Dunántúli Napló, 1977. augusztus (34. évfolyam, 210-239. szám)
1977-08-03 / 212. szám
1977. augusztus 3., szerda Dunántúli napló 3 Véget ért a Safte« utcai feltárás Hogyan működött a •• •• I | rr % egy torok fürdő? Kultúránk forintjai Többször foglalkoztunk már lapunk hasábjain a Sallai utcai ásatással, melynek legizgalmasabb részéről, a török fürdőről ezúttal dr. Gerő Győzőtől, a török hódoltság emlékeinek hazai szakértőjétől- kértünk részletes felvilágosítást. — Amikor Kárpáti Gábor megkezdte a Sallai utca végén leletmentő ásatását majd feltáró munkáját, tudtuk, hogy itt kell előbukkannia Merni pasa fürdőjének. A múlt század derekán egy része még állt a ferencesek kertjében, sőt mikor lebontották, egy Te ki nevű kőművesre rá is omlott. — Mit tudunk a fürdő működéséről? — Evlia Cselebi egyik leírása tesz említést róla és a mellette álló, a ferencesek templomából átalakított dzsámiról. Nem maradt meg az építés dátumával az emléktábla, ami általában biztos eligazítással szolgálhat, de valószínű, hogy nem sokkal 1543, azaz Pécs elfoglalása után épülhetett. Lebontották a ferences templom szentélyét, és alapjaitól újonnan megépítették a fürdőt, mégpedig gőzfürdőnek, honomnak, mint a másik két pécsi török fürdőt, Gázi Khászim és Ferhád pasákét. — A tisztálkodáson túl bizonyára egyéb szerepe is volt a fürdőknek . .. — A víz különös jelentőséggel bír a keleti ember szemében. A török fürdőkultúra a nagymúltú római fürdőhagyományokból származik. Közvetítőszerepet azok a bizánci eredetű kisázsiai fürdők játszottak közöttük, melyek a török uralom alatt is rendeltetésüknek megfelelően működtek. A római és a török fürdőkben is egyaránt megtaláljuk az előcsarnokot, a langyos összekötő helyiséget és a tulajdonképpeni nagy gőzfürdőt. Az előcsarnok — melynek kőlapokkal borított padlója, csorgója, öltözőfülkéje Pécsett is előkerült — a társasélet színhelye: ülőpadokon elhelyezkedve kávéznak, pipáznak, beszélgetnek a für- dőzők. A következő két vizes helyiséget a rómaiaktól tanult padlófűtéssel temperálják. A föld alá süllyesztett és így szigetelt kazánból sugarasan szétáradó fűtőcsatornák jól szem- lélhetők a pécsi feltáráson is. A vizet emelőkkel viszik a fürdők víztárolóiba, ahonnan falikútokon keresztül kőmedencékbe, illetve a padlóra ömlik. A törökök kizárólag ebben a folyóvízben fürödtek, nem pedig medencében, mert ilyesmi nem is volt a gőzfürdőben. A falakat belül hullámos páncéllal vonta be az évtizedek alatt rárakódó vízkő, világítást a magasban elhelyezett ablakokból és a tetőablakokból kaptak a helyiségek. A gőzfürdő közepén, az úgynevezett köldökkőn folyt a masszírozás. Kecskeszőrből készült mosdókesztyűvel dögönyözték a für- dőzőket, akik egy—két kilót könnyűszerrel leadtak ilyen alkalmakkor. — Mi a Sallai utcában talált török fürdő tudományos jelentősége? — A hódoltság vége után ezek a fürdők pusztulásnak indultak, ma már alig van hírmondó belőlük. Ennek az az oka, hogy a VII. század végi, XVIII. századi ember előtt ismeretlen volt a padló alatti fűtés, a fürdő kezeléséről vagy javításáról és karbantartásáról nem tudtak gondoskodni. Csak ■a termálfürdők maradtak meg, mint például Budán a Rudas, mivel azt nem kellett kezelni. A termálvíz rendelkezésre állt, legföljebb facsövekkel pótolták az eltört vízvezetékcsöveket. Ezzel a pécsi ásatással első alkalommal sikerült egy olyan magyarországi török fürdőt feltárni, melynek minden jellegzetes részlete megvan. Tudományos szempontból és bemutatás céljára is nagyszerűen rekonstruálható. Technikatörténeti