Dunántúli Napló, 1977. április (34. évfolyam, 90-117. szám)
1977-04-23 / 110. szám
© Dimantmt napló 1977. április 23., szombat Vaskerekű Opel, kormány nélkül Jóllehet, alkotmányunk egyszerre és azonos módon biztosította hazai nemzetiségeink jogát a művelődéshez, anyanyelvűk és saját kultúrájuk ápolásához, ezzel a joggal nemzetiségeink azonban sem országos, sem megyei méretekben nem éltek, nem is élhettek azonos módon és egyforma mértékben. Az adott lehetőségekkel legkésőbb hazai németségünk kezdett élni, miután az állami és a pártszervek, a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége (illetve ennek elődje), és sokan mások hazai németségünk körében is többször szorgalmazták és támogatták a kulturális munkát. Érdemesebb eredmények csak 1958 után jelentkeznek az Sínautóval a baranyai vágányokon Kölyökkoromban talán még a gombfocicsapatomat is odaadtam volna azért, hogy sínautón utazhassak. Elég ritkán adatik meg az embernek, hogy gyermekkori álma felnőttkorában megvalósuljon. Nem csoda, hogy hirtelen szaporábban vert a szívem, amikor Varga István, a MÁV Pécsi Igazgatóságának pályafenntartási főosztályvezetője felajánlotta: lehetővé teszik, hogy sínautóval végigmehessek a baranyai pályaszakaszunkon. Hát lehet ilyen ajánlatra nemmel válaszolni?! No persze, egy ilyen kirándulást a vasúton előre meg kell szervezni, így csak egy hét múlva indulhattunk. A bükkösdi állomáson várt bennünket a sínautó: egy öreg Opel Commodore, persze vaskerekekkel, s kormány nélkül. Az Opel sofőré — Szőnyí József — hivatalosan vonatvezető és mozdonyvezető egy személyben —, szabályszerűen jelentkezett Varga Istvánnál (a MÁV-nál majdhogy katonai fegyelem van!), s közölte, hogy azonnal indulnunk kell, mert csak tíz percet tartózkodhatunk a Bükkösd és Helesfa közötti pályaszakaszon. Azután már egy tehervonaté, majd a szombathelyi gyorsé a pálya. Keményebben döcög mint a vonat A menetrend - parancs „Pelenkázzák” a vasúti töltést — A menetrend — parancs, s most már ránk is vonatkozik — mondta Varga István, miután beszálltunk az Opelbe. — A mi sínautónk is vonat, s késnie nem szabad, mert egy késő vonat miatt tíz-tizenkét másik is kicsúszik a menetidőből. — Gyakran jár sinautó a pályán? — kérdeztem, miközben döcögtünk Helesfa felé. — Gyakorlatilag mindennap, hiszen ezeket a sínautókat a pálya vizsgálatára használjuk. Éppen ezért speciális a rugózata. Jobban, keményebben döcög, mint egy vonat. A pályavizsgáló így érzékeli a pálya hibáit. Helesfa közelében akkor éppen az új nyomvonalon dolgoztak a vasútépítő gépek, a régi pályától talán húsz méternyire. Nagyon kevés időnk volt, épphogy csak kiugrottunk közelebbről megnézni őket. Az ágyazatrendező gépre fel is kapaszkodtam, hogy beszélgessek az irányítójával, de hiábavaló volt a tornamutatvány: bár berekedésig kiabáltunk egymásnak néhány percen át, a gép zaja minden hangot hallhatatlanná tett. Máris sietnünk kellett ki a térközből Szentlőrinc és Pécs felé, nehogy „megtoljon” minket a szombathelyi gyors. — Egy térközben egyszerre csupán egy vonat tartózkodhat — magyarázta Varga István. — Ha egy térközön belül egy időben két szerelvény tartózkodik, az már nálunk balesetnek számít, függetlenül attól, hogy összeütköznek-e vagy sem. Egészen Pécsig zöld utat kaptunk, csupán Újmecsekalja —Cserkúton kellett megvárnunk egy személyvonatot. Opelünk maximális, 60 kilométeres sebességgel robogott, de nem is mehetett volna gyorsabban, hiszen Szentlőrinc és Pécs között is át kell építeni a régi. korszerűtlen, döcögős pályát. Útközben Varga István és Sző- nyi József egyesült erővel próbáltak beavatni a vasúti jelző- rendszerek rejtelmeibe, vajmi kevés sikerrel. A pécsi állomáson az első vágányra