Dunántúli Napló, 1977. május (34. évfolyam, 118-148. szám)
1977-05-15 / 132. szám
4 4 4 4 4 4 4 4 f 4 4 4 4 4 \ 4 4 4 4 4 4 \ 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 9 4 4 4 4 $ 4 4 4 4 4 4 4 4 { 4 4 4 4 Á Napjaink másfél évdizede A hosszúéletű folyóiratok régen ritkaságszámba mentek. A Nyugat a maga több évtizedes létével inkább a kivételek közé számított. Tulajdonképpen csak a felszabadulás után vált lehetővé, hogy az irodalmi folyóiratok elveszítsék átmeneti jellegüket, a vidéken megjelenő lapok pedig tájegységük kulturális életének szervező tényezőivé válhassanak. Ezek sorába talán a legnehezebb vállalkozásnak számított a lapteremtés az északi iparvidék központjában, Miskolcon, mivel az semmilyen korábbi hagyományra nem támaszkodhatott. Az ötvenes években indult Széphalom sem állta ki az idők próbáját, ezért a hatvanas évek elején új folyóirattípust kellett kialakítani, amely a környezet adottságait éppenúgy figyelembe veszi, mint az egyetemes és magyar szocialista kultúra fejlődését. A Napjaink jellegét az a szerkesztői elképzelés határozza meg, amely pontosan követni igyekszik a társadalmi változásokat; a közművelődés és a kultúra problémáit a legtágabb összefüggéseiben igyekszik felmutatni. Ebből az általános elvből következik egyedi sajátossága, szoros kötődése a nagyipari központhoz, Miskolc- hoz, az azt körülvevő új szocialista városok gyűrűjéhez és tágabban az egész északmagyarországi tájegységhez. Az országnak ez a része egy kicsit mintája is szocialista társadalmunk fejlődésének, és ezáltal a valóság tendenciáinak pontos jelzéseivel országos érdeklődésre tarthat számot a folyóirat. Természetes, hogy a •- hagyományos szépirodalmi (vers, elbeszélés) és kritikai (recenzió, tanulmány) műfajok mellett a közvetlenebb valóságfeltáró műfajok jelentősebb szóhoz jutottak, sőt a lap jellegét meghatározóvá váltak: a szociológiai vizsgálódás és leírás, az irodalmi riport és az írói publicisztika. A Napjaink indulásától kezdve törekedett a fiatal irodalom felkarolására. A lap indulásakor így kapcsolódott a tűztáncosokhoz és az 'S kezdeményezésükre indulókhoz, például Ladányi Mihályhoz, Papp Lajoshoz. Majd pedig a Hetek néven gyűjtötte a lap maga köré a hatvanas évek közepének legtehetségesebben induló költőit: Serfőző Simont, Kalász Lászlót, Ágh Istvánt, Bella Istvánt, Buda Ferencet, Raffai Saroltát, Ratkó Józsefet. A falusi és városi világot egyként bemutató, az életmódváltozás problémáit lé- pésről-lépésre átélő fiatalok költői reagálásai a kor valóságmegismerésének és tudati alakulásának fontos tényezőivé váltak. Hasonlóképpen sikerült mindjárt a lap indulásától Baráth Lajos és Gulyás Mihály szervező munkájával olyan prózaíró műhelyt szervezni, amelyben természetesen kiegészült a szépírói tevékenység a valóság- megismerés egyéb, nem közvetlenül szépírói módjával. A kapcsolat az itt és a távolabb élő írók között mindig is kölcsönös volt: a Napjaink nemcsak publikációs lehetőséget, de a személyes vizsgálódásokhoz szükséges feltételeket, a táj behatóbb megismerését biztosította számukra. Ennek a kapcsolatteremtésnek kiemelkedő eseményei voltak az 1962-es és 69-es lillafüredi fiatal írótalálkozók, s ennek váltak szinte természetes hétköznapjaivá az immár hagyományos tokaji nyári írótáborok. Ez a sor éppen most folytatódik a Fiatal írók József Attila Körének Ady emlékére szervezett miskolci találkozójával. Kabdebó Lóránt Oldalunkat a Napjaink szerzőgárdájának alkotásaiból állítottuk össze. BICIKLISTÁK Barczi Pál 4 I» I* (> } \ 4 <» <> (» I» Serfőző Simon: Szolgáltasson igazat E meghőköltetett és megfélemlített népre köptek csak, s legyintettek szárnyaikkal a madarak. S elnézett másfelé a Nap. A messze elügető földek szélén, s túl a károgó fákon is, mit látott volna? Csak a szorongástól és kisebbség érzéstől roggyant, alkonyattal elhamvadó tájakat Ám ez idegen országok szérűinél kucorgó, megalázott, engedelmességre nevelt népnek is, akár a többinek, kiknek forradalmai a huzat-ordítású magasba vesztesen lobbantak el, a mások elleni vétkekért, miket elkövettettek vele, szolgáltasson igazat mentsége: ez önállótlan létű hazában sorsát nem 6 intézte, ahol, mint