szempontból is igen érdekes: sajátos megoldású fűtőrendszerével jelentőségében túlnő határainkon. Gyakorlatukat töltő medikusokat kerestem a POTE négyszázágyas klinikáján. Nem volt könnyű, itt ugyanis mindenki fehér köpenyt visel, így ember legyen a talpán, akinek pusztán külső ismertetőjelek alapján sikerül valakit megtalálni. Fiatal orvos siet a segítségemre a sebészeten. Egyenesen a műtőből hívja ki Dalos Veronika és Csongor Elemér harmadéves orvostanhallgatókat. — Remélem, nem maradnak le miattam valami érdekesről ... — Nem, nem, most már nincs szükség ránk, éppen zárnak. — Zárnak? — A beteg sebét varrják ösz- sze, ezt nevezik zárásnak — magyarázza Vera, miközben valami ülőalkalmatosságot keresünk a folyosón. — Nincs nagyon meleg ilyenkor a műtőben? Mintegy válaszképpen nyílik az ajtó, és egy sápadt, magas lány lép ki rajta. Nem kell kétszer hellyel kínálni. — Jaj, gyerekek, már alig vártam, hogy kijöhessek — zökken le a székre Farkas Erzsi. - Iszonyú hőség van bent, az ember beöltözve csak fulladozik. — Többek között erre is jó a gyakorlat — veszi át a szót ismét Vera, hogy Erzsi kifújhassa magát. — Hozzászokunk a munkakörülményekhez, megtanuljuk azokat a szakmai fogásokat, amelyeket pusztán a könyvből olvasva talán meg sem jegyeznénk. Itt olyan „nüanszokkal” is törődni kell, mint a bemosakodás módja, a sterilitás megtartása. Másodasszisztensként állunk az asztal mellett, ennek is külön „koreográfiája" van. — A betegek sejtik, hogy nem mindig orvos vizsgálja őket? — Igen, azt hiszem a legtöbbjük gyanítja, hogy mégA régészeti, várostörténeti és egyéb szempontból is érdekes Sallai utcai feltárás befejeződött. A következő lépés a műemléki helyreállítás lesz, amely először a török fürdőt fogja érinteni. Az ásatás többi részét kitevő középkori épületmaradványokat ugyanis a ferences templom és kolostor (mai Hotel Tourist) tervezett rekonstrukciója alkalmával fogják helyreállítani. Ekkor válik lehetővé a ferences-rend itteni objektumainak kutatása, amit a működő szálloda eddig nem tett lehetővé. Az ásatásnak ezt csak medikusok vagyunk — mondja Elemér. — Ha másból nem, hát abból, hogy a velünk lévő orvos feltűnően sokat magyaráz. Általában megértik, hogy a szakmát valamikor nekünk is meg kell tanulni, s ezt legkönnyebb a gyakorlatban. Nagyon jólesik, ha még bátorítanak is, hiszen ez azt jelenti, hogy bíznak bennünk. Egyszer egy idősebb bácsinak adtam injekciót. Sztoikus nyugalommal tűrte, sőt, még ő nyugtatgatott: bökdössön csak nyugodtan, fiam, kibírom! Egyébként mindent felügyelettel csinálunk, úgyhogy nem kell tőlünk félni... Beszélgetésünk epilógusaként az előbbi műtét értékelésére indulnak. Ahogy jöttek, úgy tűnnek el a folyosó fehérköpenyes forgatagában. A klinika főnővéréhez, Fábián Dénesnéhez kopogtatok be. — Igaz, hogy „építőtábort” rendeztek a klinikán? — Igen, méghozzá nem is az első alkalommal. Évek óta hirdetünk a KISZ-szel közösen egy úgynevezett szakmai építőtábort, ahová az orvostanhallgatók ugyanolyan feltételekkel jelentkezhetnek, mint mondjuk, mezőgazdasági munkára. A különbség csupán annyi, hogy itt ápolónői, beteghordozói munkát végeznek. Azt javaslom, hogy Zámbó Piroskával beszéljen, mert a másodévesek számára kötelező ápolónői gyakorlat után ő építőtáborba is jelentkezett. Mosolygós, szőke lány ül le az ügyeletesi szobában. — Gondolkoztam, hogy el- menjek-e Sátorhelyre kukoricát X a részét addig is a leginkább bevált állagmegóvás módszerrel visszatemetik. címerezni, de végül úgy döntöttem, hogy maradok. Igaz, nem fogok lebarnulni, de tisztább környezetben dolgozom. Meg aztán, az akut ambulancián mindenkit ismerek: az érettségi után itt dolgoztam tíz hónapig, mint ápolónő.