Dunántúli Napló, 1977. július (34. évfolyam, 179-209. szám)
1977-07-24 / 202. szám
S ok időnk volt még a vonat indulásáig, hát csavarogtunk egyet a környéken. A telepet egykét éve építették, csupa nyírott pázsit, díszbokor és vaskerítés volt. Engem szórakoztat az ilyen flanc, Zsuzsa azonban méregbe jön tőle. Egyébként minden apróságtól rögtön a plafonon van, büszke rá, hogy mindig mindenkinek mgmondja a véleményét. Nekem is, de én már ismerem, és nem törődöm vele. A meleg enyhült egy kicsit, az emberek kezdtek kiszállingózni az utcára. Nem figyeltem rájuk, fáradt voltam, a sportszatyor majd leszakította a karomat. — Te, ezek megbámulnak minket — mondta hirtelen Zsuzsa. — Esetleg téged. Szűk farmer volt rajta, a blúzát meg visszagyűrte, hogy a hasa csupaszon maradt, nem tudom, hogyan csinálják ezt a nők, éppen csak a mellét takarta be. — Nem úgy bámulnak, én megérzem. Kinéznek innen, mintha kellemetlen volna nekik hogy itt vagyunk. A szerelésünk nem valami fényes, de nyáron mindenki ilyenben jár: farmer, színes ing, strandpapucs, meg a sporttáska a szappannak, fogkefének, törülközőnek, sőt még könyvet is tettem bele, hogy ha valahol hosszabb időre letáborozunk, és kedvem támad rá, kéznél legyen. Most aztán cipelhetem, ráadásul Zsuzsa nem tud lassan menni, a nyelvem lógott, ahogy igyekeztem a nyomában maradni. — Miért néznének ki? Kezdtem unni a Zsuzsa szövegeit, a rohanás is idegesített, miért nem tud valaki tisztességesen sétálni? — Azért néznek ki — mondta —, mert idegenek vagyunk. Itt mindenki ismeri a szomszédait, és gyanús, akiről nem tudják, hogy hol van a nyaralója. Ha nagyon felmérgesít, nem válaszolok neki. Belebetegszik, ha nem az övé az utolsó szó. — Legalább nézz körül! — mondta. — Magad is láthatod, hogy bámulnak ránk. Jobban szétnéztem, hát túlzás, hogy mindenki minket bámult, de keltettünk némi feltűnést. Főleg a táska, pedig semmi különös nincs rajta, kicsit szakadt, és réfárne egy alapos mosás. Zsuzsa már éppen nyugtázni akarta az igazát, amikor kiértünk az élelmiszerbolt elé. Ez is új volt, csupa üveg meg beton. A bejáratnál, színes ernyő alatt jégkrémet árult egy fiatal nő. — Veszek neked jégkrémet — mondtam Zsuzsának. Ez békejobb volt, nem tudok sokáig haragudni rá, de nem is hallotta, amit mondtam. — A Szikszói kocsija! Szikszói évfolyamtársunk az egyetemen, otthonról tömik pénzzel, apja egy menő szövetkezet elnöke. — Ha szerencsénk van — mondta Zsuzsa —, legalább egy darabon elvisz, nem kell a vonaton zötyögnünk. A hátsó ülésen tényleg ott volt a Szikszói kalapja, meg az oltári rendetlenséget is megismertem. Egy pár sáros cipő hevert a kocsi alján, pedig három hete nem esett az eső. Az ajtók zárva voltak, Szikszóit meg nem láttam a közelben. — Egyszer úgyis előkerül — mondta Zsuzsa —, addig üljünk le az árnyékba, legalább pihenünk egyet. Lerogytam a fűbe. Jó az ilyen nyári kóborlás, csak fárasztó egy kicsit. Megint eszembe jutott a jégkrém, s ahogy odanéztem, már két nő volt a színes vászonernyő alatt, pusmogtak, és majd kiesett a szemük, úgy bámultak ránk. Az egyik hirtelen sarkon fordult, és eltűnt az áruház bejárata mögött. Rossz érzés fogott el, nem mondom, hogy félelem, inkább