Dunántúli Napló, 1977. augusztus (34. évfolyam, 210-239. szám)
1977-08-20 / 229. szám
Simonffy András: A világnagy zsíros kenyér ízéves koromban isten a akartam lenni. Persze, majd ha megnövök. Jó i-ttt volna mindenhatni. Titokban madarakat gyúrtam az dvar sarából, de madaraim em szálltak fel. Még nem oitak egészen jó madarak. Akkoriban gyúrta anyám — én gyermeki fantáziámban a világnagy kenyeret. Mert aszály lesz — dta apám. — Szűk esztenkor hallottam először . a szót: aszály. ízlelgettem: b!y. ASZÁLY. A száj. Tet- mert beleborzongtam. 5t jelentett, mint a szá- 3 cserepes patakmedrei, oiróság mozdulatlan tömb- i hőség lógó nyelvű ku- "n, a kánikula zúzott színei, ály. Fehér sivatagban por- ó csontokat látok azóta is, űmondom. Vagy leírom. :iy gebét is látok, csüg- n lógatja a fejét, döglő- Nagyon szomorú a szeme. messze tőle csontszínű ! ; karóhoz kötve, kilátsza- ••..< a bordái. Ez az aszály, im szerzett lisztet, ő tud- onnan. Ezt aztán be kell oszta- . nk — mondta. Akkor ötlötte ki anyám: — eí en nagy kenyeret sütök dole, azt aztán ehetjük •sz évben. — Meg is sütöt- a világnagy kenyeret, dagasztotta három hétig, kelesz- tte kettőig, mire megdagadt, 3 széle elért a kiserdőig. Két :í;cska élesztőt tett bele. Há- om napig sütöttük, akkorára répen megbámult a héja. Egy kicsit mi magunk is iogijc-cltünk, mekkora lett ez ■j kenyér. Apám felmászott rá túrával, hát a késvágás árka .o.idnem olyan szélesre sült, mint a Tisza. — Na — mond- apnrn —, ebbe elférne g a Parlament is. Csak a poíegomb ütné át a héját, edig a Parlamentről már én tudtam, hogy nagyon nagy .epület. — Ezt aztán ehetjük egész évben — mosolygott anyám. Nagyon büszke volt a világnagy kenyerére. Lehetett is. Hanem sehogyan sem tudtuk kiokoskodni, hogyan is szegjük meg ezt a ménkő nagy kenyeret. Zsír is alig volt már a bödönben, igen vékonyan kellett kenni a bolti kenyérre is. hát még egy akkora szeletre, mint a Hősök tere vagy a Nagyrét! Arról nem is beszélve, hogy én akkoriban három ilyen karéjjal is meg tudtam enni egy ültő helyben. Körülbelül oda, ahol Árpád vezér lovas szobra áll, egy kis porpaprika is jutott. Úgy volt jó a zsíros kenyér, kevés sóval, paprikával. Nagyapám meg a serclijét szerette a kenyérnek, azt maj- szolgatta a legszívesebben. Na, most aztán volt neki serclije! Be sem fért vele a kis kuckójába, csak két nap múlva, amikor a felét már megette. Már lehullott az első hó, mire az egészet sikerült elrá- gicsálnia. Igen kisétkű volt ugyanis. A zsíradagjáról is lemondott a javunkra. — Neked kell nőnöd — mondta. — Nekem már nincs szükségem rá. — Hallgatag volt amúgy. Mindszentek tájékán anyám, szegény, elunta vágni a nagy szeleteket. Ha reggel ötkor elkezdte, lett dél, mire végzett négy-öt karéjjal. És hol volt még akkor a mosás, főzés, takarítás! Alaposan bele is fáradt a kenyérvágásba, mondhatnám, hogy sehogyan sem volt az praktikus. Akkor találtuk ki — persze az ötlet apámé volt —, hogy beleesszük magunkat a világnagy kenyérbe. Először mindannyian egy helyen tépkedtük a kenyér belét, belemártogattuk a zsírba, megsóztuk, jóllaktunk nagyon. Meg is híztam egy kicsit, nem gondoltam többé borzongva a csontszínű kecskére. Mindannyian a kenyér belét szerettük. Csak nagyapám majszolgatta oldalt a kenyér héját. Nem lehetett lebeszélni róla. Két hét sem telt el, s már annyira beettük magunkat, hogy eltűntünk a kenyérben. — Szegények vagyunk, de jól élünk — mondogatta apám. Jó, hogy eszembe jutott ez a világnagy kenyér-dolog. — Az én ötletem volt — sértődött meg anyám. — Én gyúrtam, én dagasztottam, én sütöttem, én szereztem hozzá két talicska élesztőt. Ezen aztán elvitatkozgattak. Amúgy nem volt harag közöttük. Sőt, gyakran tréfálkoztunk is. Kitűnően lehetett bújócskát játszani, a kenyérgalacsinokból pedig szobrokat, játékokat gyúrtunk. De történt egyszer, hogy apám komolyan megharagudott valamiért, olyannyira, hogy külön járatot kezdett kienni magának. Nem telt bele két nap, s eltűnt a szemünk elől. - Majd visszaeszi magát — nyugtatott meg anyám. — Mindig ilyen volt. — Később csakugyan visszatért, de