Dunántúli Napló, 1977. június (34. évfolyam, 149-178. szám)
1977-06-05 / 153. szám
Á lltunk a sír körül. A pap vajon befejezte már? Erre gondoltam. Anyám nem sírt, már száraz volt a szeme. Arra is gondoltam, vajon a tizenegy éves Daninak mi jut eszébe a nagyapja sírjánál? Gondol-e valamire? Húgom és feleségem anyámat karolták. Meleg nyári nap volt, az újságok szerint harminchat fok. Ott állt mellettem M. barátom fehér ingben, barna nadrágban. Éppen cikket diktált, ezt szakította meg, amikor üzenetem utolérte. Loholva, izzadton ért a temetőbe, éppen a szertartás elkezdése előtt. — Szegény apád — mondta M. —, hány hónapja is, hogy Pacsán találkoztunk és beszélgettünk? Magamban számoltam. — Alig három hónapja. — Látod ... - mondta M., de nem folytatta. Alighanem azt akarta mondani: ilyen az élet. Aztán rájött, hogy valamennyien erre gondolunk. Erre kell gondolnunk! i A pap többször is elismételte felém bólintva: „...dicsértessék!” Nem tudtam, mit kell csinálni. Harmadszorra odamotyogtam a sír túlsó oldalára: „Mindörökké!" Hárman voltak. A harmincöt év körüli pap, akivel két nappal korábban megbeszéltük a szertartást és aki elismervényt adott — kettőszázötven forintról —, amiért majd elvégzik az egyházi temetést. Anyám akarta Így. Akkor civilben volt, hivatalnoknak néztem. A társa, akivel együtt énekeltek, ötven körüli, kopaszodó ember volt. A füstölőt, meg a szenteltvíztartót egy őszhajú, hatvan felé járó öregember hozta és nyújtogatta oda, amikor kellett. A négy sírásó hátrébb állt. Igyekeztek ünnepélyes arcot vágni, de nem nagyon sikerült. A szertartás előtt kapkodták magukra az „egyenruhát”, ami vékony anyagból készült, eléggé gyűrött és megviselt kék zakóból állt. Csak a szertartás közepén vettem észre, hogy ők azok a munkások, akik a sírok körül tevékenykedtek, fütyö- részve és hangosan átkiabálva egymáshoz, amikor jöttünk. Kissé rosszallottam is magamban ezt a temetői hangoskodást. Ennyien kísértük el apámat utolsó útjára. Ha csak nem számítom azt a hibbant lányt, akit egy, a válláig alig érő kisebb lány vezetgetett kézenfogva. Már az ideiglenesen fölállított halottas ház előtti búcsúztatásnál is láttam őket. Oldalt ültek egy pádon. A szerencsétlen lány arcán látszott, hogy eszmélete nem tisztult ki a való világ fölfogásáig, s a bolondok bárgyú mosolyával nézte az éneklő papot, a koporsót. Nagy, csontos térdei, mint valami fagörcs púposod- tak ki a szoknyaszegély alól. Egyébként is csupa csont és bőr volt. A kisebb talán a testvére lehetett és vigyázott rá. Nem beszéltek, csak néztek bennünket. Ök settenkedtek utánunk a nyitott sírhoz is. De nem jöttek egészen oda, két- három sírral odébb megálltak és bámészkodtak. A nap verte a fejünket. Valóságosan is érezni lehetett a sugarak konok ütéseit. A jelenet nem evilági volt. Mintha csak benéztem volna valami résen, magamat is kívülről láttam és csak pillanatokig szorongatta sírás a torkomat, aztán megint távolra ugrott minden, átváltozott mással-törté- néssé. Talán borravalót akar a pap? Már harmadszor bólint felém a „dicsértessék" után. Oda kéne menni hozzá?... A temetőben kis szél támadt, megmozdultak a sírokon a virágok, láttam, hogy „ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén”. Aztán újra a meleg következett, háborítatlanul remegett a levegő a sírok fölött, a város közepén lévő temetőben. „Betelt ez a temető már”. A gondnojc mondta két napja, fénnyel a nap, a tárgyaknak, a házfalaknak nem volt határa. Nem tudtam, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. — Erre tessék! Kimentünk a raktárba. Koporsókat láttam a falhoz támasztva. Számomra egyforma volt valamennyi. Csak arra gondoltam, egyikbe majd az apámat fektetik. Közben a hölgy sorolta az árakat. Valami középárban állapodtunk meg. — Rendben van, ez igazán szép koporsó . .. — Szép ... — mondtam bután. Nem is én szóltam, csak a nyelvem, a beidegzettség válaszolt. Rosszullét környékezett, csak álltam. — Akkor itt végeztünk is — szólt a hölgy. KISS DÉNES Mindörökké (RÉSZLET) amikor kiválasztottuk a sírhelyet. „Nem is igen szívesen veszik, ha nem idevalósit temetnek ide”. Kik? Meg akartam kérdezni, de nem kérdeztem végül. Hiszen barátságos volt, türelmes. Én a temető szélén álltam meg, ahol még volt néhány hely és a nyírfák majd eligazítanak megtalálni a sirt. Anyám másutt akarta. Valójában én meg sem akartam nézni a sírhelyet előre. „Kocsival vannak?" A temetkezési vállalatnál egy csinos hölgy meggyőzött arról, hogy jobb előre megnézni a helyet, mert utólag, ha nem tetszik . . . (Kinek nem tetszik?!) nem lehet reklamálni. A hölgy tízóraizott és csinos volt, jóalakú. Szívesen elnézegettem és csodáltam, hogy ott dolgozik és a sírhely, a temetés, a koporsó, a szemfedő a napi beszédtémája. Világos ruhában, fiatalon és mosolygósán valószínűtlenné tette az egész szomorú jelenetet. Anyám és húgom kissé oldalt gubbasztottak a kis irodában. Hát ilyen ez? Apám, apám, ezért kár volt önzőén végig- handabandázni félresikerült életedet! — Ki a temettető? — kérdezte a hölgy. — Ki is a temettető? Anyámmal egymásra néztünk. Jó, leszek én. — Én vagyok. .. — Akkor talán szíveskedjék velem jönni, megnézzük a koporsókat. — A koporsókat? — bizonytalankodtam, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit kell tennem. — Igen, ki tetszik választani a koporsót, meg a szemfedőt. Indultam utána, ki a szobából, de mintha részeg lettem volna. Hiába sütött erős, éles — Szép .. . Igen, igen — indultam utána. Az ajtóban visz- sza ford ült. — Fejfa is kell. — Kell. — Mit írjunk ró? — Mit?... — Hát kérem név, születési dátum ... Szóval élt.. . Hány évet is? — Hányat?... — Ó, apám, hány évet is éltél? Egyet? Kettőt? Éltél-e egyáltalán? — Igen, hányat élt a bácsi? — A bácsi? — Gondolom, az édesapja volt. — Az.,. — az édesapám volt? Miből gondolhatom, hogy az édesapám volt? Van valami emlékem arról, hogy az édesapám volt? Az apám volt, hiszen rettenetesen hasonlítok rá. Iszonyúan! Holott mást sem akarok, mint hogy ne hasonlítsak rá!... Nem akarok rá hasonlítani, semmiben! Nem akarok. Sose akartam! — Vagy?... — A hölgy megállt a raktár kijárati ajtajánál és várt. Türelmesen, de talán már unta a dolgot. — Nem tetszik mégsem a kiválasztott koporsó? — Dehogynem!... Nagyonis tetszik! — Ez meg miféle hülyeség? Miért tetszene nagyonis?! — Szóval, csak akartam