Dunántúli Napló, 1977. június (34. évfolyam, 149-178. szám)
1977-06-19 / 167. szám
I» «» Gádor-múzeum nyílt a siklósi várban Erb János felvételei A siker!... Ha valaki meg tudná fejteni egyszer, hogy mi a siker titka! Hogyan születik, mitől lesz azzá? Valamiféle általános hiányt pótol, megnevezhetetlen éhséget elégít ki, titkolt vágyakat helyesel? Egyáltalán: miért pont az a sikeres, az az egy? Talán épp egy olyan kérdésre válaszol igennel, melyet mindenki kérdez, és mindenki igennel szeretne válaszolni rá, de senki se fogalmazta még meg, hiszen annyira magától értetődő? Van-e recept arra, hogy mitől siker a siker? — Korántsem művészeti kérdés, még kevésbé irodalmi. Hétköznapi titok. Mert a szép ugyan szép, de nem biztos, hogy a még szebb még vonzóbb. És egyáltalán nem biztos, hogy a legszebb a legellenállhatatlanabb. Vagy netán az okos és a célszerű győzedelmeskedik mindig? Ugyan! Még csak nem is annak szurkolunk! Hát akkor mégis: hogyan lesz valamiből (vagy a semmiből) siker? — Hadd mondjam el egy ilyen siker születését, melynél ott voltam, egészen közel; illik tehát vallomást tennem. Rég volt. Közvetlen a háború utón, az úgynevezett konszolidációs években történt. Én akkor egy neves könyvkiadónál dolgoztam, mely széles terjesztői hálózattal működött: ennek az osztálynak voltam a vezetője. A vállalat ambicionálta az előzőleg ritkábban szóhoz jutott írók kiadását, s több, ma már jól ismert szerző indult itt útjára vagy lépett hosszú hallgatás után ismét színre. Egy nap beállított az igazgatómhoz, óriási kéziratköteg- gel, magabiztosan és ellenszenvesen mosolyogva, szőkén és tarka ruhában: Kende Klári (akihez, becsületszavamra, semmi közöm, a névrokonság csak giccses véletlen, és mint a következőkben ki fog derülni, szerencsére, ez a rokonság is gyorsan megszakadt). Azt állította, hogy a Grill Könyvkiadótól küldték ide, mert azok — úgymond — nem foglalkoznak az ilyen érdekes könyvek megjelentetésével. Vállalkozó kedvű főnököm nem rettent meg, a csodabogarakhoz eléggé hozzászoktatta az éppen csak lecsendesült világméretű őrjöngés, — annyit mondott tehát mindössze, hogy jól van, tegye le, és hagyja itt azt a paksamétát. Válaszképpen mosoly, előreugró felső fogsor, a szőke haj meg- lobogtatása, majd kéznyújtás és diadalmas elvonulás. De az ajtóból még egy kérdés: — Akkor holnap? A főnököm nem csapott ingerülten az asztalra, hanem elnézően ingatta a fejét: — Annyira gyorsan nem megy, szívem. Majd értesítem. — Telefonál? Vagy inkább benézek majd; jó? ^.Telefonálok. — Maga olvassa el? — Meglátom. És hazavitte, becsületesen, az egész köteget. Hogy valóban elolvassa. A cím nem jelentett semmit, valami ilyesmi lehetett: „Nagy titok" vagy „Nehéz út" — már nem is emlékszem. Vacak, szürke cím, nem ébreszt kíváncsiságot, nem is sejtelmes. Mindegy, neki kellett fogni a regénynek — mert hogy regény, az rögtön kiderült. Az első tiz oldal után szükségét érezte egy erős feketekávénak. A huszadik oldalnál pihenni kényszerült, tett egy rövid sétát a háztömb körül, majd visszatért a kézirathoz. Újabb tíz oldal után azonban fölkapta az egészet, és ingerülten bevágta a papírkosárba, és elhatározta, hogy másnap számonkéri a Grill céget. Miféle perverz ötlet egy ilyen rémséget a nyakára küldeni?! Ez már kimeríti a kereskedelmi hitelrontás kritériumát! — Azzal el is viharzott hazulról, és maró szilvapálinkák szám- lálatlan sorával próbálta tompítani a dühét. Sikerült. A pálinkákat konyak is követte, amitől két napig eszébe se jutott a szőke Kende Klári. Igen ám, de harmadnap reggel megállította a kapuban a segédházfelügyelő (akit akkoriban egyszerűen vicinek hívtak). Hogy a szemétládában egy csomó papír volt tegnapelőtt, annyira sok, hogy az csak véletlenül kerülhetett oda be. így gondolta ő, s mert rendes ember, s mert a régi lakók mindig is számíthatnak rá: kihalászta a rengeteg papirost és összerakta szépen, szám szerinti sorban, hiszen a számozás is csak azt bizonyította ugyebár, hogy tévedésből szóródott szét. És