alighogy kibékültek, eltűnt megint. Mert nagyétkű voltam, én is külön járatokat ettem ki magamnak, anyám messze elmaradt mögöttem a maga kis alagútjával. Nagyapám meg valahol, kint a széleken, ő már csak a héját szerette. De az igazság az, hogy egy kicsit untam mór a dolgot. Akarom mondani, nagyon untam. Mintha sohasem akarna vége lenni ennek a világnagy zsíros kenyérnek. Már szikkadt is volt, egyre nehezebben lehetett előrehatolni benne. Lett tavasz, mire elérkeztem a kenyér túlsó végére. Kirágtam magam: sehol senki. A táj is különös volt, idegen. Sohasem jártam még ott. Cse- nevész fákat láttam, az egyikhez egy csontszínű kecske volt kikötve. Később észrevettem a szomorú szemű gebét is, fogatlan ínyével tépdeste a fakósárga homok csenevész füveit. Ú gy egy hónap múlva előkerült apóm. Nem szólt, leroggyant mellém fáradtan. Anyám az én vájatom- ban bukkant fel. Megöregedett. Szemüveg ült az orrán, idegen lett az arca. Nagyapám eltűnt örökre. — Most valami mást akarok enni — mondtam. — örülj neki, hogy ez van — intett anyám. Mór nem éreztem meggyőzőnek a szavait. — Senkinek sincs ekkora kenyere a környéken, igazán hálásak lehetünk a sorsnak. Még a következő télen is kitart. Pihenünk egy kicsit, és szépen visszaesszük magunkat. így is tettünk, mert csak ezt tehettük. Akkoriban már sejtettem, hogy nem leszek én isten. Ha nagyra növök, akkor sem. Szép járású .,lgy kell járni, úgy kell járni. Sári, Kati tudja. Hogy kell járni." Lehet, hogy az óvodás-mon- cA'abeli Sári, Kati tudja, de ok-sok Sári, Kati, Juci, Andin, Bözsi stb. nem tudja mi- T'Pen kell járni. Elfelejtette? agy meg se tanulta? Olyan Lszségről-képességről van zé, amihez nem szükségelteit születési adottság, pláne tehetség. Becslésem szerint nőink h rónak nem szép a járása. Még elkedvetlenítőbb, hogy az arány korra való tekinget nélküli. Az utcán igen gyakran meg- ordulunk egy-egy csinos, jóalakú nő után; a női divatszabászok magasszintű művészetén nem győzünk csodálkozni: hihetetlen találékonysággal képesek gyönyörködtetni a férfi népséget a női test esztétikumának erotikus hangsúlyaival. Arról persze már nem tehet a szabásművészet, hogy hiúsága okábul sok hölgy a minimális tárgyilagosságra sem képes, ha alakjáról, annak kiemeléséről van szó; de hát hol van olyan fórum, amely el tudná hitetni egy-egy túlméretezett csípő tulajdonosával, hogy taligakeréknyi báját aligség lehet belegyömöszölni a repedésig-feszes pantallóba. E túlcsordulással szemben viszont jókedvre hangoló az a feszesség, mely a nadrágba pompásan belepászoló göm- bölyűségtől vagyon, mert természetességgel faros a viselője; nem úgy, mint a hajdani lányok, menyecskék, akik némely vidék népviseleti regulája szerint, kispárnával is elősegítették tomporuk dombosí- tását. Az is hátrányára van az erotikus esztétikumnak, ha a kisnadrág, bármily csekély mértékben is, megszorítja a csipő vonalát, s az ív-törés átlátszik a szoknyán, vatjy a pantallón. A nemszép járáson azonban nem képes változtatni a szabásművészet, és sajnos, segíteni sem tud. Igaz, nem, tartozik a hatáskörébe. Asszonyaink-lányaink - igen kevés kivétellel elfelejtették a szépenjárást, a pipesen-gan- gos, ízléssel-büszke ringatózást, a test ritmikus mozgásának természetes-szép, af- fektálás nélküli kellemetességét. Nézni is rossz, hogy olyika- másika (pedig megvan hozzá az alak és a divatos öltözék is) milyen roggyantan, tramp- lin, trehányul, slamposan megy, azaz vonszolja magát. Az ősz iránt mendegélőknek menyecske korukban nyilván nem amiatt volt gangos a járása, mert a fölpúpozott szilváskosarat kellett fejükön egyensúlyozni; az se valószínű, hogy a marokszedés fárasztó kapkodásában még külön is ügyeltek a szép, ritmikus hajlongásra. És akinek fenejó módjában a tekintetes, netán a nagysásasszonyi epi- tetonra is futotta, valószínűleg nem a tükörből tanulta a természetes-szép, jóféle-büszke tartást-járást. Az is nyilvánvaló, hogy nem a városi aszfalt keménysége (de inkább lekvárpuhasága), nem is o teletalpú cipő miatt járnak oly sokan rogyadozva honunk szebblelkű hölgyei közül. Hát