mondani, hogy... Tehát megfelel. — És a szöveg? — A szöveg?... Persze, a szöveg ... — megálltam a mondat közben. Hirtelen elfeledtem, hogy miféle szövegről van szó. — Amit a fejfára vésetünk — segített ki kedvesen. — Hát persze!... A szöveg... Tehát a szöveg ... Kiss Ferenc, élt hatvankilenc évet. — Rendben van — írta egy kis füzetbe. — Hatvankilenc? Káldi Judit: Gitár — Annyi... Hacsak... — magamban gyorsan számoltam és éreztem, hogy elvörösödöm. — Mit tetszett mondani? — Semmit. Hatvankilenc, igen, annyi . . . Annyit élt. — Jó, akkor most nézzük a szemfedőt. — Igen - megálltam és kö rülnéztem. Nem láttam olyas mit, amit szemfedőnek vélhettem volna. Igaz, hirtelenében azt sem tudtam volna megmondani, hogy milyen is az a szemfedő. Koporsókat láttam. A fedelek egy részét a falhoz támasztották sorban, már azt is észrevettem, hogy rajt van az áruk. Az aljak pedig egymásra halmozva, egymás vályújába téve magasodtak a fal mellett a másik oldalon. — Nem itt vannak a szemfedők — mondta a hölgy. — Bent vannak az irodában. — Ja, igen ... És csak a koporsókat . . . — Talán mégis másféle tetszik? — Nem, nem. Dehogy!... Jó ez nekem . .. Azaz jó lesz ... megfelelő lesz — kerestem a szavakat, mert valamennyit, amit kimondtam, oda nehi illőnek éreztem. Végül is kinek lesz megfelelő? Lehet egyáltalán ilyet kérdezni?... Ennyire szegényes az emberi szókincs? Ennyire tapintatlan és durva az érzésekhez képest? S nem hi- hetem, hogy más nyelvekben jobb lenne a helyzet!... Hát akkor mire való erőlködés az írás? Mire való? Mit tudunk közölni egymással az érzések, sejtések, a gondolatok villanássebesen összecikázó valóságából?! Az ember lényegéből? — Itt vannak a szemfedők — mutatta az irodában, egy oldalt álló kis asztalon a választékot, és sorolta az árakat. — Anya, mit gondol, melyik legyen? — Nekem mindegy, fiam — anyám oda se nagyon nézett. Talán nem is érzékelte valójában a jelenidőt? Múltjába mé- lyedt. Mi minden juthatott eszébe? Amikor kiválasztották menyasszonyi ruháját, a fátylat? Volt egyáltalán fátyla? Fehér menyasszonyi ruhája? Hiszen ha jól sejtem, jól raktam össze az elhullatott félmondatokat, a szikrázva kifröcskölt szó-csonkokat gyerekkoromban, akkor anyámmal valami nem volt rendben az esküvőn ... Talán már terhes volt és nem illett a fehér menyasszonyi ruha? Jó lenne, ha tévednék. Miért lenne jó? Nem tudom, nincs jelentősége sem ennek, sem annak. — Legyen ez — mutattam rá egy feketével hímzett ruhaanyagra. — Igen, ez mutatós — jegyezte meg a hölgy. Aztán mondta az árát, hétszázvalamennyi forint. Mutatós? Hol és kinek „mutat”? Ilyen az egész életünk! Mutatósak akarunk lenni, ahelyett, hogy valóságos emberszabású voltunkat hordoznánk. Mindennel eltakarjuk, el akarjuk takarni. Hiába. Kitüremkedik igaz valónk, nemcsak a ruhánk, de a bőrünk alól is. — Akkor mindenben megegyeztünk — mondta a hölgy. — Meg. — Ó, hát koszorú nem kell? — Koszorú?... Dehogynem — visszaléptem az asztalhoz. — Milyen virágból kérik? — Anya, — milyen virágból? — Én nem is tudom ... — anya ezt se tudta. — Szegfű vagy rózsa legyen? — A hölgy kezdte elveszíteni a türelmét. — Szegfű - mondtam határozottan. — Szegfű! — Végre