tyúkok az esödöngölt kertvégben, csak meghúzódva élhetett, megtűrtként a mindennapok óljain túl, a múlt fülledt szélszeméthalma mögött, leghátul. Csohány Kálmán: öregasszony — tus %, % % * A vénasszonyok nyara olyan lassan úszik el a bányatelep fölött, mint az ökörnyál. Megmegakad még egy ideig a hegykoszorú csúcsán, és fül- -ledt, álmos meleget bocsát a házat piros cserepeire. A hegy déli oldalán cukorrá érik a szőlő, az erdőben piroslik a csipkebogyó, és az egyik kertben második virágját bontja az orgonabokor. Köves Béla az udvar sarkában, a diófa alatti szőlőlugasban ül a kissámlin. Kinyújtott lába kilóg a lugas árnyékából, a két otromba fapapucs gazdátlanul hever mellette, A férfi végigtörli tenyerével izzadó arcát, aztán derékig kigombolja az ingét. Egy kézzel, ügyetlenül cigarettát kotor elő a szinte lemezzé merevült munkásnadrág zsebéből, a dobozt két térde közé szorítja, meggyújtja a gyufát, aztán tüzet vesz a cigarettára is. Ahogy kifújja a füstöt, kínjában megcsikorgatja a fogát. Most tanulja, hogyan lehet egy kézzel élni, mert a másikat szétroncsolta a bánya, le kellett vágni. A kórház után sokáig szavát se lehetett hallani. Csak nézte a plafont, a néha megmegmozduló légyfogót, és ha a felesége meg akarta etetni, hangos káromkodásra fakadt. Szégyellte, hogy úgy bánnak vele, mint valami gyerekkel, és bántotta tehetetlensége. Éjszakánként saját sírására ébredt, és utána sokáig nem tudott elaludni. Sokszor úgy érezte, az a keze fáj, amelyik már nincs. És ilyenkor annyira elkeseredett, hogy nemegyszer utána akart halni elvesztett kezének. Csak a gyerek tartotta benne a lelket. A hatesztendős Pisti. Pedig a leqnagyobb fájdalmat akkor érezte, amikor hazahozták a kórházból, és a gyerek nem mert odamenni hozzá. Csak nézte, bámulta kerekre nyílt szemekkel, és hiába hívta Köves Béla, hiába unszolta a feleséae, a qyerek nemi ment közelebb. Mikor aztán felesége vállainál fogva oda akarta vinni a gyereket, Pisti felsírt, és elfordította arcát. Köves Béla akkor döbbent rá, hogy a gyerek fél tőle, fél a félkarú apjától. Azóta nincs esti játék és birkózás a szőnyegen, nincs nevetés, hangos. jókedvű beszélgetés a házban. A íkapu nyikorgására Köves Béla felkapja a fejét. A kerten keresztül fut a gyerek, lóbálja az iskolatáskát. Amikor az udvarra ér és meglátja az apját, megtorpan. Lecsendesedik. Megáll egv pillanatra, kifújja magát. Nézi apját, aki nem mozdul. Aztán halkan, koppanó léptekkel elindul a téglajárdán, és bemegy a házba. Kijön a gyerek a konyhából, és távolabb, a tavasszal kivágott öreg körtefa törzsére ül. Lekváros kenyeret eszik. A csirkék a fatörzsön ülnek sorban a gyerek mellett, mintha közel lenne az este. Aztán oldalra fordítják fejüket, és a magasba néznek. Egy csapat galamb — őskori rokonaik — suhan el a háztetők fölött. A gyerek is utánuk kapja fejét, de aztán már nem a galambokat, hanem' a színes papírsárkányt nézi, amelyet a Törökhegy felett lebegtet a szellő. Köves Béla leeresztett szemhéja alól jól látja a gyerek minden mozdulatát. És ha kinyitja a szemét, látja a kopár hegygerincen szaladgáló gyerekeket is, amint megpróbálják a magasba bocsátani a színes papírból készült repülőket. Már mozdulna is, fel akar állni. Ekkor jut eszébe, hogy azóta még nem volt kint az ezzel is türelemre, kitartásra utasítaná magát: — Megfaragom az egyik nádat. így ... Aztán a másikat. Most egy kis ragasztót.,, Nem sokat, csak egy keveset. Ezután a két térdemmel összeszorítom. Nem erősen, össze ne roppanjanak. így... És most megkötöm ,., Ekkor vetődik rá a gyerek árnyéka. Ott van előtte. Az apa ültéből felnéz a fiára. Legszívesebben eldobna mindent abból az egyetlen kézből, és magához ölelné. De nem teszi. Tovább csinálja. Oravec János Félkarú Daidalosz utcán. Csak egy pillanatig tétovázik, aztán feláll, érzi, hogy szédül, de aztán határozott léptekkel bemegy a konyhába, öltözni kezd ügyetlenül, egy kézzel. Mikor fekete ünneplő ruhájában végiqmegy az udvaron, a gyerek lecsússzon a kidöntött fatörzsről, és csodálkozva nézi az apját. Köves Béla meg csak megy a téglajárdán, egyenesre feszített derékkal, és az sem zavarja, hogy a zakó egyik ujja üresen lóg a teste