Dunántúli Napló, 1977. július (34. évfolyam, 179-209. szám)
1977-07-17 / 195. szám
szinmnz es musoRPOUTiKn Évad végi gondolatok r ( A Pécsi Nemzeti Színház prózai bemutatóiról E lőttem egy hosszúkás papírlapon a prózai bemutatók címei. Kilenc bemutató: Scapin fprlangjai, Tánc- pestis, Dániel az övéi között, Makrancos hölgyek; továbbá az Istvánlalva, a Peer Gynt, az übii király, a Pinokkio és a Bajcsy-Zsilinszky-darab. Az elmúlt pécsi színházi évad fő irányait, tendenciáit, művészi törekvéseit próbálom átgondolni — a teljességet igénylő mérlegkészítés szándéka nélkül. Ezt a munkát elvégzik majd a Pécsi Nemzeti Színház művészeti vezetői, hogy a kellő szakmaiművészi tanulságok birtokában lássanak neki a közelgő új évad feladatainak. Fölidézve a címek mögötti színházi estéket, úgy gondolom, sokfelöl közelíthetünk egy alapvető kérdéshez: mit nyújtott ez az évad, mi maradt bennünk? Választ kereshetünk rá műsor- politikai szempontból; a produkciók megvalósulása, a művészi eredmények, a színészi alakítások, a sokszínű rendezői munka és egyéb összetevők irányából is, csakúgy. Akadhat éooen kifogásolni valónk is, hiszen ez az évad se „probléma- mentes" — szerencsére. Mihez is kezdenénk egy lombikba kiméricskélt elitévaddal, ahol minden szép és jó, minden a helyén, minden csillog és villog, mindenki gyönyörködött benne, csupán egyetlen fiagondolatot, — lelkesedést vagy fölháborodást - nem sikerült kipréselnie belőlünk. A problémában, a ma emberét érintetlenül hagyó színház vagy pontosabban: az a színház, amelyik művészi igényű tükröt tart elénk, de mi képtelenek vagyunk benne mai gondjainkra, mai világunkra, mai vagy tegnapi önmagunkra ismerhetni, az előbb utóbb tényleg válságba kerül. Méghozzá rossz értelemben. Amikor „se té, se tova” . . . Azért rossz értelemben, mivel a most egy éve lezárult — több éven át dúló, itt-ott el is fajuló — színházi vitában ez a fogalom fölmerült egyfajta pozitív relációban is, miszerint a válság éltető eleme a színháznak. S ebben az értelemben mélyen egyetértek a cikk szerzőjével: „A színház lényegéhez tartozik, hogy állandóan válságban van. Valójában a válság a műfaja ... Csak a külső és belső krizis adta végletes feszültség teszi lehetővé az igazi színház létrejöttét. A színház akkor élt, ha válságban volt, s amint dúlt arcvonásai kisimultak, minden rendben lenni látszott, azonnal elkezdett agonizálni..(Nagy Péter vitacikkéből: KRITIKA, 1975/9.) Maga a gondolat nem új. Egyszer Jouvet-től, a neves francia rendezőtől megkérdezték: ön szerint válságban van a színház? „Természetesen - hálistennek!” . , . - válaszolta. Hát az ilyen értelemben vett „válság” szempontjából aligha lehet lényegi ellenvetésünk a Pécsi Nemzeti Színház elmúlt prózai évada iránt. Végső fokon mindegy minek nevezzük, jó értelmű válságnak-e vagy fejlődést robbantó konfliktussorozatnak; jövőt formáló feszültségállapotnak. Valami mindenképp szükséges ahhoz, hogy a színház - egyéb funkcióin, pl. a szórakoztatáson túl — képes legyen szellemi izgalmat kiváltani nézőiben. Képes legyen gondolkodásunkat szocialista irányban formálni a maga törvényeivel, művészi eszközeivel; hatásaival az emberek szívére és tudatára - és nem „direkt" módon, ahogyan ezt gondoltuk valamikor, s ahogyan ezt hiszik talán ma is néhányon még. Ez a „valami” úgy érzem, többnyire