akkor? Mondják, manapság a sikk- telen járás a sikk; ez a világszínvonal. s ha ez, hát nem illik elmaradni mögötte; továbbá: a kis buta bigék annyira férjhez akarnak menni, hogy nincs idejük holmi módszeres mozgásra. És különben is: így kívánják a krapekok; s a csinibabák ezt a lomposságot is fölvállalják, valamint azt, ha egy menő, vagy nem menő fej úgy tárgyal a csajjal, akár a hajdani szódás a lovával. Ősrégi dolog: a nő tetszeni akar, s jól teszi, akarjon is. Váci Mihály ÉPÍTS TETŐT Az alapot mélyre lerakták. Te emeltél rá falakat Reád dőlne, ha nem folytatnád. Eltemet, amit abbahagysz. A ház azé, ki betetőzi. Másra hagynád? — Majd kizavar. Mire épitsz: — tiéd az ősi telek, s mit raktál rá — a fal. Tető fölé! — ha gerendának magad Teszülsz is — magasan. Csak épitsz? — Foglald el hazádat, mert gürcölhetsz benn hontalan. Építs magad: — egymásbaillő* kegyetlenül kiszámított, egymást égre tartó, feszitő gondolctból boltozatot. Építs magad: — akár a kristály rendeződik tökéletes, belül ható törvényre tisztán: — jövője rég örökletes. Építsd világod: — lenn a mélyben tervezi lombját a gyökér; tudatos rendszere készen, mire győztesen fénybe ér. Építsd magad — mint csont a testben — észrevétlen: — a szervezet köréd rendeződik — s te csendben örök jövőd igy szervezed. Csak annyi légy, mint a kés éle. Ne látssz, ne légy, helyet ne kérj. — A bajban ott leszel a kézben, s ha szegésre kész a kenyér. Szemlér Ferenc AZ ÁLOM TÚLSÓ PARTJÁN Az álom túlsó partján hajnalonta két szarka-óra csönget a világ valóságából álmok és csodák könnyű ködeit oszlató goromba s mégis vidám hangzással. Oszladoznak a kábult elme rémei a gyors ütemekre, s felfénylenek a sors éjeiből a rossznak és gonosznak szorongását elűző égi fények sugarai. Megint pihenne nagy békéjében a nyughatatlan agy forrongása s az önemésztő lélek riadalma, ha a két szarka-óra hagyná. De ók csak csöngetnek. Meleg igyekezettel így ébresztenek tárgyi szépre, tapintható valóra. Mezey Katalin TENGER kékrecés kristólyüveg a felszíne és partján havas homokot csiszol kis barokk kagylóhéjakat és tiszta mint a jég mint vastag falú pohár üvege kék szürke zöld sötétsárga homokra vékony ereket ír <&> 'O' Törvény ez, s baj lenne, ha nem így lenne. Tetszenivágyá- sában a testápolás, a divat éppen úgy benne van, mint a beszéd-lejtés, a szóhasználat, a járás. A kecsesebb járás elősegítésére, ha biztosan-eredményes receptet nem is, de néhány dolgot tudok ajánlani. 1. Nem kellene olyan sokat s jókat enni-inni. 2. Ha nem is többet, de valamivel jobban kéne dolgozni. Arra persze azért továbbra is ügyelni kell, hogy senki meg ne szakadjon. 3. A mini általánosabb divatja is lendíthetne valamit. A mini egyébként nem új elmeszülemény és gyakorlat: az- időtt bokorugró szoknyának nevezték — népköltészetünk találékony ihletettségéből. A fentiek végiggondolása és nagyjábóli gyakorlata arra kényszerithetné most még kevésbé szépen járó hölgyeinket, hogy akár andalgó séta közben, akár sietősen lépve, ízlésesen ringatózzanak; a mi szivünk pedig mégjobban sajogjon, mikor megfordulunk a csinos, szépjárású nők utón. <7OákolitZ. GlihUJUL Galambosi László VILÁGOLÁS anyámnak Fejet hajtó bimbón ezüst szirom-párta. Gyümölcs-bújtó lángot küldtél a világra. Csüggedt ösvényekre lombokat leheltél. Szunnyadó halaknak habokkal üzentél. Melled fehér fészkén madarak pihegtek. Űr érces tojását, feltörted a csendet. Égi éjszakából rengő földre szálltál. Barlang-rejtő fáról arany vesszőt vágtál. Lettél muzsikának fölpirosló ága, örök zizegésnek pelyhes citerája. Ringtál havas ingben, izzó sás-palástban. Harmatozott kócsag, röpködtél a táncban. Pajzsos buzgalommal jogokért suhogtál. Hitedet megváltva értünk hadakoztál. Bizalmunk hintáját szakadéktól óvtad. Békéd rózsa-kunyhó csonka bújdosóknak. Ha a fény gubáját benövi az árnyék, fekete kaszákra zuhan a halánték. Holdölű anyácska, ékesen világolj! Jég-zúzó páncélban napos szirtre Iábólj! Ellene mondottál mindig a pokolnak. Fiaid ellene bátrabban robognak. Májusos gyertyákkal, bárányt őrző éggel, közelítünk hozzád hálás tündökléssel.
