Dunántúli Napló, 1977. április (34. évfolyam, 90-117. szám)

1977-04-03 / 92 szám

Zsolnay A piaci kavargásban a kó­dorgó elé bukkan egy asztal, telistele mélybarna, porcelán lovakkal. Rekedtes hang zö­rög végig a bámészkodók között: „Akar ön porcelán lovat?” Akarok-e? Van, aki .megveszi és eskü­szik; hogy ennél) szlebbet soha­sem látott. Odakerül a vilá­gítás rekamié fölé, a kerek csipketerítőre, mellé sikeredik egy művirág csokor. Van, aki undorral elfordul, mormog: giccs ... Kinek van igaza? És vajon okvetlenül igazságot kell-e tenni? Hej, de sokszor megálltam az Eozin-bolt előtt, sóvárogva néztem azokat a gusztusos, szép teáscsészéket! Zsolnay Vil­mos, ha látná most készült edé­nyeit, bizton büszkén forgatná a kezében. És büszke volna ar­ra is, hogy ma a gyár olyan nagyszerű megrendeléseket elé­gít ki, ami — ha az analógia nem is teljesen pontos, mégis úgy tűnik, megfelel — van olyan értékű, mint annak ide­jén- egy-egy nevezetes szállí­tás. A múlt század hetvenes évei­ben alakult ki Zsolnaynak erős kapcsolata Testoryval, a befo­lyásos pesti kereskedővel. Az ő közvetítésével készített Ferenc József számára, a gödöllői va­dászkastélyba sok, nagymére­tű darabból álló, máz alatti kékkel színezett mosdókészletet. A díszítés erdei vadak, mada­rak és vadászjelenetek mintája volt, a kancsók száját dombor­műves, szakállas faunfej, fülét és nyakát domborműves rozet- ták díszítették. Ez idő tájt ké­szült egy teáskészlet Rohan her­cegnő számára is, amelyet szin­tén máz alatti kobalttal színe­zett. Most a budapesti Hilton szál­ló terít az asztalra Zsolnay-tó- nyérokkal, csészékkel. A hévízi Thermal-hotel is hasonló meg­rendelést küldött, ott is a pécsi gyár termékei aratnak osztat­lan sikert. A dísztárgyak közis­mertek, az eozin világhíre ma is él. A köztereken egyre-másra készülnek a csodálatosan szép díszkutak, az épületeken ott dí­szelegnek a pirogránit burkoló­elemek. A gyárban elém tesznek egy fényképet — hirtelen a lovak­kal borított asztal jut az eszem­be. A képen lovak ugyan nin­csenek, vannak viszont kutyák, madarak, nyuszikák, káposztá­val és anélkül, s a jobb felső sarkában a már klasszikussá magasult szalonnázó paraszt néz maga elé, lefelé konyuló bajusza már-már szimbólum. — Igen — mosolyog Antal István, a gyár áruforgalmi osz­tályának munkatársa — sajnos, ezeket is készítenünk kell. Igen nagy a kereslet ezek iránt. A budapesti herendi-boitban úgy viszik Izsó Búsuló juhászát, a szalonnázó parasztot meg a fu- rulyásokat a külföldiek, hogy oda például nem tudunk eleget küldeni. Sláger. Márpedig a keresletet ki kell elégíteni. Ezt minden üzleti szel­lemmel megáldott ember tudja. Ezeken a termékeken vastagon rajta van a „giccsadó”, nem is kevés, húsz százalék. A szalon­názó paraszt figurája csaknem ötszáz forint — mégis kelendő, Antal István azt mondja, hogy olcsó, hiszen tíz esztendeje ezen az áron kél el. De közben a gyár szüntelenül fiatalodik, kor­szerűsödik, rekonstruálódik, s meg kellett olyan gondokat is oldani, hogy a kéményeiből áradó füst ne szennyezze a le­vegőt. Ez mind-mind sok pénz­be került, s ha mindezt a sza­lonnázó paraszt, Búsuló juhász, a madárkák és nyúlok árában is tükrözni akarnák, jóval többe kerülnének. A belföldre irányu­ló dísztárgyak szigorú zsűri előtt jelennek meg, s az Iparművé­szeti Tanács, ha úgy minősíti őket, hát öttől húsz százalékig állapíthatja meg az adót... Baj-e, hogy így van? Egyér­telmű a felelet: nem. Nem le­het azt mondani, hogy a gyár nem törekedett arra, hogy a kor szellemének, a jó ízlésnek megfelelő dísztárgyakat készít­sen. Neves művészek tervezték a figurákat, felhasználtak min­dent, ami a gyártásban új, a piac azonban makacsnak bizo­nyult. Veszik a madarakat. Ami külföldnek megy, azt nem zsű­rizik, kutyaexport indul hát a nyugati államokba: tőképpen Angliába, az NSZK-ba, Spa­nyolországba. Merre tart az iparművészet? Onnan már kár lenne elindulni, hogy az ember használati tár­gyait maga díszítette, azokat maga is készítette annak ide­jén. Most a boltban vesszük meg azokat, és nem lehet azt állítani, hogy nem szépek. Ipari formatervezők hada igyekszik azon, hogy használati tárgya­ink — azonkívül, hogy jói mű­ködjenek — esztétikusak is le­gyenek. Ami pedig díszítésül szolgál, ki kell hogy elégítse a rengeteg féle ízlést, a csiricsáré madárkától a karcsú, szecesz- sziós eozin vázáig mindent. — A dísztárgyak, főképpen az eozin tárgyak készítésénél visszatértünk a hajdani figurák­hoz. A fazonkönyveink megvan­nak, a nyolcvanas évektől, a rajzok alapján aztán elkészít­jük Zsolnayék hajdani