ha már összerakta, meg is nézte, hogy mi az (elvégre kötelessége is, hogy a ház rendjére figyeljen); — éppen azért itt is van hát az egész! — nyújtotta szolgai diadallal az átzsine- gelt köteget, — ez valami olyan csodálatosan szép, egész éjszaka ezt olvasta, ki se tudta tenni a kezéből, ilyen nagyszerűt és gyönyörűt ő még nem is álmodott! Tessék, itt van, megtalálta! Istenem, micsoda kár lett volna érte, ha meg nem találja!... És csillogó szemmel várta, hogy az igazgató ez a régi, rendes ember megköszöni illőn a szolgáltatást vagy netán meg is öleli. Ehelyett azonban csak egy hörgő kiáltást hallott: — Mit mond?!!! Semmit se tudott már mondani, hebegni se ért rá, a sapkáját se csapta vissza a fejébe. Csak azt érezte, hogy a drága paksamétát kiragadja az igazgató úr a kezéből. — Adja ide!!! így, ilyen földúltan rontott ránk a főnökünk az irodában, mindent azonnal abba kellett hagynunk, le se ült, kávét se kért, konyak se kellett, de már harmadszor ordította: — Telefonáljanak annak a nőnek! Nem értettem, mi lelte. Hiszen alapjábanvéve nyugodt, meggondolt ember volt, legföljebb bohém egy kicsit. De kiáltozni oktalanul nem szokott. Velem különösen nem. — A vici olvasta! — harsogott, mintha riadót trombitálna. Igen. No és? — gondoltam. — Szemét! — Igen ... — De ha a vicinek tetszik! ... Hogy került ez a segédházfelügyelőhöz? — tűnődtem magamban. senki — de ami egy vicinek ennyire tetszik, azt kötelessége kiadni! Előbb azonban összeült a vállalati agytröszt némi józan tanácskozásra. Mert először is: a szerző neve nem jó, ki figyel föl egy ilyen névre, hogy Kende? Nem, még akkor sem, ha Klári. Lett belőle tehát szépen Claire Kenneth. — A könyv címére aztán száz változat is akadt, bármelyik hangzatosabb az eredeti „Nehéz út"-nál; mivel azonban a vici azt is említette, hogy tessék csak elképzelni azt a szép — A vici rajong! Drága fiam, nem érti, hogy a vici rajong?! Alkalmi lektor? ... — Tehát kiadom! — Eeeezt??? — Ezt! Ha beledöglöm is! ... Kiadta, és a leggyorsabb, legviharosabb könyvsiker, majd. sikersorozat lett belőle. El ugyan soha nem olvasta a főnök, mondván, hogy arra végképp nem kényszerítheti őt kékruhás leányt a teveháton ... pedig légiriadó is volt éppen, és akkor az útmenti árokban kellett meghúzódniuk, ahonnan közben is láthatták a piramisok égbeszökő csúcsait, és mégis akkor adta oda magát a kékruhós lány a barna hátú fiúnak... — szóval, úgy határoztunk, hogy: Éjszaka Kairóban címmel jelenik meg a könyv! — Következett a borítólap fülszövege. Ezt is Szikszói Károly: Ötödik évszak Látni kéne az ingek mögötti vonulásokat Hova? Merre? Sötét kezek a szív fölött, régi gyilkosok hólepte mozdulatai. Lezuhanunk a taipnyomokig. Bőrünket ócsárolja a szél. Anyám szájából ömlik a hó. Ágy merő fehér, teste sápadt mint a jégen felejtett ladik. Azt hazudja, hogy él. Első hazugsága. Odahív, átölel, behavaz. Ordítok. Voss Levente: Gyurkovics Tibor: Kérdés mi az ami elválaszt a titkok lecsüngő üvegeitől szemed homorú tükrében esőcsepp gyűrűzik a vágy lóhozforrt száguldás néma kőmezőkbe: porcelánszilánkok havazása forró csontokban Madár A napban úszik egy madár, zöld foltot vet a háta, nem is tudom már pontosan, keselyű vagy csak kánya. A nap látszik a peremén, mint óriás aranytoll, nem tudni, tőle ég a nap, vagy ő fénylik a naptól. kollektive fogalmaztuk. Ha egyszer Claire Kenneth, akkor miért ne lehetne szegény egy angol pilóta özvegye (különben mit is keresne kérem negyvenhatban még mindig Magyarországon?); a pilóta gépét ugyebár Budapest fölött lőtték le, írónőnk tehát a hazánkért harcoló hős özvegye. Szőke szerzőnk zseniálisan beleegyezett mindenbe, vállalta a hangzatos új nevet, a regényeimet, a hősi özvegységet is, és az ezzel járó raccsoló, dallamos hanghordozást. S alig jelent meg a könyv, készülhettünk tüstént a második kiadására. A művésznővel pedig szerződést kötöttünk, mely szerint naponta kettőszáz stabilizált új forint jár neki, függetlenül a példányszámtól, a fogyástól, a