mellett. A boltban mindent bevásárol, ami a sárkányépítéshez kell. Színes papírt, ragasztót és három nagy gombolyag erős zsineget. Az sem zavarja, hogy a háta mögött két öregasszony összesúg. Olyan csend van a boltban, amikor fizet, hogy minden pénzdarab kop- panását meghallani. Utat engednek neki, és ő elfogadja. Szívdobogva megy hazafelé. Azon spekulál, hogyan is kell a sárkányt megépíteni. Régen volt már gyerek, úgy érzi, nem emlékszik rá. De aztán eszébe jut sorra minden. A sárkányépítést nem lehet elfelejteni, amíg él az ember. A lugas előtt kiteríti a pokrócot. Mind a négy sarkához odaballaq, és eqyenként simítja ki. Aztán középre lerakja a zörgő papírt, a zsineget, a nádat, ollót, kést, borotvapengét, ragasztót, colstokot. Nagyot sóhajt, térdre ereszkedik, és nekilát egy kézzel. A férfi óvatosan térdei közé szőrit két nádszálat, a pengével összefaragja őket, aztán ragasztót tesz közéjük. Vékony zsineggel körültekeri az illesztés helyét, és fogával szorítja a zsineg egyik végét, hogy megköthesse. És ekkor hirtelen eltörik, elszakad, szétesik minden. A férfi majdnem felordít elkeseredésében, de aztán nyel egyet, és újból kezdi. Maga sem tudja, miért, halkan mondja is, amit csinál. Mintha — Majd én segítek, apu! Köves Béla ismét felnéz, aztán a gyereknek nyújtja a zsineget. A kisgyerek mellételepszik, és már csavarja is fürge ujjaival a spárgát. A férfi a gyerek kócos haját nézi, és közben mondja tovább, ami sorra jön: — És most megkötöm ,. . Megkötjük... így... Sikerült. Most megcsináljuk a másik párt... Csendesen, beszélgetve folyik tovább a munka. Három kézzel dolgoznak ketten. Az asszony a konyhaajtóból figyeli őket, elsírja magát. A Török-hegy felé menet, az utcán utánuk bámulnak, A félkarú Köves Béla sárkányt visz. a fia meg mellette aprózza lépteit, szinte fut. Felkapaszkodnak a gerincre, levetik cipőjüket. A gyerek türelmetlenül topog mellette a fűben. A férfi kiegyenesedik. Egyetlen kézben magasra emeli a sárkánytestet, a gyerek meg a zsineggel a kezében elfut- Kirántja a sárkányt apja kezéből, amibe belekap a szél, és magasba lendíti. Két szélénél —ahol meg van kötve — megrántja magát a sárkány, aztán dacosan felveti elejét, s egész testét odakínálja a szélnek, nekitámaszkodik a levegőnek, amely egyre feljebb és feljebb hajtja. Fut a gyerek, bukdácsol utána az apja, a zsi- neggombolyaq egyre kisebb lesz. A sárkány már a völgy fölött repül, farka egyszinten úszik utána. Lihegve állnak meg, és az ég felé fordított fejjel mindketten a sárkányt nézik. A férfi leroskad a fűbe, a gyerek melléül, és ketten fogják a zsineg végét, amire egy kis fadarabot csomóztak. Lassan esteledik, Idefönn a hegyen még világos van, a völgybe, a házak közé azonban már nem süt be a nap. Az egyforma háztetők kéményeiből a vacsora előtti füst száll egyenesen felfelé. Mór éppen be akarják vontatni a sárkányt, amikor a zsineg hirtelen elszakad. A sárkány egy pillanatig még mozdulatlant, aztán táncolni kezd és lassan, szinte játékosan lehull a fűbe. Felhúzzák a cipőt, és lemennek a sárkányért. Elindulnak hazafelé. A gyerek viszi a sárkányt, magasan a feje fölé tartja. A nap átsüt a piros papíron, és megfesti a gyerek fehér ingét és fejét is, eltünteti a szépiákét az arcáról- Kézenfogva mennek hazaf — Apu — szólal meg a gyerek, és felnéz a férfire. — Miért esett le a sárkány? Köves Béla nem szól, csak szorosabbra fogja egyetlen kezével a gyerek tenyerét. Csak később mondja elgondolkozva : — Aláhullt, mert szabaddá vált. A sárkány csak akkor repül, ha tartja valaki a földről. Úgy, mint én most a te kezedet... A vénasszonyok nyara úgy úszott a bányatelep fölött, mint az ökörnyál, Meg-meg- akadt egy-két napra még a hegykoszorú csúcsán, de aztán a hideg szelek szétszakították és tovavitték. Visszavonhatatlanul megjött az ősz. Balogh Attila: Apám Itt zötyög a szekér képzelt utakon, ne hagyd el Magyarországot, ez a hazád! Itt muzsikáltál nőtestű-rózsáknak, itt emeltél vályogból hazát, nyolc gyermeknek. Mit akarsz még? Hegedűink is ide szoktak, te tudod jól, hogy az ember a legtökéletesebb hangszer, hát azért dédelgetted a lánggá melegedett hamut nótáiddal, hogy gyerekeink ne fázzanak.
