Dunántúli Napló, 1977. április (34. évfolyam, 90-117. szám)

1977-04-03 / 92 szám

* Munka Érdemrend ezüst fokozat Orosz Ottó pártmunkás — Azt Hiszem, legtöbben úgy vagyunk vele, hogy kitün­tetés alkalmából nehéz az embernek önmagáról beszélni — mondja Orosz Ottó, a Me­gyei Pártbizottság párt és tö­megszervezetek osztályának he­lyettes vezetője. - Végeztem a munkámat, amit rám bíztak, amit vállaltam, amit tennem kell . . . A Pedagógiai Főiskola test- nevelési, biológiai szakának elvégzése után 1953-ban ke­rült a komlói, majd a Megyei Tanács apparátusába, — ahol 17 évet töltött el különböző funkciókban. A Megyei Pártbi­zottság párt és tömegszerveze­tek osztályán 1970-től dolgo­zik. A Munkás-Paraszt Hata­lomért, a Magyar Népköztár­saság Sportérdemérem arany fokozata és még számos ki­tüntetés birtokosa. Mondja, hogy jelenlegi be­osztásában is nagy hasznát veszi korábbi munkaköreiben szerzett tapasztalatainak. Beosztásával járó tevékeny­ségén kívül az apparátus párt- alapszervezete vezetőségének valamint a Középiskolai Me­gyei Diáksporttanács tagja. — Ügy tudom, hogy az Ok­tatási igazgatóságon - külső tanárként —, a pórtélét, a pártépités témáiról tart elő­adásokat . . . — Igen, — a pártélet témái nagyon közel állnak hozzám, részét képezik a beosztásom­mal járó munkámnak is. Szí­vesen foglalkozom elméleti, il­letve gyakorlati, módszertani kérdésekkel. Mindig érdekesés izgalmas téma a különböző feladatok megvalósításának a — hogyanja? A munkamód­szert mindiq lehet javítani, az élethez jobban igazítani. Arról beszél, hogy XI. kong­resszusnak a pártélet fejlesz­KITÜNTETETTEK Munka Érdemrend bronz fokozat Oszter téséről hozott határozata vég­rehajtásának tapasztalatait tűzte napirendre a megyei párt V. B. — A téma szerfölött érde­kes - mondja. — Sok ember véleményét meghallgattuk és munkatársaimmal együtt ké­szítettük a tapasztalatok ösz- szegezését. Szó van ebben többek között a párt vezető szerepe érvényesüléséről, a pártegységről. Meghallgatni az emberek véleményét, megbe­szélni velük közös dolgainkat, . — így lehet számítani politi­kánk cselekvő támogatására. Van elfogadott, jó politikánk, vannak célratörő határozata­ink, — legfontosabb: a hatá­rozatok következetes megvaló­sítása. Szívügye a sport, a fiatalok­kal való foglalkozás is. A sport­ból vesz hasonlatot, amikor ezt mondja: — Ha adva van a feladat, akkor annak megoldása közös ügy. A munkában pedig nem lehet lazítani. Mint egy csa­patjátékban sem! Ha a csa­patból 'két-három ember lézeng a pályán, — az egész együttes kárát láthatja. Továbbra is az összefogásban rejlik legna­gyobb erőnk. Ezt kell mind­jobban tudatosítanunk, — az emberekkel, az emberekért. A Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetésben része­sült. G. F. Érdemes művész Dr. Czímer József dramaturg Dramaturg még nem kapott ilyen kitüntetést! Hozzá az in­dokolás így szól: A magyar szocialista kultúra érdekében végzett kimagasló munkájá­ért! — Valóságérzésem azt mondja, hogy ez a kitüntetés rajtam keresztül elsősorban a pécsi kulturális vezetésnek, a pécsi színhózvezetésnek és ta­lán mindenekelőtt a pécsi kö­zönségnek szól. Hiszen úgy ér­zem, nem voltam kevésbé jó dramaturgja vagy kevésbé jó és hűséges munkása a magyar szocialista kultúrának a pécsi­nél sokkal jobb lehetőségű fő­városi Vígszínházban sem. Ott mégsem tudtam kifejteni azt a munkát, amit Pécsett. A Me­csek alján sokkal jobb, néha majdnem ideális feltételeket teremtettek a munkámhoz. — A kitüntetés indokolása és egész munkássága a szűk (színházi gondolkodás helyett az egész