Dunántúli Napló, 1977. augusztus (34. évfolyam, 210-239. szám)

1977-08-13 / 222. szám

6 Dunántúlt napló 1977. augusztus 13., szombat A keskeny, piros csík nem éri el a hatvanas számot, engem mégis idegesít ez a magabiztos lendület, ahogy hajtja a Polskit ki Kertváros­ba, így is él, gyorsan és fi­gyelmét szerteágazóan eloszt­va mindenre, amit saját és katonai parancsra végre kell hajtania. Nagy testével betölti a vezetőülést, fejét kissé előre billenti, hogy a szélvédő felső pereme alatt lássa az utat. — Nem buktál soha? — De. Pest fele menet a száraz téli betonúton rászalad­tam egy jeges foltra és hár­mat pördültem. Más belepusz­tult volna . . . Az Anikó utcában van a tízemeletes, Horánszkiék erké­lyéről átlátni a szemközti ab­lakokra, lent jobbra drótkerí­téssel övezett bitumenes pá­lyán apró srácok fociznak és üvöltenek, van egy játszótér is, távolabbról a Mecsek ge­rincének egy darabkája szür­késlila színben játszik. A nagyszobát hamvaszöld plüss- huzatú, masszív, steppelt kanapé, azonos anyagú ké­nyelmes két fotel uralja, végig a fal mentén szekrénysor, lexi­konok, Shakespeare-kötetek, ízléses kis emléktárgyak, a sa­rokban majdnem a mennyeze­tig érő — azt hiszem — kó­kuszpálma, zöld ládában. A két kisebbik szobát a lányok lakják, korukkal járó érdeklő­dési körüknek megfelelő tár­gyakkal: ilyen-olyan hajasba­bák, játékok, könyvek, a 18 esztendős Henriett külön ren­dezte be saját rezidenciáját, gitár a sarokban, a falakon szép poszterek és persze tánc- dalénekesek —, együttesek plakát-méretű képei, sok sza­kállas, csicsás öltözékű fiúval, neves hazai és külföldi éne­kes-lányokkal, a sarokban rokka, az asztalon fél görög­dinnye. — Mit csinálnak a lányaid? — Henri most érettségizett, és megy a műszergyárba, szakmát tanul és ha sikerül, távolabbi tervként, az NDK- ban dolgozna néhány évet, már a nyelvismeret végett is. Zárkózott, jófejű lány, a suli­ban olaszul tanult, de mellette magánszorgalomból angolul is, egészen jól megy neki. A má­sik lány — anyja után — Adél, tizenhat éves, a nyári szünetben ő is dolgozik, Jut­ka pedig még kicsinyke, most lesz hétesztendős. A z őrnagy felesége, Adél, barna, csinos asszony, a kesztyűgyárban négy esztende­je szocialista brigád vezetője, tavaly meghívott bennünket egy „Szocbrigód és újságíró" találkozóra, de még nem ke­rült rá sor —, őszintén szólva, a mi hanyagságunk miatt. — Hogy bírod az életet négy nővel... ? — Inkább úgy kérdezd, mi hogy bírjuk vele?! — mond­ja Adél. Horánszki Matyi legyint: — Nagyon jól megvagyok. Az asszony a parancsnok, és az van, amit én akarok. lyl egérkeznek a lányok, far- * * mernadrágban átbilleg­nek a szobán, Henri szőke, Adél barna hajú, a kicsi va­lahol a kettő között. — A kocsiban mondtad, ra­gaszkodsz Pécshez, szereted ezt a várost, pedig nem is idevaló vagy. — A Nyírségből származom, elég korán elkerültem hazul­ról. Nagyon érdekes családunk Horánszki Mátyás volt. Például a nagyanyám ve­zetett rá az olvasásra, vers­mondásra, ha nem is szóról- szóra, de legalább háromszáz verset tudok és elég sokat pontosan, betűről betűre. Ami­kor fiatal tiszt voltam, ezer­húsz forint havi fizetéssel nem sokra mentem, a legolcsóbb szórakozás akkoriban az volt, hogy az antikváriumokat búj­tam és szépprózához, verses­kötetekhez olcsón hozzájutot­tam. Szóval nagyanyám — ez még serdülőkoromban történt — nap mint nap fölolvasott Móricz, Jókai, Móra műveiből. Nagyapám pedig a dohány­zacskóval vert el, ha nem mentem templomba, ahova egyébként ő soha be nem tet­te a lábát. A jóég