Dunántúli Napló, 1977. június (34. évfolyam, 149-178. szám)
1977-06-12 / 160. szám
I A zzal a nem evilág- ból való szépséggel, akinek lovagjává, sőt, önkéntes rabszolgájává szegődtem — alkalmasint azért, hogy semmi evilági hatalmasságnak el ne kötelezhessem magam —, gyakran sétáltam alkonyati órákban a budai vár déli oldalán. Az ostromhagyta romok, düledékek, beszakadt pincék (egy-egy sírdomb, fakeresztjén átlőtt sisak, zörgő koszorú) mindig f kínáltak annyi látnivalót és beszédtémát, amennyivel ki- tölthettük a köztünk táguló szakadékot, hideg űrt... A Donáti ucca legromosabb telkén egy emberpár, talán még az első tavaszi nap óta, amikor az irtózatos fegyverlárma elcsöndesedett, ősi fészekrakó mozdulatokkal építkezett; munkájukat az alkonyati órákban is állhatatosan folytatták. Mitagadás, csodálatomba némi irigység is vegyült! Milyen messzire estem a birtoklás és szerzés kényszerétől — és örömeitől! Alig értünk a rozsdás rács- kerítésig, az utcalámpa fényében megpillantottam valamit. Ügy hevert a járdán elárvultán és rejtélyesen, mint minden gazdátlan tárgy, régi és új gazdája közt, némán, valamiféle senkiföldjén . .. Egy varrottas párnahéj volt. A régi, tükrösnek nevezett mintát rögtön felfedeztem rajta: a kalotaszegi varrottasoknak világgá szóródott családjából való, fehér lenvásznon sűrű, fekete „írás”. Rögtön hajoltam volna érte, hogy felkapjam s a keblemre szorítsam — ha úrnőm, cipője orrának pöccintésével meg nem élőz, mintegy tapintatosan jelezve, hogy e gyanús holmit kézzel érinteni nemcsak illetlen, hanem utálatos is. S ahogy a párnahéj, ott a fűcsomós járdán, e mozdulattól félig fonákjára fordult, fekete foltok, friss kátránypacák tűntek a szemünkbe; ha hozzányúltam volna, megszégyenülten törölhetném most a kezemről fűvel, falevéllel, zsebkendővel a szörnyű maszatot. Ki gyalázhatta meg ezt a remekművet? — álltam fölötte borzongva, tanácstalanul. Vásott gyermekek durva csínytevése? Vagy — és a feltevés borzongatott meg csak igazán — a naponta kihantolt ostromhalottak valamelyikének rögtönzött fejealja? Szemfedele? Abban, hogy felvegyem, főként az a gondolat akadályozott, hogy a parancsoló szépség rámsüti az alkalmi tolvaj- ság bélyegét. És otthagytam, a szurkos kis varrottast, szemlesütve, mások prédájául; akik majd csakugyan belerúgnak, megtapossák, vagy játékos kutyáikkal széttépetik ... Kínos, egymástól távolodó í párosban lépkedtünk tovább f beomlott lépcsőkön, gödrös f utcákon, a Halászbástya felé. Mind hátrább, hátrább mara- doztam. Az írásos párna mágnesezett, valósággal szólonga- tott magához, visszafelé előbbi lépteim nyomán. Szülőföldemet tagadtam volna meg?... Elmondható-e, leírható-e csak egy törtrésze is annak, ami szótlanságom mélyén sóhajtozott, fel-felja jdúlt, vagy orgonazengést meghaladó hangerővel Vavargott bennem? Egy örökké hűvös — nyáron lefüggönyzött, télen fűtetlen — emeleti szoba Kolozsvárt, te- lidesteli varrottasokkal. Közéjük csak vendég kukkanthat be néha-néha, de karácsonykor mi, gyermekek is. A var- rottassal leterített asztalkán fe- nyőtobozos, papírfüzéres, angyalképes fenyőfácska illatozik; a falon indás-virágos mintájú függönyök, futók, piros, kék, fekete, vagy aranyban játszó színekben; a szekrények tetején, a pohárszéken virágosmadaras, hajdani mesterük nevét őrző Győri-kancsók, a varrottasok cseréptestvérei. Aki a földig érő függönyszárnyak közt kikandikál; a szürke utcára lát, hulló vakolatú templomra és kollégiumra, vagy a hó szennyes-fehér buckáira, végig a lombtalan hársfák során .. . De odabent egy május kellős közepén pompázó virágoskert változatos színei! Milyen szegényes, félszeg jószág a karácsonyfa, e napkeleti tarkaságé mesebirodalomban!... Aztán egy januári napon ismét megnyílik a rejtelmes-szép múzeumszoba: nagyanyám ott fekszik, fekete írásos párnák között, arca fakósárga, mint egy régi Győri-kancsó oldala. A halott őrzi még egykét napig gyűjtötte