valami szorongás. Legszívesebben hagytam volna Szikszóit, meg az autóját, de Zsuzsa már végignyúlt a füvön, és nem volt kedvem elmagyarázni, hogy mi bajom van. Sőt, ha akartam volna, se sikerül, mégsem mondhattam, hogy Egy kicsit megnyugodtam, volt időm körülnézni. Az út túlsó oldalán, az élelmiszerbolt bejárata körül gyorsan összeverődött egy kisebbfajta csődület, mint mindig, ha az utcán valami látványosság készül. Megnéztem a rendőrök váll-lapját, aki az igazolványomat nézegette, az törzsőrmester volt, a másik meg tizedes. A törzsőrmester végigkérdezte az adataimat, azután összecsukta az igazolványt. Nyúltam érte, de hirtelen zsebrevágta. — Velünk jön az őrsre! — Miért? — Majd megtudja. Átvonultunk az úton a rendőrkocsihoz. A tömeg egyre nőtt. Az emberek fenyegetően méregettek, halk mormogás támadt, végigfutott a hátamon a hideg. Beültünk a kocsiba, és hirtelen megenyhült a légkör. A rendőrök nagyokat fújtak, tö- rölgették az izzadtságot az arcukról, azután kérdezgették, hogy merre jártam, hol aludtam az elmúlt napokban. Kérdeztem volna én is, de nem ::1ÍÍÍÍÍÍÉÍÍ HMD RAS Az üdülés utolsó napja csúnyán néztek rám, ezért tűnjünk el a környékről. A nő visszajött a jégkrémes pulthoz, és megint minket bámultak. Egy darabig farkasszemet néztünk, azután nem bírtam tovább, szóltam Zsuzsának. — Szórakoznak — mondta. — Hagyd a fenébe őket! Felült, kinyújtotta a nyelvét, és szamárfület mutatott nekik. Messziről is látszott, hogy zavarba jönnek, a fiatalabbik elpirult. Hallgattunk egy darabig, azután Zsuzsa hirtelen felállt. — Körülnézek, hátha megtalálom valahol Szikszóit. Nem szóltam semmit. Ha megtalálja, gyorsan továbbállhatunk. Nem mehetett messzire, mindent a kocsiban hagyott. Vizes fürdőnadrág lógott az első ülésen. Alig tűnt el Zsuzsa a sarok mögött, megjelent egy rendőrautó. Az ernyő előtt állt meg, két rendőr szállt ki belőle. Néhány szót váltottak a nőkkel, majd nyílegyenesen odajöttek hozzám. Egyikük a sapkájához emelte a kezét, és már közben mondta: — Kérem az igazolványát! Persze a táska legalján volt, a kezem is reszketett, pedig nem volt okom az izgalomra, percekbe tellett, amíg előkotortam. A rendőrök nem sürgettek, úgy álltak mellettem, mintha semmi közük nem lenne hozzám. Felálltam és átnyújtottam az igazolványt. A rendőr kinyitotta, előre-hátra lapozott benne. válaszoltak, illetve a vége felé a törzsőrmester annyit mondott, hogy majd az őrsön minden kiderül. Először is kipakoltatták a táska tartalmát az íróasztalra. Jó nagy halom lett, ott volt a Zsuzsa összes cucca is, kérdezték, hogy az honnan van. A rendőrök elégedetlenül hüm- mögtek. A zsebemet is kiürít- tették, alig volt benne valami, a szűk farmernadrágok zsebébe kevés holmi fér. A törzsőrmester intett, hogy rakjak vissza mindent. Nehezen ment, mert sietségemben csak bedobáltam a cuccot a táskába, persze kétszer annyi lett. Megtapostam, hogy ösz- szébb menjen, a rendőrök mosolyogtak, azt hittem, hogy most szépen elbúcsúzunk egymástól, de a törzsőrmester hirtelen rámkiáltott:- — Miért feszegette az autó ajtaját? — Nem feszegettem az ajtót, csak megnéztem, hogy nyitva van-e. — Talán a magáé az az autó? — Ha az enyém volna, kulcsom