jelen volt az elmúlt évadban. Ebből a szempontból a kritikákban jelzett fönntartásaink ellenére is jónak ítélem az elmúlt évadot. Azaz sokkal jobbnak, átgondoltabb- nak, mint az előzőt. Mindenekelőtt műsorpolitikai szempontból. Ami persze nem zárja ki esetleges — éppen műsorpolitikai — hiányérzeteimet sem. Míg az előző évadra kétségtelen értékei mellett az eredeti bemutatók túlméretezettsége volt a jellemző, (Orfeusz a fel- világban, Szeretők a hullámhosszon, Ősvigasztalás, Uránbányászok, az 11lyés-átigazítású Bánk bán, A tolmács, a Menekülés, a Caligula vagyis csaknem valamennyi prózai bemutató) és a nagyszínházbeli klasszikusokat mindössze két Shaw-egyfelvonásos „reprezentálta" (nem is a legsikerültebb művei közül), addig az idei évadot bizonyos kiegyensúlyozottság, átgondoltabb arányok, a kevesebbet, de jobban elvei jelzik. A hét — s hozzá a két gyermekszínházi — prózai bemutató közül „mindössze" négy volt kortárs magyar dráma eredeti bemutatója. Mégsem érezheti senki, hogy színházunk föladta volna a mai magyar dráma pártfogolásának, műhelymunkájának országosan is régóta elismert, nagyrabecsült programját. Nemzeti színházi küldetését ebből a szempontból példásan teljesíti a Pécsi Nemzeti Színház. A világirodalom klasszikusait ezúttal két mű, a Peer Gynt és a Scapin képviselte. Egyetértek a kritikákkal. Azzal is pl., hogy a Scapint (rendezési hibáival együtt is) érdemes Dániel az övéi között nem érzem kielégítőnek a csupán egy-két világirodalmi klasz- szikus esetlegesnek tűnő jelenlétét a repertoárban. Különösen, ha az eredetiség — önmagában tiszteletreméltó - koncepciója és törekvése jegyében már-már úgy tűnik, a Pécsi Nemzeti Színház másra sem koncentrál, mint a dráma- irodalom „kevéssé földerített” rétegeire. Nem a választékossággal vitatkozom! Azt sajnálom, hogy időközben generációk nőnek fel anélkül, hogy hozzájutnának Shakespeare királydrámáinak, nagy tragédiáinak pécsi előadásához; anélkül, hogy befogadhatnák egy Vadkacsa, egy Sirály, egy Cse- resznyéskert előadás életre szóló élményét, vagy láthatnák például Az ügynök halálát. Ilyen vagy ezekkel a művekkel (színházközeiben) mindenkinek találkoznia kellene. Ebben a színházban több mint egy évtizede nem játszottak Csehovot —, s egy novellafüzér-adaptá- ció kivételével —, nem adtak Csehov-drámát! Láthattuk ugyan a Peer Gyntöt, ám a bemutató - távlataiban legalábbis — folytatást kívánna: színpadra állítani az igczi, a modern dráma fejlődését is befolyásoló Ibsent. És vele együtt megismertetni a századforduló, a drámai gondolkodás megJelenet a Bajcsy-Zsilinszky, illetve a Táncpestis című darabból lett volna a felnőtt közönségnek is látnia, s azzal is, hogy a Peer Gynt — bár az évad egyik legszínvonalasabb produkciójaként emlegetik — választása nem a legszerencsésebb kézzel történt. Ibsen bármely későbbi műve közelebb áll a ma emberéhez, mint a gynti problematika, ellentétben a rendezői nyilatkozattal és koncepcióval. S ha mór itt tartunk, hadd tegyek némi kitérőt. Fölpanaszolva, hogy hosszú évek óta újításának másik két nagy alakját: Csehovot és - isten bocsá’, egyszer az életben még Strindberget isi... Megítélésem szerint ezek nem kis adósságai a Pécsi Nemzeti Színháznak. Valami távlati egymásra építkezést, valami koncepcionálisabb egységet hiányolok a Pécsi Nemzeti