pávás, rákos, leányfigurás táljait. Eze­ket mind megtalálhatja a bol­tokban. Ez a fazonkönyv nagy kincs. Nem is ártana mikrofilmen megörökíteni a mintákat, rajzo­kat, talán a propagandára is nagyobb lehetőség nyílnék. Ar­ról nem is beszélve, hogy tönk­re is mehetnek a csaknem száz- esztendős könyvek ... Az eozintárgyak — apró figu­rák, vázák, tálak — nagyon szépek, kelendők. Hiába drá­gák. És talán nem is azok. Igen figyelemre méltó volt, amit hal­lottam: az eozin boltban vásá­rolt valaki, OTP-papírral. Kér­dezték, mit akar venni? Azt vá­laszolta, hogy háromezer forin­tos vázákat. Hármat vett, s azt mondta, azért, mert ebben akarja a pénzét tartani. Cso­dálkoztak, hirtelen félre is értet­ték, sietve magyarázkodott: nem, nem beletenni szeretné, hanem az eozin értéke nem csökken, azt bármikor el tudja adni bárkinek. Jó takarék. Ilyen is van. És ez bizonyítja, hogy a gyár termékei közmeg­becsülésnek örvendenek. Az -ét­készletek iránt óriási a keres­let, számos érdeklődő van már­is. A Hiltonbgn lakott egy nyu­gatnémet vendég, huszonnégy személyes készletet rendel nász­ajándéknak ... S ha a gyár profilja részben meg is válto­zott — a 313 millió forintos ter­melési értékből mintegy száz­húszat képviselnek a dísztár­gyak és étkészletek — a terme­lési eredmények, számok azt bizonyítják, hogy Zsolnay elkép­zeléseinek nyomában haladnak. Tennivalóikat pontosan tudják, s ha a propagandán egy kicsit is javítanának, a szép jelenből ragyogó jövő lenne. Mert az or­szágban sokhelyütt nem is tud­ják, hogy az a pirogránit pad­lóváza a Zsolnay-gyár terméke, Fürtös György keramikusművész munkája ... Kampis Péter Fazekas Lajos: Csillagra néző Mélyenalvó fáradtak ágya az éj, csillagra néző. lélek-magánya, mikor esőcseppeknél nehezebb csend ül az ablak előtti fákra. — Hányszor törték nyugalmam ablakát! S nem hajigáltam öklöm az égre, ujjaim pengéit se nyújtottam barbár dühvei magam védelmére. — Villanásokra tört csillag. Emlék: követ olvasztó gyújtogatások. — Nem költözhet csak emlékeibe az, ki égő otthonokat látott! — S ők, akikkel bimbószájú gyermek pihen most szerelmük ágya mellett, megkeseredett mesék igazát szövik álmukban: a történelmet. Sóhajtó zajt küld valahonnan egy gép szüntelen; a rendező ember — ki számba veszi sorsát, dolgait — hirt ad nekem e gép-üzenettel: A munka örök. S amíg hallgatom, mozdul óriás gépdaru váza.-------­B eidegződés: hajnali trapp — ki a fény alá, ki a sokaságba. Bárdosi Németh János Éjféli műszak . ■ Ez női láb volt, ahogy elsietett éjfél körül ablakunk alatt az utcán. 0, emencipáció, mentsd meg szegényt a félelemtől, ahogy a lombtalan homályban a külváros felé siet egyre szaporább szívdobogással. Neonfényű lámpa, vezesd el bizakodva otthonába, adj piskótát, tejet neki otthoni fészek, s ha feje fáradtan öledbe hullik, jó pihenőt! Jurij Bondarev: Az út mentén A lány a gerendákon ült. Fia­tal, szőkehajú, falusi teremtés volt, s mielőtt ráismertem vol­na, nyomban az jutott eszem­be: ez a húszas években lehe­tett, valahol Oroszországban. Körös-körül mindenütt maku­látlanul tiszta homok, ráhullott a kőház árnyéka, a ház magá­nyosan emelkedett az út men­tén, a fehér folyami homok kö­zepén, ahol kicsiny szigetként zöidellt a fű, a hűs bojtorján — és a lány, ez a mezítlábas falusi szépség, aki a házzal szemközt ült a gerendákon, és a forró napsütéstől hunyorgott; pajkosan keresztnevemen szólí­tott. Messziről néztem ismerős, mosolygó arcát, amelyet félig eltakart csaknem fehérre fakult hajának homlokába lógó tincse — és sehogyan sem jutott eszembe, ki lehet ez a lány, mi a neve, milyen kapcsolatban voltam vele ... Felocsúdtam és felötlött bennem egy másik, sár­gás, már túlvilági arc, hátro- csukló fej, tágra nyitott száj —, s félelem fogott el a két arc összehasonlítására, amely egy és ugyanazon nőé volt, akit én soha az életben nem láttam fiatalon, de első ízben láttam olyan pontosan és világosan ál­momban, mintha örömmel vár­tam volna, hogy találkozzam vele — a húszas években, azon a naptól átmelegedett homokos úton, a tágas mező kellős kö­zepén magányoson emelkedő ház közelében. A restaurátor — Azt mondod, hogy te az égvilágon mindent össze tudsz ragasztani? — Nem mindent pajtás, nem bizony! Volt egy ismerősöm, Kolja Losadkin, a nagy restaurátor. Ö aztán az ördög legapróbb göndör szőr­szálát is össze tudta ragasztani, még a galambtojás héját is úgy összetapasztotta, hogy egyetlen repedést sem lehetett felfedez­ni rajta — arany keze volt, paj­tás, no meg ezüstös feje. Egy­szer pedig részegen állít be

Next

/
Thumbnails
Contents