társadalommal össze­függő színházi munkát jelzi. Mi a véleménye arról, a művész­körökben mostanában jelentke­ző nézetről, hogy ma nincs nagy társadalmi mozgás, vál­tozás, ezért a művészet a köz­élet helyett lassan a magán­élethez fordul? — Nem értek egyet pilla­natnyi történelmünknek ezzel a szemléletével, amely a jelen­legi társadalmi helyzetet álló­víznek nézi, és nem látja a nagy forardalmi tetteket, for­dulatokat, változásokat. Én eze­ket naivnak, gyermetegnek, ki­csit túl fiatalosnak és roman­tikusnak tartom. Egy történel­mi kor nem akkor formálódik, amikor egyszerre, hirtelen va­lami változás következik be. A történelmet akkor formáljuk, amikor ezekben az úgynevezett csendes napokban kalapáljuk ki mindazt a feltételt, ami a további lendülethez szükséges. Nemcsak a közvetlen forradal­makra, hanem a mindennapi életre is vonatkozik az engelsi gondolat, hogy nem a forrás­pont a lényeges, hanem az a húszperces folyamat, amíg a víz felforr. Állandóan azt ér­zem, hogy a mai élet nagyon következetesen halad egy fej­lett szocialista rendszer irányá­ba. A gyümölcsöt a jövő nem­zedékek szakíthatják le, a mi dolgunk, hogy azt lassan meg­érleljük. Ezért a színházművé­szetnek is éppen most nem magánéleti és nem a minden­napi, hanem a mély és állan­dó közéleti kérdésekkel kell foglalkoznia. E végett a pécsi színház sohasem a kicsinyes témákra szorítja az írókat, ha­nem a komolyabb, és esetleg korszakokat átfogó kérdések boncolására. F. D. Jászai-díi Pásztor Erzsi színművésznő Arca apró rezdüléseit, min­dent kifejező finom jelzéseit figyeltem. Nem a reflektorfény­nyel kiemelt, szerep megköve­telte színpadi arcot — hanem az igazit, amelyen a régóta várt s most bizonyosságot kapó öröm tükröződött. A kulturális miniszter levele a beszélgetés közben érkezett. Mégegyszer megnézi a címzést, hátha téve­dés. De nem. Pásztor Erzsi, ez áll a borítékon. A szakma mór főiskolás ko­rában „jegyezte”. A pályakez­dés döntő évei a debreceni színházhoz fűződnek. — Sajnos, ma már színházi közhelynek számít azt mondani, hogy Szendrő Józsel keze alatt tanultam meg sok mesterség­beli fortélyt. De így igaz. Nagyban meghatározta pályá­mat az ott eltöltött két év. Majd Budapest és Szolnok után, 1965-ben férjemmel, Hoil Istvánnal együtt Pécsre kerül­tünk. Sokat segített az is, hogy vé­gig filmeztem, szép jelentős szerepeket kaptam s ez em­beri, színészi tartást adott szá­momra. Az elmúlt években ra­gyogó szerepeket játszhattam. Ami különösen nagyszerű, hogy drámai és vígjátéki szerepeket egyaránt. Paál István a Ha megjönnek a fivéreim rendezé­sének alakja áll máig is leg­közelebb hozzám. Szerepek, — alakítások. Eb­ben az évadban a Makrancos hölgyek remekké formált jel­lemző nőalakjai, vagy a gonosz Munkácsy-díj Fürtös Ilona textiltervező Fürtös Ilona textiltervező iparművész ezekben a napok­ban vette át a Munkácsy-díjat. A Donótusi út 9-ben kerestük föl, itt él férjével, Rétfalvi Sán­dor szobrászművésszel és há­rom gyermekükkel. A legkisebb kilenc hónapos, vele van ott­hon gyermekgondozási segé­lyen. Szövőszékén befejezés előtt álló szőnyeg: a felújított cserkúti templom szószékére készül. A ház előtti szőlőben Rétfalvi Sándor szobrai.