- Valóban létezik olyan klinika Pécsett, ahol az egyetemisták segítsége nélkül nem lehetne megoldani a betegápolást?- Több is van ilyen. Nyáron különösen nagy szükség van a segítségre, az egyetemi felvételik és a szabadságolások miatt. Mosdatjuk, kötözzük, ápoljuk a beérkező betegeket, s közben megismerjük a jövendő beosztottjainknak munkáját. Higgye el, nem egy utolsó szempont ez. Hogyan követeljek én valakitől, ha nem tudom, hogy mit követelek? Biztos, hogy aki dolgozott már nővérként, sokkal türelmesebb lesz velük szemben. — Itt nap mint nap csúnya eseteket láthat. Hogyan viseli el? — Amikor behoznak valakit a mentők, nincs sok idő a látványon tűnődni. Az ember figyelmét leköti az, hogy mindent gyorsan és pontosan csináljon. Egész másként látok ilyenkor mindent, és nem meditálok azon, hogy a sérültnek mondjuk, kicsavarodott a lába. Az első időkben valóban nehéz volt, de mint mindent, ezt is meg lehet szokni.' Havasi János E ““^ vekkel ezelőtt gyakran (sorozatban is) ■ szóvá tettük a vállalati és termelőszövetkezeti kulturális alapok kialakításának és főképp rendeltetésszerű föl- használásának gondjait, visz- szásságait. Ezzel a témánkkal hosszabb ideig nem jelentkeztünk, mivel a „kapuk”, amiket döngettünk, részben megnyíltak, részben pedig az 1974. évi, a közművelődésről szóló párthatározat, majd a közművelődési törvény kedvező hatására olyan országos intézkedések születtek, amelyek egységesen szabályozzák és körvonalazzák a kulturális alapok létrehozását. Mindez persze még mindig nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban is minden rendben ... Vannak követésre érdemes szép eredmények. Baranyában is. Ugyanakkor a sok irányból, „szektorból" érkező kultúrára szánt forintok ma is csak a megye kb. egyötöd részében kerülnek valóban együvé: tervszerű és összehangolt felhasználásra. De nézzük, milyen változások történtek az elmúlt öt évben? Mindenekelőtt: 1975-ben megjelent két fontos alaprendelet, amely üzemeknél, vállalatoknál és minden önálló vállalati gazdálkodást folytató szövetkezeti társulásnál _ teh át a tsz-eknél is — egységesen 750 forintban állapítja meg azt az összeget, amelyet évenként és fejenként jóléti: szociális, kulturális és sportcélokra kell kialakítani. Ezen a nagyobb summán belül a vállalat vezetői határozzák meg azt a hányadot, amit kifejezetten kulturális célra fordítanak, és ami általában belekerül (bele kellene kerüljön) a kollektív szerződésbe is. Ennek hányadairól megközelítő képünk sincs Pécsett, 'Baranyában. Egyetlen helyen, a komlói Carbon Vállalatnál végzett fölméréseket a megyei művelődésügyi osztály. Itt a jóléti alap 35 százalékát fordították kulturális célra. Ez az arány elfogadhatónak tűnik. Persze viszonylagosan. Ahhoz képest, hol álltunk ezelőtt öt évvel ebben a tekintetben. Mind a viszonylagos fejlődés érzékeltetésére, mind a sokszektorú közművelődés változatlan gondjainak jelzésére érdemes némi visszapillantást tennünk. 