni, az építés, a kezdeti szervezés nehézségeit szem előtt tartva. Fábry irodalmi tárgyú cikkei — jó érzékkel I — azért is mondottak pedagógiai kritikának, mert mindennél jobban kiviláglott belőlük a nevelő szándék. A sarjadozó vetésnek esőre, napsugárra van szüksége, nem jégre. 1958-ban megindul az Irodalmi Szemle, melynek Fábry kezdettől főmunkatársa. El is kél ez a csehszlovákiai magyar irodalom feletti bábáskodás. Nagy sűrűséggel mennek e levelek Stósz és Pozsony között, viszik a tiszta hangot, dicsérőt és bírálót, „kevesebb verset és több költészetet" kívánnak, óvnak a sematizmustól. Fábry Zoltán ekkor már a csehszlovákiai magyar irodalom lelkiismerete. És nem tévedünk, ha azt mondjuk: egy kissé az egyetemes magyar művelődésé, gondolkodásé is. Szakolczay Lajos Az Ifjúsági Ház kamarakórusa Jutalomúton a Ki mit tud? nyertesei Alig ötnegyed éve, 1976 tavaszán húsz-huszonöt fiatal kórust alakított az Ifjúság Házában. Megkezdték a rendszeres próbákat, hogy ősszel a közönség előtt is bemutatkozzanak. Mindez nem lehetett könnyű. Az énekkari munka általában sok áldozatot, lemondást kíván: fiatalok közül kevesen vállalják ennek a kötöttségeit. Akik mégis, azok régen elkötelezték magukat a város más kórusaiban. „Telítettség" van a kóruséletben, viszonylag kevés az iskolán kívüli kórus, de az is biztos: képzettebbek, jóval többre képesek, mint régebben ... Ez a néhány fiatal mindenesetre vállalta a közös éneklés örömeit és fáradozását is. Láttak „fantáziát" benne, jóllehet akkor még nem gondolták, hogy nem egészen egy év alatt az ország legjobb ifjúsági kórusának tekintheti őket több millió tv-néző. Útjuk alighanem példanélküli. 1976 októberében sikeresen bemutatkoztak Pécsett az „Amatőrök fóruma" keretében, decemberben országos minősítésen megkapták a fesztiválkórus fokozatot. A Ki mit tud? versenyek során először kiestek a válogatáskor, majd a tv szerkesztői mégis meghívták őket a kamerák elé... A többi már ismert. Karnagyuk: Jobbágy Valér, a Pécsi Tanárképző Főiskolán tanít karvezetést és zeneelméletet. Velük nagyjából egykorú fiatal művész és pedagógus. Karvezetés, majd klarinét művész-tanár diplomával végzett az Akadémián; három éve dolgozik Pécsett. Jó részben egyedül, illetve néhány alapító kórustag segítségével szervezte meg egy-két középiskolásból, dolgozó fiatalból, és néhány főiskolásból a kórus induló „magját". Rövid idő alatt közel húsz műsorszámból álló „egészestés" repertoárt tanultak meg az előadás, a kórushangzás egészen magas színvonalán. Legutóbbi koncertjüket hallgatva hangzáskultúrájuk kristályos tisztasága ragadott meg, amely valami egészen különleges. színt kölcsönzött a fölcsendülő műveknek. Ez a szín valóban egyedi. Csak a 17—25 évesek tudják hangzásban „kikeverni", nagyon sok fegyelemmel, akarattal és muzikalitással. A művek, amiket előadnak, egykét kivétellel csaknem teljesen ismeretlenek, jó részben a szakemberek előtt is. Erről így vallott a kórus fiatal karnagya: — Mit szeretnénk vele? Megismertetni a kórusirodalom szélére szorult vagy éppen feledésbe ■ hullott remekműveket. Amiket még esetleg soha nem hallottak . . . Mindez persze rengeteg energiával jár. De egyhetes gyötrődés után látni a fölcsillanó szemeket, amikor ráéreznek a művek zamatára, lényegére — ez megéri . . . Ilyenkor mindenki vállalja akár a mindennapos próbát is a fellépés előtt. A feladat mindig inspirál bennünket . . . így volt a tv-elő- döntőn és a döntőn is. Mindkét alkalommal mindössze két hét állt rendelkezésre két új — szigorúan 7 perces — műsoridejű kórusmű megtanulására. — A döntőn egy japán művel szerepeltek. Ezt nyilván a zsűritagok se ismerték . . . — Igen, a művet a zene- akadémiai kórus vezetőjétől, egykori karnagyomtól, Párkai Istvántól kértem el. A mű Mit- sio Mamya alkotása Kompozíció címmel. Ősi japán dallamokat szőtt modern hangvételű virtuóz darabbá. Erre a kártyára tettünk mindent. S egy zsűritag kivételével mindegyiknek ez tetszett a legjobban. Sikerült!... S ennek eredményeképp most húsz boldog fiatal indult el kórusvezetőjükkel augusztus 6-án a Ki mit tud?- nyerteseknek járó 12 napos jutalomutazásra, a Varsó— Leningrád—Helsinki útvonalon. Jó utat, sikeres szereplést kívánunk! W. E.