- Éppen a nagykanizsai kiállításról meghozott hatalmas faplaszti­káit állítja fel harmadmagó- val a szabad ég alatt, mert a műteremben nincs már hely. Tizenhárom éve, a főiskola el­végzése óta vannak Pécsett. Tanítottak a Művészeti Szakkö­zépiskolában, Fürtös Ilona ipar­művész-szakkört vezetett az Út­törőházban, ahol szőni is ta­nultak a gyerekek. — Vajon, hogyan születnek gyönyörű textiljei? — Lehet, hogy képtelenség­nek hangzik, de én mindent egy ugyanazon a szinten sze­retek csinálni: a gyermekeim nevelését, a szövést, a főzést, a családunk életét. S mindezt egyformán boldogan csinálom. Utálom a pozőröket. Nekem a művészet, a szövés nem nyűg, hanem öröm, gyönyörűség. Nem fáradság és nem kény­szermunka. Boldog vagyok, hogy csinálhatom. Most példá­ul a kecskeméti Kodály Intézet boltíves kerengőjébe tervez­tem egy nagy munkát, a Psal­mus Hungaricus témájára. Nézzük a most zárult, nagy­szörnyetegségében is híres-hír­hedt übü anyó. A két véglet. Közös nevezőre az hozza őket, hogy Pásztor Erzsi olyan szí­nésznő, aki érzi a dolgok lük­tetését és meg tudja ragadni azok végső okát. (gy hús-vér figurákat teremt. Elhisszük ne­ki, hogy alakjai csak ilyenek lehetnek. — Nem is gondolunk arra, hogy másképp is meg le­hetne formálni őket. De vajon az elhitetés mögött mennyi ví­vódás, kétségbeesés, lelki és szellemi munka áll? S mikor jön az a bizonyos „kattanás", amikor beugrik a szerep? — Legfrissebb élményem ez­zel kapcsolatban az übü anyó. Nagyon sokáig árva virágszói­ként álltam a színpadon s kér­deztem magamtól; hogy kerü­lök én ide? Többféle úton is elindultam — majd feladtam — míg az egyéniségemhez kö­zelebb álló értelmezést megta­láltam. Nehéz szülés, véresen komoly munka volt... V. A. sikerű kanizsai Fürtös—Rétfalvi ■közös kiállítás fotóit. Mindig közösen állítanak ki, hiszen jól megfér együtt a szobor és a faliszőnyeg; a térplasztika és a falon függő textil: a szobor robusztussága és a szőttes me­seszerű lebegése. Két szuverén művészegyéniség szerepel egy­más mellett, csak más szólam­ban. — Hogyan fér meg egy fe­dél alatt a szobrász és a tex­tiltervező? — Nem vesszük el egymás kenyerét — mondja Fürtös Ilo­na. — Mindketten mást csi­nálunk, de közös a felfogásunk és a művészet iránti alázatunk. — Mi a művészi hitvallása? — Rengeteg kísérlet születik ma a textilművészet terén is: nylonra felragasztott gumicsö­vektől a talapzatra kitett kóc- csomóig. Töredelmesen be kell vallanom, hogy én nagyon szeretem a finom, a szép fona­lakat. Ezekből a divathullá­mokból szerencsésen kimarad­tam. Illetve, inkább távoltartotta magát. .. Mert a szőnyeg ős­időktől fogva falon, padlón, ágyon, síkfelületen „él” —. ott tölti be funkcióját. G. O. György — Mitől lesz jó a kenyér? — kérdezi vissza a kérdést Gyuri bácsi, parányit lazítva nyakken­dőjén, — attól lesz jó a kenyér, ha a pék, amikor készíti, egész idő alatt arra gondol, hogy másnap . reggel az emberek megeszik, a szájukhoz emelik, megízlelik, megeszik. Inas ko­rom óta, pedig már negyvenkét éve annak, hogy beálltam a ke­mence elé, mindennap egy kis izgalom fog el, amikor az eszembe jut. S ha tanulót ad­nak mellém, annak is első nap elmondom, ez az első, amit el­mondok neki. Mojzes János, a Siklósi Ke­nyérgyár igazgatója nagy tálca friss, forró és illatos zsemlye fölött komolyan rábólint. Majd elmosolyodik, mert eszébe jut, hogy annak idején neki is ezt mondta először a mestere, Osz- ter György, akinek ő, a gyár ve­zetője 1956—57-ben az inasa volt. Azt tartja a mondás, hogy a cukrász nem szereti az édessé­get, a tejipari munkás nem isz- sza a tejet. Oszter György sze­reti a kenyeret, a kedvence a péksütemény, s csak olyat gyárt — mert most már gépek da­gasztják a tésztát, sodorják a kiflit, csupán a zsemlyét kell még mindig tenyérrel gömbö­lyíteni — amit maga is szívesen elfogyaszt. Hogy milyen igényes, azt csak a vele egy műszakban dolgozók tudják megmondani. Ő a csoportvezető, de a mun­kában is ő jár az élen. A