is lenne hozzá. Egyébként az egyik barátomé. Pattogtak a kérdései, de mindegyikre tudtam válaszolni. Bár a törzsőrmester nem kérdezte, azt is megmondtam, hogy Szikszói hol lakik, mikor született, mi az apja foglalkozása. Egy kicsit locsogtam is, mindent aprólékosan körülírtam, nemcsak azért, hogy a tájékozottságomat bizonyítsam, inkább a felengedett feszültség miatt. Elég nyomasztó hely volt az iroda, a falai szürkék a portól, vagy tíz éve festhették utoljára. Egy barna irat- szekrény, szék, tintafoltos asztal, zöld páncélszekrény volt a berendezése, a falon semmi, a bekeretezett rendőreskün kívül. A por- és a dohszag szúrta az orromat, azt hiszem, a derékmagasságig felszögezett raffiaszövet alatt vizesek voltak a falak. Felírták az adataimat, és felírták azt is, amit Szikszóiról meg Zsuzsáról mondtam. A törzsőrmester egy kicsit zavarba jött, amikor Zsuzsa került szóba, nem tudta, hogyan említse, de kivágta magát, úgy beszélt róla, hogy a „barátnője". Tulajdonképpen igaza volt. Jó háromnegyed órát töltöttem az őrsön. Szerencsére jegyzőkönyvet nem vettek föl, legalábbis hivatalosan nem, az ilyesmi végtelenül elhúzódik. Onnan tudom, hogy egyszer tanúként kihallgattak egy gázolás ügyében. Megint beültünk a kocsiba, a rendőrök mérgesek voltak, hiába vesztegették az idejüket. Az élelmiszerbolt előtt álltunk meg. — Kiszálljak? — Naná! — mondta a törzsőrmester. — Mit gondol, taxiban ül? Kikászálódtam. Az emberek megint összefutottak, észrevettem a két eladónőt is a jégkrémes pult mögötf. A rendőrök megint nyersebbek, pat- togóbbak lettek. Szikszói közben megkerült, Zsuzsa mellett támasztotta a Polski oldalát. A törzsőrmester igazoltatta őket, és közben irkáit valamit egy kis noteszbe. Zsuzsa dühös lett, kérdezgette, hogy miért éppen minket szúrtak ki, de a rendőrök nem feleltek neki. Szikszói hülyéskedett, alig fért a bőrébe, jó heccnek tartotta az egészet. A tizedes rá is szólt egyszer, hogy ne szórakozzon, mert beviszik az őrsre, és reggelig ott tartják, de látszott, hogy ezt maga se gondolja komolyan. Visszakaptuk az igazolványainkat, beültünk a Polskiba, Szikszói keményen tisztelgett a volán mellől, de a rendőrök már visszafelé mentek a kocsijukhoz, hátat fordítottak nekünk. A tömeg lassan szétszéledt, látszott az emberek arcán a csalódás, a színjáték véget ért, és nem volt túl izgalmas. A törzsőrmester a jégkrémes pulthoz ment, és mondott valamit a nőknek. Az egyik elpirult, a másik meg elsomfordált mellőle. —- Jól letolja őket — mondta Szikszói. — Ezek hívták ki a rendőröket. — Indíts már! — mondtam. — Tűnjünk el innen! Zsuzsa persze fölpattant, hogy miért kellene eltűnnünk, nem csináltunk semmit, inkább mi lehetnénk fölháborodva, és egyáltalán, mi a fenét akartak tőlem az őrsön? Rákiáltottam Szikszóira, hogy indítson, vagy gyalog megyek. Indított azonnal. Nagy csend támadt, valami furcsát vehettek észre a hangomon. A Kossuth Könyvkiadó a Mit kell tudni __? népszerű sorozat ában megjelentette a Mit kell tudni a Német Demokratikus Köztársaságról? című könyvet, melynek szerzője Péner Imre. Hazánk külpolitikai kapcsolataival és külpolitikai tevékenységével foglalkozik a Magyar Külpolitikai