1972-ben a Megyei Tanács művelődésügyi osztálya széleskörű felmérést készített a többszektorú közművelődés anyagi bázisainak helyzetéről: meny- nyiségéről és felhasználásáról. S itt egy-két szót a „több- szektorúság” és az ebből adódó ellentmondások lényegéről. A többszektorúság abból adódik, hogy közművelődéssel nemcsak állami szervek, hanem a legkülönbözőbb társadalmi szervezetek, intézmények, politikai és szövetkezeti mozgalmak, termelő közösségek is foglalkoznak. Akkor is rendelkeztek, ma is — már rendelet alapján — rendelkeznek kisebb-nagyobb összegű kulturális alapokkal, amik együttesen jelentékeny summát alkotnak. (1970-ben 60 millió, 1971-ben 69 millió forint volt ez a summa az állami költségvetéssel együtt.) Ám éppen a többszektorúságból adódóan felhasználásukban tovább aprózódnak és — mint ezt annak idején többször jeleztük — nem is mindig rendeltetésüknek megfelelően. Elképzelhető viszont, hogy ösz- szehangolt, célszerű felhasználásuk — legalább egy lakóterületen, egy községben — mennyire sokat jelentene a korszerű művelődés feltételeinek, eszközeinek, módszereinek alkalmazásában. Különösen amikor Baranya mostoha föltételek közt működő intézményeinek — a közművelődési intézmények több mint a fele ilyen! — állami költségvetéséből sokszor az intézmények fenntartására is nehezen futja. Ezért nagyon fontos lenne, hogy a sokféle összeget évente helyileg összehangolják és ennek megfelelően — a közösség valóságos, valóban közművelődési érdekeinek megfelelően — használják fel. Ennek a leghatásosabb és legfejlettebb módja a művelődési ház, klubkönyvtár stb. kollektív működtetése, azaz közös fenntartása, öt évvel ezelőtt mindössze 9 ilyen intézményt sikerült számba venni és mindössze 45 intézmény részesült rendszeres társadalmi támogatásban évi 6—8000 Ft-nak megfelelő összegekben. Ehhez képest javult a helyzet ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbi három évben a szigetvári, majd a mohácsi járás valamennyi közművelődési intézménye a tsz, ÁG stb., valamint a helyi tanács közös fenntartásában működik. Az ő példájuk is igazolja, hogy az elaprózódás egyetlen hatásos ellenszere a különböző „cégeknél" levő kulturális forintok összehangolt felhasználása. Erről különben azóta egy másik rendelet, az Országos Tervhivatal és a pénzügyminiszter közös rendelete is intézkedik: lehetővé teszi, hogy a jóléti és kulturális alap terhére elszámolható legyen a művelődési intézmény közös fenntartása. Ebből a szempontból már nem olyan kedvező a jelenlegi kép, mint amilyen lehetne. A megye másik három nagy járásában, a siklósi, a sásdi és a pécsi járásban ismereteink szerint még kísérletek sem történtek a többszektorú közművelődés anyagi bázisainak ilyen rendszerű összehangolására. Pedig elképzelhető, hogy ezek a szerteszét levő kulturális összegek — ha évente a fenti adat szerint csak 9 millió forintos gyarapodást föltételezünk — az állami költségvetéssel és az országos közművelődési alap Baranyára eső összegeivel (évente 2—3 millió forint) együtt igencsak meghaladják a 100 millió forintot is! Ennek a hatalmas összegnek a hatása, azaz jelenléte ma még nem mutatkozik meg az összeg nagyságához mérten. S zázmillió forint évente — óriási összeg, ebből a szükséges, megfelelő koordinációval néhány év alatt meg lehetne oldani Pécs—Baranya közművelődési intézményhálózatának és működtetésének legégetőbb gondjait. (Persze a beruházások nélkül!) A hozzávezető út az intézmények további közös fenntartásba vétele. És hogy lássuk is, hol tartunk, pénzügyi szakemberek bevonásával egy újabb fölmérés is szükséges volna. Tisztázandó mindenekelőtt: hová lesz az a rengeteg pénz, ami az állami támogatásokon, költségvetéseken és közös fenntartási szerződéseken kívül esik? Hová csörgedeznek el a kultúrára szánt kisebb-nagyobb pénzalapok forrásai? W. E. Gállos Orsolya Egyetemisták nyáron Zámbó Piroska, Csongor Elemér és Farkas Erzsé bet, Dalos Veronika „Építőtábor a klinikán