Színház műsorterveiből az évadok egymásutánjában. Valamit amiből megérzem: mi miért került bele a prózai bemutatók tervébe; valamit, amiből megtudom vagy megérzem, hogy ennek a színháznak van-e el- mondanivalója a prózai évad egészével is, vagy csupán egy- egy produkcióval? Ebből a szempontból némi javulást érzek az elmúlt színházi évadban. Az előző évadban, mint már említettem, a színház hármas célkitűzésében (eredetiség, korszerűség, népszerűség) az eredetiség dominált. Egyszer-másszor bizony a minden áron való eredetieske- dés látszatát keltve. Az 1976/ 77-es évadban viszont úgy tűnik, három fontos dráma között van egy bizonyos eszmei összefüggés. (Dániel..., Táncpestis, Bajcsy-Zsilinszky Endre.) Mindhárom az egyén felelősségét, döntéseit hangsúlyozza más-más stílusban és hangvétellel, de kettő esetében legalábbis, konkrét történelmi szituációban. A többi mű pedig emberi hibákat állít pellengérre, jobbára hagyományos, másutt homorú tükörben. Az évad legviharosabb hatású, legszélsőségesebb véleményeket kiváltó és legnagyobb országos érdeklődéssel kísért bemutatója Jarry Übü királya volt. Fenntartásaimat annak idején leírtam, az előadás egészére nézve ma is csak azt mondhatom, hogy Jarry polgárpukkasztó petárdája — tehetséges rendező keze nyomán — másfél emberöltő késéssel is robbanáskész állapotba tudott kerülni. S a detonáció füstködén át, aki akarta, fölfedezhette benne az „übüség” természetrajzának jelenünk számára sem ismeretlen vonásait. V égezetül egy régóta akuttá vált problémáról még egyszer, mivel az egyik kritika már megemlítette: a Pécsi Nemzeti Színház műsorfüzetei nem méltóak a Pécsi Nemzeti Szil őzhöz/ Ez a műsorfüzet szereposztást közöl csupán, egy-egy lapos, érdektelen rendezői nyilatkozattal és ki tudja mikor készült kis és nagy fotók (színházi zsargonban: „tablóképek”) özönével, hogy beteljen a füzetke. De kinek, minek és miért?.. . Ugyanakkor nem közli a darabokra és korukra vonatkozó legszükségesebb információkat; nem avat be a színház működésébe, a művészi munka mikéntjébe; nem segít megérteni a színház törekvéseit. Noha kivételesen fontos — és hasznos! - küldetése, közművelődési feladata lenne a színház és közönsége kapcsolatában. Mindezektől eltekintve — s hiányérzeteim ellenére is — úgy érzem, tartalmas prózai évadot zárhatott a Pécsi Színház. Középpontjában néhány kimagaslóan jó produkcióval és ezúttal is a mai magyar dráma pártolásának, műhelyszerű kimunkálásának tiszteletreméltó vállalásaival. Wallinger Endre Csorba G/őző: KÉT KESERVES ÁRNYÉK Egy-egy jelzés? vagy testem’ véletlen botlása volna? Eszembe jut: hogy is folyik le majd a szörnyű torna. AJAJ! Ha megérem, így csoszogok majd? s a nyálam, az is így csorog majd? „Idilli öregség!” ajaj! Az ember, ajaj! még kimondani is rühelli. Garai Gábor: PÉLDA Tövestül dőlt ki az öreg fa, csak néhány hajszálgyökere fogódzik a földbe, törzse kerítésre roskadt, csüggedten lógnak sovány gallyai; s az ágak hegyére mégis kiültek a rügyek kis zöld mécsvilágai és halványan pislákolják: tavasz van, zsendül az élet minden elevenben; lesz-e levél a rügyből, s a virágból lesz-e gyümölcs, nem az ő dolguk az már, s az se, hogy ez a vén roncs nem fa többé, példa csupán. Lélegzetfogytig buzdító. Mindenfele A Csini-porról ez egy sárga Kérem szépen por és citromízű és hideg vízzel kell elkeverni és azonnal lehajtani (gyártja: Szegedi Paprikafeldolgozó Vállalat. 