holmiját; sőt, mintha a párnák, melyek közt süppedezve fekszik, a jól záró függönyök, katonásan sorakozó korsók is hálás ragaszkodással vigyázkodnának személye körül ... De egy délelőtt mégis eltűnik, mintha kilopták volna onnan. A szobában felfordulás, majd rendezkedés, rokonok és szolgálók jövésmenése. A varrottasok — komódok és ládák rejtett értékei — négy halomban a szoba négy sarkában: a szétosztott örökség. Az egyik halom, anyám jussa, a mienk. A falu tündérvilága így vonul be a mi odalent a faluban, a házak „bütüjén", vagy a kapubálványokon is virágok, madarak, égitestek sokat jelentő változatai — akárcsak a cinterem némán is beszélő kopjafa-rengetegén. És egy napon végigbámulok, háztól az örök hajlékig, egy temetést. A már le- szegzett koporsóból pompás fekete mintás terítő omlik alá kétfelől: gazdag parasztmatróna kelengyéje a másvilágra . . Most, ez a párnahéj, az ucca porában, a szurok-maszat- tal meggyalázva: mégha másvilági kelengyéje volt is valakinek, joggal követel tőlem megbecsülést... Tudom, hogy a budai várban sokan, nagyon sokan hagyták ott házukat, fekhelyüket, párnájukat mostanában, s azt is, hogy talált Jékely Zoltán: Párnahéj az út porában lakásunkba is, ébredéskor ezekre nyílik a szemem. Beköltöznek álmaimba is! Izzó tulipánok, világoskék madarak, fekete folyondárok közt imbo- lyog, tiblábol, vergődik a kamaszodó lélek. Udvarunkat, lakásunkat egy- egy nagyvásár-napon szironyos ködmönű, nagy bajszú, szikár férfiak és sötétkék bújkás, berakott szoknyás, ráncos csizmá- jú asszonyok lepik el. Onnan jönnek a vgrrottasok birodalmából, ahol tűzvilágnál, hosz- szú téli estéken, ezek a pamutvirágok teremnek, s mikor elmennek, a padlón csizmapat- kónyomok, szívemben nyugtalan vágy marad: a havasalji falucskába eljutni, ahová keresztanyám lilabetűs levelei annyi kecsegtetéssel hívogatnak I... És egy nyáron eljutok oda. Repedezett-falú, szuvas-gerendás, zsindelyfedeles papilak, nagybátyám, nagynéném otthona. Az ablakkereten, a veranda deszkafalán, a tornácoszlopokon kék alapozású kifakult olajfestés, virágok és madarak kacskaringós vonulata: művészlelkű, tragikus sorsú Miháltz Ákos, pap-előd keze- nyoma ... A ház mögött méh- szín, erdőnyi gyümölcsös; az udvar végén csűr, istálló, azon túl a szérűskert, s azon is túl: a cinterem — közepében a vitorláshajó formájú templom. Bent a papilakban varrottas varrottason. Ezek a gyermektelen házaspár gyermekei. Az egyik szoba valóságos műhely; esős napokon, vagy késő ősztől kora tavaszig leánykák, menyecskék, asszonyok sereglenek össze a mestergerendáról lógó petróleumlámpás alatt: dalolgatva, huncut, vagy hátborzongató „igaz” történeteket mesélve öltögetik a piros, fekete s kék pamutszálakat, jóformán oda se nézve, mindentudó ujjaikra bízva a legakkurátosabb kis mozdulatot is. Megbarátkozom velük; úrfi- nak szólítanak, be-becsalogat- nak, incselkednek, dévajkod- nak velem, s rámfogják, azért vagyok szomorú, mert a városban hagytam a szeretőmet. Bezzeg a templomban lesütött szemmel imádkoznak, vagy a szószékről mennydörgő igehirdetőre mered a tekintetük! Pártájuk gyöngyein, üvegle- mezkéin csillog-villog a betűző napusgár. Ök maguk is virágok, de húsból, vérből valók — az úrasztalán ékeskedő százesztendős terítő tulipánjai és indái, a szószék kifaragott kő arany-rózsái s a mennyezetkazetták liliomai között!... És Villanások Baranyából kincsben nemigen lehet áldás, mégha egy szurkos kalotaszegi varrottas is az. De hátha nem a véletlen küldte utamba? Hátha méltó kiválasztottja vagyok? Még egy-két lépés, a sarkon túlról már látni fogom, ott kell lennie még, a fűcsomó árnyékában, ahol hagytam! Majd felkapom, zsebkendőbe göngyölöm, és ha megrovást fedezek fel úrnőm tekintetében, mentségül mndezt elmondom neki .. . Meg fogja érteni! Éppen akkor fordult hátra, s a homályban is el tudtam képzelni furcsálló, rosszalló vonásait. Nem kiálthattam, bántó lett volna ebben a