süte­ményes üzemben — minden ke­nyérgyárnak ez a legkényesebb részlege — naponta meózzák a termékeket 100 pontig. A sik­lósiak igen jó, 85—86 pontos átlaggal dolgoznak, Oszter György termékei elérik a 95—96 pontot. "»ÜÉKí Beremenden tanulta a szak­mát Bertold József néhai pék­mestertől az 1930-as évek kö­zepén. Mestervizsgát 1942-ben tett Pécsett, majd Siklóson, ahol akkor nyolc pékség volt, váltot­ta ki az ipart. De közben bevo­nultatták katonának s az igé­nyes mesternek kukoricalisztből, korpából, de még fűrészporból is kellett kenyeret sütnie — a németek kezdeményezték kísér­letképp ezt a fűrészporos ko­miszkenyeret — a háború alatt. Most — mondja Gyuri bácsi — ha nem is érik el a régi ma­gyar búzák sikértartalmát, újra javulnak a lisztek, korszerűsödik a gyár, javul a technológia. A gépek leveszik a nehéz munka terhét, s már a pék is alhat éj­szaka, hisz három műszak váltja egymást. A fiatalok újra szívesen jön­nek a szakmába, a kereset is javult, Gyuri bácsi havi 4—5 ezer forintot visz haza. Felesége is a gyrában dolgozik, innen a vállalattól akarnak nyugdíjba menni mindketten, ahol Oszter György már 25 éve dolgozik. Addig azonban még öt éve van vissza. Ha mostani ütemét tartani tudja — havi egymillió termék kerül ki a keze alól — akkor 1981-ig még 60 millió péksüteményt készít el, amiből minden magyar lakosra 6 darab jut. — Rné — Munka Érdemrend ezüst fokozat Császár György kőműves Találkozásunk első pillanatá­ban megsejtem, hogy Császár György, a Pécsi Építő és Tata­rozó Vállalat kőművese csak muszájból jár a hivatalok kör­nyékén: a hűvösre fordult már­cius végi napon elönti a verej­ték, amikor megmondom, miért keresem. Az is felzaklatta, hogy a főmérnök kijött a munkahely­re s megmondta, hogy kitünte­tést kap, arra, hogy újságíró jön, fényképezni fogják, s hogy az elismerés, a Munkaérdem­rend ezüst fokozata, azonban gondolni sem mert. Merev derékkal ül a fényké­pezőgép előtt, a svájci sapkát, munkásruhát felakasztotta a le­mezszekrény nyitott ajtajára. Vödrök, kőműveskalapácsok, vízmértékek, habarcsoskanalak vesznek körül bennünket. Mész- szagú világ. A kőművesek per­sze így mondják: itt az öltöző­ben tartjuk a „czeigot”. Valahol egy „fandli” sikoltozik, „malte- roskanáilal” vakarják ki belőle a habarcsot. .. Nagyon nehéz a beszélgetés, előbb a fé/iyképezőgép, most meg a jegyzetfüzet hozza za­varba. Császár György kőműves tizenkét esztendős kora óta épít, harmincnyolc esztendeje immár, hogy kezébe vette a kőműves­kalapácsot, arra azonban nincs felkészülve, hogy lehívják az áll­ványról, életéről faggassák, fényképezzék. Még szerencse, hogy a válla­lat igazgatója —- mielőtt eljöt­tünk ide a pécsi Radnóti Kollé­gium átalakításához — beszélt Császár Györgyről. Korábban a kővágószőlősi bányászlakások felújításán dolgozott, amikor a munkát befejezték, a bányászok levelekben hálálkodtak, hogy Császárék szép és gyors mun­kát végeztek, a tatarozás köz­ben nem dúlták fel lakásaikat, életüket. A kőműves az ipari ta­nulók oktatásában, balesetmen­tes munkában is sokat tett... Erről kérdezem. — Amit rám bíznak, azt be­csülettel megcsinálom — mond­ja. — Persze érteni kell, amivel az embert megbízzák, csak azt szabad elvállalni. Minden olyan embert becsülök, aki a maga területén meg tudja a szépet, a jót csinálni. A kezével, nem a szájával! Kidolgozott keze között agyonforgatott tervek, nagy biztonsággal mutatja a bonyo­lult rajzon, milyen is lesz az át­alakítás után a kollégium. Lát­szik, hogy nemcsak a kezét, fe­jét is kitűnően használja. L. J.

Next

/
Thumbnails
Contents