14 éven aluliaknak nem javasoljuk. Száraz helyen tárolandó. Fogy. ára: 33 forint. Satöbbi.) A gondosan becsomagolt zacskó is sárga és 55 centi a derékbősége annak a hölgynek, aki féltérdre ereszkedve tanúsítja — a zacskón - a por áldásos hatását... Szóval, ez is megjelent. Minden különösebb hírverés nélkül megjelent a pécsi élelmiszer- boltokban, ahol tudvalevő, évekkel ezelőtt hosszú ideig porosodott az Amolett keksz. Például. Mert a keksz is arra volt hivatott, hogy néhány szeletke elfogyasztása után a jóllakottság érzetét keltette. Például. Aki csak Amolett kekszszel élt, bizonyára le is fogyott egészen addig, míg csak szédülten nem kóválygott az utcán és a boldogságtól elaléltan nem rebegte: „sikerült..!” No de aztán, azt a drága jó magyar gyomrot nem lehet ám becsapni: ismerősöm kissé módosított a diétán és egyre nagyobb falat szalonnákkal kap- dosta be a kekszet és szem- melláthatóan jókedvre derült, azt mondta, mostanában - e fenti variáció eredményeképpen — már valóban nincs éhségérzete. Később a kekszet kenyérrel és zöldpaprikával cserélte fel és boldogsága teljessé vált. No, de most itt van ez a Csini-por. Ezzel az oldott limonádéval (tényleg kellemes íze van) aligha lehet szalonnázni. Étkezés előtt 15 perccel kell bevenni és várni a hatást. Én már harmadik napja hogy végzem ezt az „önbeporzást" és megmondom őszintén, érdeklődéssel várom a fejleményeket ... A Csini-limonádé határozottan felüdített és már- már kezdtem közömbösen viseltetni az ebéd iránt; amikor az asztalnál - a levesestál fölött - a barátom megjegyezte: „Nem vagyok hülye Csini- port szedni, amikor otthon még lógnak a stifolderek a spájz- ban . ..” A stifolderről a zöldpaprika jutott eszembe, meg a kenyér, a kenyérről meg az a cikk, amely a Magyarország egyik utóbbi számában — kutatási eredményekre hivatkozva — bizonyítja : a kenyér, főleg a korpás kenyér, igenis hogy egészséges, és hogy Szentgyörgyi professzor is naponta kb. 1 deka gabonacsírát fogyaszt el, szellemi képességének szinten- tartása miatt. Kollégám felesége viszont — aki nem kevés ügyességgel — beszerzett és kiosztott körünkben néhány zacskó Csini-port, egy papírszeletkére a következő három számot írta le és jelentőségteljesen dugta elém: 52, 82, 83 — centiméter. „Mi ez?” - kérdem, s mondja: „derékbőség, mellbőség, csípőbőség . . .” Mármint, hogy saját paraméterei ezek. „Eny- nyit tesz a fogyasztó-por...” •- jegyezte meg lelkesen. Hogy aztán saját térfogatának — e fenti adatai — évek óta változatlanok, ámulatunkban ez eszünkbe sem jutott. Az viszont 2r?s hogy (testsúly) fogyasztási körökben ez idő szerint teljes zűrzavar uralkodik. Évtizedekig bizonyította a tudomány, hogy a kenyér és mindennemű szén- hidrátos eledel —, hízást okoz, tehát egészségtelen. Most bebizonyították az ellenkezőjét. Megesküdtünk az Amolettre, később a gyógyteákra (olyan rossz, mint a bűn .. .) s most itt a legújabb, a Csini-por. Nem tudom mi vár még ránk, de lassan rájöttem, hogy mindenféle fogyasztószer csak úgy hatásos, ha egy ládáravalót a vállamra kapok és naponta fölsétálok vele a Misina-tetőig meg vissza. A hatás kézenfekvő és világos számomra. Meg sem kell várnom a klinikai vizsgálatok igazoló eredményét. Rab Ferenc