lopakodó csendben. Csak intettem, integettem, hogy várjon, egy pillanatról van szó, s hogy megértésére számítok. Mintha fejét csóválta volna, megfordult és sietve indult felfelé, tovább. Én pedig rohanni kezdtem a párnám felé. A hepehupás, gránitkockás járdán, a fűcsomó mellett tenyérnyi kátrányfolt, semmi egyéb. A rácskerítésen belül kóbor kutya rágcsált valami csontot, hallatszott a kegyetlen, csikorgó ropogás. És ekkor lent, a Vízivárosban megszólalt egy harang. Minden kondulására két szívdobbanásom felelt. Szememet behúny- tam: a valkai templom harangja szólt. Fiatal költők Pálinkás György: Közelítések Tegnapelőtt (mondják) egy felirat állt itt Tegnap: csak átmenetileg Ma ennek is megvannak a kiszámított előnyei) az adott szó sem — Majd holnap utánanézek vagy holnapután Csordás Gábor: Szabad szom bat ülepek alá gyűrt világ mit zúg az erdő egyre megy levelek: hitelcédulák a tavaszt ingyen venni meg sétálok szabad szombaton leütöm a pipacs fejét kutyámat lábhoz szoktatom halál így vánszorgok feléd ugat a televízió zászlók nem lengnek üvegén túlélő húsban a golyó elsánoolódik a remény C Jádi Ferenc: Ahmatova két súlyos pillanata 1. Megvakul Szépre haltam Büszke vagyok benned Almos nagyfejű fiam 2. Eldobott asszonyok Kézbe rejtett jellel Fejszére várakoznak Pécs, Komló, Pécsvárad, Szigetvár, Mohács, Sellye, Siklós, Villánykövesd. Nászay Csilla rajza Grain András grafikája Simon Lajos: Úgy látszik, örökéletű az országos társasjáték, a Kicsoda-micsoda? — lehetséges, hogy magam is részese leszek egyszer, ha nem is a tévében, hanem valahol másutt, tehát amolyan edzésként szemügyre veszem a hölgyet az eszpresszó félhomályában. Próbálom megállapítani róla: kicsoda-micsoda. Húsz és harminc közötti a hölgy. Inkább szép, mint csúnya, a frizurája inkább vörös, mint szőke, a szeme inkább kék, mint zöld, de akár kék, akár zöld, meglehetősen csillog. A szája akaratoson görbül, az orra inkább pisze, mint hosszúkás, füle normális, fogazata rendes, különös ismertetőjele nincs, hacsak nem említjük meg a bal szeme alatti picinyke barna foltocskát, amit intelligensebb emberek szexepilnek neveznek. A bljj- za feszes, a szoknyája inkább mini, mint maxi, cipője importáru, vagy a budapesti Luxusból, vagy ki tudja honnan. Mindezekből természetesen még semmit sem tudnék megállapítani. Csakhogy a hölgy rendel egy duplát. Magyarul, színtiszta magyarul beszél. Ebből megtudom, hogy anyanyelve magyar. Később táskájában kotorász, s mert nem talál valami fontos dolgot, egyenként kirakja cókmókját az asztalra. Látom, hogy a tükör, a fésű, a rúzs és az ilyen-olyan papírok halmazában ott van a személyi igazolvány is, ugyanolyan, mint az enyém, tehát a hölgy kétségkívül magyar állampolgár. Végezetül csak megtalálja a keresett tárgyakat: golyóstollat, jegyzetfüzetet. Gyors mozdulattal a füzetbe fir- kant valamit. Ebből megállapítom, hogy írni-olvasni tud. Ám ez a tény nem szűkíti, inkább bővíti a kört, hiszen aki írni-olvasni tud, az sok minden lehet. Lehet például tudományos kutató is, lírai költő is. Az első feltételt persze kizárja a hölgy életkora, a második lehetőséget pedig elveti bennfentessé- gem, ugyanis e hazában minden valamire való lírai költőt ismerek, ha másképpen nem, hát fényképről. Ellenben lehet bedolgozó, icipicikét pihengető anyagbeszerző, hiszen — talán nem sértődnek meg e foglalkozási ágak derék dolgozói, amiért leírom, — őket sem személyesen, sem fénykép alapján nem ismerem. A vaksötétben tapogatóznék talán holtom napjáig is, de a hölgy váratlanul segítségemre siet. Előbb körül- pislant, hogy nincs-e a láthatáron illetéktelen illetékes, majd óvatosan felém biccent, bátorít, hogy nyugodtan közelíthetek hozzá. Ebből megtudtam, hogy micsoda. Hátra volt még megtudnom a kérdés másik felét, hogy kicsoda. Ám ez örök titok marad előttem, mert dacosan nemet intek a hölgy invitálására. Nem vagyok nagyigényű, nekem a félsiker is elég.