valamiben már gyorsan határoztam. Azonnal meg is ismételtem: - Szegfű legyen. — Tehát, szeg-fű ... — írta a hölgy egy füzetbe. - Hány szál? — Hány szál? — Megint megakadt a tudományom. Nem tudom végül hány szál virág került a koszorúra, s abban sem vagyok bizonyos, hogy szegfűben állapodtunk meg. A másik íróasztal mögött is ült egy hölgy, mintha ő rózsákat javasolt volna. Megállapodtunk valami feliratban is, ami a koszorúra kerül... Butácska kis szöveg volt, de nem maradt lelkierőm sem vitatkozni, sem másikat fogalmazni. Az a nap nem múlt el. Nagy, szögletes, üvegfalú szobában ott ülnek történései. Csorba G/őző Mivégre volt? Az égig földig rángatás a forróság a megfagyás a tárgyak kézbevétele százfajta észrevétele a kisarkított nézetek bizalmak a reményveszett fosztottság porzó pusztaság had-csorda-mérvű társaság a nap helyére tett ölek a bűzhödők útszéliek fennen lengő könyv-lobogók szöveg-maszkájú árulók mesterkélt álcás mámorok szeszük veszített mű-borok hetven-nyolcvan fokos szeszek lábat rogyasztók mérgesek s mi minden és hányféle még mivégre volt s mi lett a vég? Homokszínű szentencia ős-létű evidencia min bajnok túl még nem jutott minél álomban sincs nagyobb verébfakó igéivel: hogy élni jó hogy élni kell! Makay Ida Alkonyi hasonlat Jó volna itt maradni még. Tudatta lan-emléktelenül. Csak, mint a kő. A víz. — Az ég. Kihúnyni csöndben, mint az alkony. S egy sugárnyit ragyogni még. Berták László Profán vallomás Mégiscsak otthon oszlopaidban, ajtó nélküli templomodban, fölemelt fejjel, mint a gyermek, mint az istennel játszó szentek, akik festve az oltárképet gyakorta a tükörbe néztek, s elmentek bár, de ott maradtak, s ha visszatérnek, mosolyognak, az Úr csak nézi, nézi őket, mily nagyszerűen sikerültek. Galambosi László Vád A barátság megtöretése elkezdődött. Elhajítjuk a jóhiszeműség köntösét, a szeretet ingét, az alázat bocskorát. A vér mohájával teli lejtők hányszor buktatnak még? Didergünk a botorság bunkói közt, a virágot kaszaboló szélben. Mikor vendégeljük a Hatalmast, a mindig ölelőt, a mindig jobbiiót, a szövetség hárfáját szolgáló Zarándokot? Szatyor Győző: Ballada. (Tusrajz.) A Jelenkor júniusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Berták László, Csorba Győző, Galambosi László, Garai Gábor, Makay Ida és Takács Imre költeményeit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában Jékely Zoltán és Kiss Dénes elbeszélését, Gera György naplójegyzeteit, valamint Haraszti Sándor emlékezéseinak második részét közli a folyóirat. A történettudomány és a publicisztika kérdéseivel foglalkozó sorozatban érdeklődésre tarthat számot Cseres Tibor „Mire való a történelmi publicisztika?” c. írása. * Láncz Sándor képzőművészeti krónikája fővárosi Ady-kiál- lításokról, továbbá Bolmányi Ferenc és Schéner Mihály kiállításáról számol be. Vekerdi László esszéje Miklós Pál új könyvét ismerteti. Az Ady-évfordu!óhoz kapcsolódik Rába György vitacikke, Pomogáts Béla tanulmánya és Martyn Ferenc rajzsorozató- nak új lapja. Az Irodalomtudósaink fóruma sorozatban Kardos Lászlóval beszélget Koczkás Sándor. A kritikai rovat élén Mándy Iván elbeszéléskötetéről ír Tandori Dezső. /