tudja, hogy volt ez? Anyám pedig, sze­gény, a háború után a jeho- vistáknál kötött ki, bár nem nagyon hitte „tanításaikat", de mégis belement a mókába. Egyébként heten vágyunk test­vérek, valamennyi fiú, van köztünk kereskedő, lakatosból pedig kettő, egyik öcsém tech­nikus, most kint van Algériá­ban, valami olajfinomítón dol­gozik hivatalos kiküldetésben, másik testvérem a műszaki tu­dományok doktora. Hát ilyen a családunk. — Bányában is dolgoztál, ahogy tudom . .. — Igen, Komlón. Nem sokat, hat évet, azt hiszem. Életem legjobb iskolája volt. Lukács Mihályra emlékszem, ő volt a bányamester, aztán Weisz Jó­zsef, vagy az öreg, kedves Sze- denszki Pista bácsi... Első he­tekben kegyetlenül kidöglöt­tem a bányában, fölhólyago- sodott a tenyerem, azt mondja Pista bácsi, pisilj rá, attól gyó­gyul. — Brigádotok volt? — Igen, de nem brigád, ha­nem csapat néven. Akkoriban kultúrcsoportot alakítottunk, mi is volt a neve, Adél? — Tükör együttes. Még én is szerepeltem. — ... Nekem az volt a fel­adatom, hogy a csapatban dol­gozó két cigánygyerekkel fog­lalkozzam, otthon a lakásomon tanítottam őket írni-olvasni. Jutka lányuk ki-be szalad­gál, hiába küldik le játszani, esze-ágában sincs, ha vendég van. ,,Ne idegeskedj, csak sú­gok valamit” — mondja az ap­jának, aztán ismét eltűnik és a hangját már lentről a játszó­térről halljuk. — A Néphadsereg című lap­ban olvastam egy riportot ró­lad ... — Ja, igen. El is tettem. Ott fel is soroltak jónéhány nevet: Roskó Pista, Sajnovics Miska, Hegedűs László, meg a többi­ek. . . Ezek kiskatonáim voltak. Roskó most Pesten dolgozik egy nagy üzemben, Sajnovics Miska itt Baranyában egy té- eszben, a Csajbók Jóska nyolc­szoros szocialista brigád veze­tője, aranykoszorús együttes, Pesten lakótelepeket építenek. Nagyon örülök, ha kapok tő­lük valami híradást, sajnos, egyik fiú, — aki Debrecenből vonult be — Mazsolának be­cézte az egész század —, ön­gyilkos lett, leszerelése után nem sokkal. Családi ügyek mi­att. Meg is sirattam szegényt. — Egyszer említetted, kérted a parancsnokodat, hogy a be­vonuló nyírségi liúkat osszák be hozzád. — Nehéz, érzékeny gyerekek voltak, talán azért. De rövid időn belül elértem azt, hogy amit mondtam, azt szentírásnak vették, persze lehetetlent soha nem kértem tőlük. Elég csórón érkeztek a hadseregbe, de mi­re leszereltek, mindegyiküknek volt egy öltözet sötétruhája, fe- héringje, nyakkendője, cipője, télikabátja. — Ezt nem értem. — Szombaton, vasárnapon­ként, tehát szabad időben, munkát vállaltunk, például ak­koriban a kozármislenyi meg az egerági termelőszövetkezet­ben. Betakarításnál meg egye­bütt. Amit kerestünk, az ment p takarékba, azok számára is, akik esetenként éppen szolgá­latban voltak és nem vehettek részt a közös munkában. Elhi­heted, volt olyan katona az ala­kulatnál, amelyik tizenhétezer forinttal szerelt le. De átlag­ban a hét-nyolcezer mindegyik­nek , megvolt, s ezenkívül a KISZ-klubot berendeztük fote­lekkel, színes tévével, játékok­kal, többnyire abból a pénz­ből, amit közös munkával ke­restünk. Ami pedig a katonai foglalkozást illeti, többször is szép kitüntetésben részesült a „nyírségi” együttes és ez volt a lényeg. Lloránszki őrnagy a közel- múltban új feladatot ka­pott. Politikai munkát végez, de a Steinmetz Miklós ökölví­vó szakosztályt is patronálja, a lehető legnagyobb szenvedél­lyel. — Értesz az ökölvíváshoz? — Nem én vagyok az edző, de valamikor birkóztam, még Rözge Feri volt az edzőm, vé­leménye szerint tehetséges let­tem volna, ha van bennem annyi