kereslettől, mindentől. Káprázatos gyorsasággal szokott bele a szerepébe. Mint hős özvegy, fáradhatatlanul járta sorba a könyvkereskedőket, s kellő agresszivitással naponta veszett össze a kultúra névtelen szolgálóival, a nemzet háláját elvárva, egyik felelősség revonást követte a másik, hogy miért nem áll az Éjszaka Kairóban a kirakat közepében, miért nincs elég példány a pulton, mikor kérnek új szállítást és így tovább. Majd megjelent délután a pénztárunknál, hogy fölvegye az aznapi szerény kettőszázat, és szipákolva, az orrát fintorítva latolgatta, ott, az álmodozó kis tisztviselőlányok előtt, hogy ugyan mire elég ez az alamizsna ma, fodrászra vagy kozmetikusra?... Pár hónap múlva elkészült az új regény is: Randevú Rómában, majd a folytatása is. Neonfények a Nílus fölött címmel. Ezeket mór a segédházfelügyelő se lektorálta; a helyesírási hibákat és a fogalmazási zavarokat mi javítottuk ki. A konfliktusnak azonban, szerző és kiadó között, törvényszerűen és aránylag gyorsan be kellett következnie. Hiszen aki sokat eszik, annak még több kell: az ember soha nem lakik jól, nem úgy, mint az oktalan állat, amely elpihen és kéjesen nyújtózik, ha tele a gyomra. — Bevált fogás volt akkoriban ugyanis, hogy (amiképp mi is megcseleked- tük) a könyv harmadik kiadása után ugrottunk egyet, és a következő szériára már az ötödik kiadást nyomattuk. Ez így hivalkodóbb volt, szebben mutatott a felirat a kirakatból ; a szerzői jogot pedig nem sértettük meg, hiszen Claire Kennethnek mindenképpen kettőszáz forint járt naponta, akárhány kiadás esetén. Magyarán: neki semmi (anyagi) köze nem volt a példányszám alakulásához. Mégis: hős özvegyünk nem volt megelégedve semmivel, nem örült a káprázatos sikernek, hanem esztelen gőggel port indított a kiadó ellen — holott semmifelé károsodás nem érte, még akkor sem, ha valóban eltitkoltuk volna előtte a negyedik kiadást. Ennek meg-nem-születését azonban játszi könnyen bizonyították a nyomdaszámlák. A per folyt mégis, elég sokáig folyt. Közben az idő is haladt, s lassanként már nem volt minden lehetséges: új megkötések és egyre következetesebb rendszabályok terelték mederbe a fickándozó vállalkozásokat ... A könyvek még fogytak, de a szerződésnek a fentebb említett formája fölbomlott, a napi kettőszázak biztos csordogálása elapadt. A történelem széljárása betemette a patakot, eltömte a forrást. A csodálatos port pedig úgy elvesztette a hősnő, mint ahogy az ennél sokkal értelmetlenebb háborúságokat is rendre el szokták veszteni, csaknem a teljes megsemmisülésig. . (Akkor ugyanis egy darabig még hittünk abban, hogy van isten, aki minden álnokságért megfizet.) Mert egy vesztes pör után, természetesen, a költségeket is az alulmaradónak kell megtérítenie — ami adott esetben azt jelentette, hogy az az árva egy-szem tehén is ráment a hiú harcra, mely azon a Buda-környéki szerényke farmon legelészett, melyet a művésznő időközben azokból a fillér-morzsákból vásárolt, amik a fodrásznő vagy a kozmetikus után a napi átalányból megmaradtak a piros retikül- ben, miután okosabb dolog a siker hevében nem jutott eszébe ... És ez még nem minden. És nem is a vég. Mert, ahogy mondtam, az idő is haladt. Kende Klári a „farmja” miatt egyszerre kuláknak minősült, amit akkor tudott csak meg, amikor már nem változtathatott rajta. Több év múlt tehát el, míg egyszer véletlenül találkozhattam vele. Fodrásznak, kozmetikusnak nyoma se ült az arcán. Csak az éneklő, raccsoló kiejtést tartotta meg. ... Úgy tudom, ma ezer forintot is elkérnek a vásárban egy-egy rongyosra olvasott könyvéért, és akadnak vállalkozó szellemű dologtalanok, akik indigóval gépelt példányokat árulnak zugban. íme, nagy siker hát valóban! Ö maga pedig pár évvel ezelőtt még „elhivatottságot érzett” arra, hogy Amerikában egy tisztes orgánumnak nyilatkozzék az „üldözött" magyar írók nevében. Pedig ama legelső borítólapra sokszorosított fülszöveg tanúsága szerint angol özvegynek számít — el is hiszik neki, nyilván, elvégre nyomtatott bizonyítéka van róla!