Évkönyv, melyet a Külügyminisztérium állított ösz- sze. A kötetet haszonnal forgathatják mindazok, akik az átlagosnál többet kívánnak tudni Magyarország nemzetközi helyéről, szerepéről, a magyar diplomáciai tevékenységről. A Corvina Kiadó újdonságai közül említsük meg a Magyar Grafikusok sorozatban megjelentetett Uitz Béta-mappát, Bajkay Éva munkáját. A színes és fekete-fehér lapok jó bepillantást adnak a modern magyar és egyetemes forradalmi művészet kiemelkedő egyéniségének életművébe. A mappa e nagyszerű pályának az 1910-es évek második felére eső szakaszát mutatja be, akvarelleken és tusrajzokon keresztül. A Művészet és elmélet sorozat új köteteként látott napvilágot Mihályfi Ernő válogatott képzőművészeti írásainak gyűjteménye, Művészek, barátaim címmel. Mihályfi Ernő esztétikai nézetei, kritikai megnyilvánulásai nemcsak az elemzett művészek és korok arculatát tükrözik, hanem az újságíró, a közéleti ember sajátos szellemi önarcképét is. Első alkalommal látott napvilágot a Művészet Évkönyve, mintegy 250 fekete-fehér és 200 színes illusztrációval és bőséges válogatással a kortárs magyar képzőművészettel foglalkozó cikkek, tanulmányok előző évi terméséből. Az Azerbajdzsán című könyv Turánszky Ilona régész sok éves helyszíni kutatómunkájának eredménye, a kitűnő fotókat Gink Károly, készítette. A Művészet kiskönyvtára sorozat új kötete Larionov művészetével ismertet meg, Rúzsa György kalauzolásával. Az Európa Könyvkiadó megjelentette Richard Bradford Oly távol az ég című regényét, amely az Egyesült Államok egy mostoha vidékére, New Mexico- ba kalauzolja el az olvasót. A regény érdekesen kibontott témája a helyi eredetű lakosság és a gyűlölt texasiak mélyre nyúló konfliktusa. Hermann Broch regénye a Vergilius halála. A szerző e fő művében a haldokló Vergilius újra átéli költői és emberi létének fázisait. A regény gazdag nyelvével, zenei pontosságú szerkezetével századunk német irodalmának kétségtelenül egyik csúcsa. A Kossuth Kiadóval közösen jelentette meg az Európa Angela Davis Életem című önéletrajzi könyvét. Az amerikai polgárjogi küzdelem egyik vezéralakjának munkája, melyet ő maga „politikai önéletrajznak" nevez, romantikus és öntudatos egyéniségről, hivatásos forradalmárról, fegyelmezett pártmunkásról vall, s mindenki számára érdekes olvasmány. Uitz Béla Pákolitz István MINŐSÍTÉS Papiros-izü keresztelőn munkaerő-vé rukkolt elő. A régi névvel mosti rangja valahogy emberibb maradna. Mezei András KÖZÖTT Mint akit körbe-énekeltek, a láthatatlan hang-falak kijelölték világomat a föld fölött, az ég alatt. Kering a lusta nagy madár. A lába zöld, a szárnya kék. Kivetnek mind a nációk: rikoltozó emberiség. Hazák között, fajták között énekek hang-határai: térképeim kirajzolódnak a trillák körvonalai. Veszprémi Imre Micsoda fülsiketítő zajban születnek ezek a hallgatag óriások! Az ember itt, a nagy- harsányi kőbányában, ebben a i hatalmas szabadtéri műteremben döbben rá, mennyiféle vaskos eszköz — légkalapács, traktoremelő, kőfűrész, csiszolókorong, gyémánt- és vidia- betétes szerszám — szükséges a nyers kőkolosszusok alaktalan tekintetének átformálására. Na és persze az izomzat. Az sem lehet utolsó. Az itt