szorgalom is. No de ez rég volt. Azóta mindenre „rá­hajtok” — ahogy mondani szo­kás manapság — s eléggé ma­kacsul küszködöm, hogy külön­böző feladatokat végrehajtsak. — Elfoglaltságod - időben - milyen terjedelmű? — Nézd, egy honvédtiszt — akár csak más fegyveres testü­letnél — idejének nagyobb ré­szével nem önállóan rendelke­zik. Ez természetes. Ha most azt mondom, hogy szabad időmben a fiúk edzésére járok, akkor azt még mindig „hiva­talból" teszem, de mégis rá­mennek a délutáni órák. Főleg most, hogy például új öltözőt építünk. De von egy telkem, gyümölcsfákkal, szőlővel, ezzel- azzal, ott is dolgozom. Aztán römizni szeretek, ezt eléggé nagy szenvedéllyel űzöm, de in­kább a kikapcsolódásért. Az építők klubjába járok ... — Az elején említetted, mennyire ragaszkodsz Pécshez. — Igen. Minden ideköt. Sok szép és kevésbé kellemes em- •ék. Idestova másfél évtizede, hogy együtt dolgozom közvet­len parancsnokommal. Jóvágá­sú, fekete férfi volt, most pe­dig kezd fehéredni a haja. Ezt most azért mondom, mert mi, idősebb tisztek, beleértve pa­rancsnokomat is, valahogy úgy összeszoktunk, hogy nehezen szakadnánk el egymástól, s ha egyszer majd nyugdíjba kell mennünk, akkor induljunk együtt. De ez még szerencsé­re nem most lesz. Rab Ferenc Fotó: Erb János ; Szom bati beszélgetés TCdMO/yia/tfN cRdw \t Állati dolgok A HAL IS HÜLYÉI Ezt a kifejezést kimondottan az emberre, vagy az emberhez hasonló gondolkodású állatokra tartogatjuk, és a hal elmebeli képessége eddig még nem nagyon foglalkoztatott bennünket. Legfeljebb néhány hor­gász előadásában fordul elő élén­kítő kitételként, így: „Hát nem el­ment az a hülye hall..." Ez eset­ben sem a hal képességeiről, ha­nem átvitt értelemben önkritikáról van szó. Most azonban meggyőződtem róla, hogy ez szó szerint igazi Ülök a Hermann-tó partján hosszú, ered­ménytelen, méla lesben. Semmi I Megpróbáltam pedig mindent. Ku­koricát, búzát, tarhonyát, krumplit, mindazt, ami a horgászkönyv szerint biztos eredményt hoz. Jön a halőr: — Van valamit — adja elő az egyetlen kérdést, amit mindig, min­den horgásznak föltesz. Alapkérdés. A válasz is tipikus: — Semmi. — Mit rakott a horogra? Undorral fölsorolom. — Rosszul horgászik I — mondja. — Valami újabbat mondjon I Ezt a feleségem is mondjál Maga te­gyen hozzá valamit, valami előre­mutatót. Terméketlen kritikával el vagyok látva bőven I — Tegyen föl HungarocelltI — Hungarocellt? I Jó, hogy nem szendvicspaneltI A hal nem idióta! — Találkozzunk holnap reggel, itt! Akkor hozok egy megfelelő darabot, és fogunk sok halat. Ebből kettő derül ki. Az első az, hogy van remény. A második pedig az, hogy nem mindegy! Ezt minden horgász ismeri: Nem mindegy, hogy milyen kukorica, krumpli, tarhonya. Miért lenne mindegy a hungaro­cell? Tudják egyáltalában, mi az? Könnyű műanyag szigetelő. Úszik a vizen. De azt Önök sem tudják, hogy eszi az egér, a veréb, meg a halőr szerint a hal is, ha ugyanis hülye. Másnap randevúztam a halőrrel, és kirángattam egy tepsirevaló^ ha­lat. Mindössze kettőre kell vigyázni: Az első az, hogy a hal csak akkor jöjjön rá, hogy átvágták, amikor már a tepsiben van. Nem szabad időt engedni neki a töprengésre. A másik az, hogy a halör hungarocell­je az igazi I Hogy miben különbözik a halőr hungarocellje a tiédtől? így külső látásra nem tudom megmondani. Látszólag ugyanaz, de az övével fogsz halat, a tiedével nem. Mindkettőt kipróbáltam. így igaz, ahogy mondom I TUDOMÁNYOS ÉRDEKLŐDÉS Megyek egy délután Mecseksza- káliba tejért. Az egyik kerítés mel­lett, egy kertből