dolgozó művész súlyemelő, birkózó, öklöző és ki tudja még mi minden egy személyben. Mindenekelőtt azonban természetesen gondolkodó, aki e hatalmas eszköztárat, fizikai erőkifejtést művészi elképzeléseinek veti alá. Veszprémi Imre termetét tekintve elüt ettől a nagyvonalúan felépített sémától. Közép- termetű, kevés beszédű, csendes ember. A mai magyar szobrászat középnemzedékének képviselője. Először 1952- ben állította ki munkáit, jelenlegi, tehát a legutolsó kiállítása pedig Sopronban látható. — Elsősorban kővel dolgozom. Legjobban a süttői mészkövet kedvelem, de számos szobromat márványba faragtam. Legújabb munkáimban viszont a követ vassal kombináltam. Kezek, kövek, vonások a címe soproni kiállításomnak. Ez részint a tartalomra, részint az anyagra utal. Elvont, ugyanakkor nem embe- rentúlivá absztrahált gondolatok megjelenítésére törekedtem itt — az emberi érzékelésre épülő arányok megtartásával. Újabb szobraim az emberi kapcsolatok ősi és mindenkor időszerű sokféleségét — férfi és nő, anya és gyermek — egymáshoz való viszonyát fejezik ki. — Erre szokták mondani, hogy irodalmi mondanivaló plasztikai nyelven elmondva... — Nem egészen. Az amiről én beszélek, nem irodalmi mondanivalót jelent. Tömegek és formák arányairól, térbeli viszonyokról van itt szó elsősorban. — Kik voltak a mesterei? Kikhez kötődött munkássága kezdetén? — Medgyessy Ferencet tartom a magyar szobrászat egyik legnagyobb alakjának, egyben mesteremnek. Ugyanezt mondhatnám Mészárosról. Rájuk úgy tekintek, mint akik túllépve az irodalmiságon, a plasztikai formák nyelvén fogalmazták meg mondanivalójukat. — A legutóbbi kiállításáról készült fotókat nézegetve, maMunka közben (Gregorics Iván felvétele) gam is jól érzékelek egy bizonyos stílusváltást az ön munkásságában. Mi húzódik meg ennek a hátterében? — Valóban itt jól látható a stílus- és formaváltás. Ez egy olyan változást jelent, amire azóta készülök, amióta mint szobrász létezem. Az elmúlt húsz év tulajdonképpen a készülődés időszaka volt. Ezalatt a húsz év alatt a kőben rejlő, szinte valamennyi lehetőséget kipróbáltam. Most úgy érzem, új művészi kifejezésmódot sikerült kialakítanom. — Mi az, ami önt arra késztette, hogy részt vállaljon a művésztelep munkájában? — Szeretem ezt a tájat. Régi nosztalgiám, hogy egyszer eljöjjek ide dolgozni. Amikor a művésztelep megnyílt, én még stúdiótag voltam. Az első perctől vágytam ide. Szeretem a magyar követ, és a magyar kő szobrászati feldolgozásának lehetőségeit én is tágítani akarom. — Milyen követ választott? — Egy beremendi mészkövet. A beremendi bányában jártomban láttam meg, és mindjárt tudtam, hogy az egyik régebbi tervem kivitelezéséhez éppen megfelelő lesz. Egy négy méter magas, három méter széles madárforma-variációt faragok belőle. — Hogy érzi magát a művésztelepen? — Jó itt. Több lesz az ember azáltal, hogy különféle nemzetiségű kollégákkal ismerkedik meg, kicseréli tapasztalatait, véleményét. Emellett a kollégákban tulajdonképpen nemcsak egy-egy személyiséget, egy egész országot meg lehet ismerni. A napokban Nagyatádon jártam, az ottani munka, munkalehetőség is fölöttébb vonzó. Szeretnék oda is elmenni. Bebesi Károly ^ ^ ■* #