valami érdekes re­csegés hallatszik. Olyanféle hang, mint amit az őszibogár művel. Ugyanakkor látom, hogy egy fekete macska, hosszan, a földhözlapulva figyel egy faágat. Mikor másfél óra múlva visszafelé jövök, a recsegés ugyanaz, a macs­ka ugyanabban a pózban megme­redve lesi a semmit, vagy a zenét. Én is a kiváncsi fajhoz tartozom, és lesem, honnan jön a recsegés, mit figyel a cirmos. Fölfedeztem. Egy verébnagyságot meg nem haladó madár művelte azt az álciripelést. A macska őt nézte. Nyilván ő is azon gondolkodott - Linné módjára hogy a mada­rak melyik csoportjába sorolja be a kis ciripelőt? Szöllősy Kálmán Kizárólag tölgyfából faragták A csónakos fejfa története Határainkon túl is ismert te­mető található Szatmárcsekén. A kis községben ősidők óta az úgynevezett csónakos fejfákkal jelölik meg a sírokat. Ezeken hol komoly, hol tréfás rigmu­sok olvashatók, az élők üzene­tei, gondolatai az elhunytak­ról. A ligetes helyen fekvő te­mető idegenforgalmi érdekes­ség is, hiszen hazánkban az egyetlen olyan temetkezési hely, ahol a sírjelölő fejfák a népművészet remekei. S a szo­kás ma is általános Szatmár­csekén. A csónakos fejfa történetét tisztázták már a szakemberek, s kiválóan tudták hasznosítani azokat a visszaemlékezéseket és szájhagyományokat, ame­lyeket az idős falubeliek mondtak el. Hajdan ezen a vidéken, a Tisza és a Túr kör­nyékén nagy vizes területek voltak, s az év nagy részében csak csónakkal lehetett közle­kedni. így szállították a halot­tat is a temetőbe, s a csónak után kötötték a fejfát. Hogy az könnyebben úszhasson, az alakját a csónakéhoz hasonló­ra faragták, minden esetben tölgyfából. A hagyomány kialakulásá­hoz tartozik még: Szatmár e vidékén a magyar néphitbe beépült a hajdani görög és római mondavilág is, annak is az a része, amely a halotti kultusszal függött össze. A népgondolkodás szerint az el­hunyt lelkének át kell kelnie a nagy vízen, ami megfelel a Styxnek, s ott a csónakos pénzt is kér az utolsó útért. így aztán a temetési Szertartá­sok között ott szerepel az obulus elhelyezése a szemen vagy a nyelv alatt. Kháron la­dikjának históriája tehát így alakult ki és épült be a ma­gyar temetkezési kultuszba. A fejfák, amelyek között jó néhány több száz esztendős is található, az idők folyamán megrongálódtak. Soknak el­korhadt a földben levő része, az írás olvashatatlanná fakult. Most kezdték meg a temető restaurálását. Az Országos Műemléki Felügyelőség, a he­lyi termelőszövetkezet ácsai együttes munkával több mint 500 csónakos fejfát hoznak rendbe. A kiemelt oszlopokat újra átitatják víz ellen védő, kátrányos anyaggal, a korhadt részeket kicserélik, azokat, me­lyek már nem javíthatók, de különleges értéket képviselnek, újrafaragják. Több mint egy esztendeig tart a munka, hi­szen a feliratok olvashatóvá tétele is a restauráláshoz tar­tozik. Segítséget nyújtanak a község idős lakói is a rigmu­sok, írások ismeretével. A megújuló szatmárcsekei temető a jövő esztendőtől az eddiginél is megkapóbb lát­ványt nyújt, és bizonyára vonz­za majd a néprajzi kutatókat is. Bürget Lajos Érettségizett fiatalok! A Baranya megyei Élelmiszerkereskedelmi Vállalat lehetőséget teremt, hogy élelmiszereladó munkakörben három hónap alatt szakmunkás képesítést szerezzenek □ A vállalattal szeptember 1-ig munkaviszonyt létesítők részére intenzív tanfolyamot szervezünk. □ A tanfolyam költségeit a vállalat fedezi. Pécsi és Pécshez közel lakók jelentke­zését várjuk a személyzeti osztályon, Pécs, Kulich Gyula u. 13.

Next

/
Thumbnails
Contents