állt be a sínautónk. Nem sokáig vesztegeltünk, szabad volt a pálya egészen Villányig. Útközben Varga István elmagyarázta, miért is érdekes számunkra a villányi vonal. — Jugoszláviába a személy- és a teherforgalom ezen a vonalon folyik. A nagy teljesítményű M—62-es Diesel-mozdonyaink azonban mind a mai napig csak Villányig tudtak közlekedni, s ott le kellett kapcsolni őket a szerelvényről, mert a pálya egészen Magyar- bólyig nem bírta el ezeknek a mozdonyoknak a tengelynyomását. Az új, korszerű pálya építését épp a napokban fejezik be Dombóvári Főépítésvezetőségünk munkásai, méghozzá két hónappal a kitűzött határidő előtt. Éppen dél volt, amikor Villányba érve elbúcsúztunk sínautónktól és Szőnyí Józseftől. Az addig csak szemerkélő eső nekibuzdult. Sietve kapaszkodtunk fel a vasútépítő munkások lakótáborából induló „ebédvonatra”. — Most megnézheti, hogyan pelenkázzák a síneket — mondta Varga István olyan ma- gátólértetődő természetességgel, mintha csak az időjárásról beszélne. Azt hittem tréfál, de hamarosan kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Pár kilométeres döcögős után megállt a vonatunk, s amikor leugrottunk a töltésre, láttam, hogy valóban valami szövetféle kandikál ki a töltés kőzúzaléka alól. — Ez lenne a pelenka? — Ez. A vasútépítő katonák nevezték el így, és az elnevezés találó. Ez egy speciális műanyagszövet, amelyet a MÁV Kutatóintézete és a Pécsi Igazgatóság közösen kísérletezett ki. Talajjavításra használjuk, hogy ne keletkezhessenek víztócsák a pálya alatt. A hagyományos vasútépítésnél erre a célra hatalmas mennyiségű bányakavicsot használnak. A műanyagszövet leterítése jobb és gazdaságosabb módszer. Az anyaga csak a vizet ereszti át, az iszapot nem, s emellett a talajt is szárítja. Evvel az új eljárással, amit most kezdünk csak bevezetni, kilométerenként 300 ezer forintot lehet megtakarítani. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel könnyebb szállítani, mint a bányakavicsot. így hát ez az F—601-es szűrőszövet lett utunk utolsó, s talán legérdekesebb látnivalója, még akkor is, ha csupán egy keskeny csíkot láthattam belőle. Dunai Imre cKdMO/yTa/icrN cR«vAt Bogaras történet TÜCSÖKZENE. Rövidesen megjelennek a tücskök. Kis fekete bogarak, és ciripelésük andalítóvá teszi az éjszakát. Orfű tele van velük. Este, mikor lefeküdt az ember, kezdetét vette tízezer fekete énekes zenéje: — Hallod? — kérdezte a feleség, aki tudta, hogy én is ugyanúgy hallom; nem. is ez volt benne a fontos, hanem hogy együtt hallgatjuk ugyanazt, a világ egyik legszebb zenéjét, amivel a csönd teljes. Hallgattam hát a tücsökcsendet, és figyeltem azt a pillanatot, amikor elalszom. (Mellesleg ezt még soha nem sikerült elkapnom, mindig suttyomban nyom el az álom.) Az egyik este más történik. A sarokban, a limlom között fölhangzik: — Cirip-cirip! — Hallod! — ismételte meg a feleség teljesen fölöslegesen, de újat is tesz hozzá — saját tücskünk van! A saját tücsök derék legény. Nyilván jövendő nejének üzent, akit még nem ismert. — Nem aranyos?! — mondjuk — Itt benn húzza a fülünkbe ... Kissé túlzásba is viszi már... — Látod! Milyen disznó az a nőtücsök! Jelentkezhetne! — mondom — lEz a baj veletek, nőkkel. Mintha sokat recsegne! — Nem nő! Férfi — mondja a feleség — Azért abbahagyhatná! — teszi hozzá jámbor óhajként. A fickó nem hagyja abba, lelkűnkben pedig a saját-tücsök birtoklási vágy átadja helyét a közösségi erkölcsnek: ,jMi az ördögnek a saját tücsök?” — Cirip-cirip! — így a legény. — Kidobjam?! — ajánlkozom, mert a tücsökszóló elnyomta már bennem a fölkelés fölötti keservet. — Tedd ki, ott van a sarokban, a cipők között! A tücsök nem volt ott. — Ott van a jégszekrény alatt!. . . Most az asztal sarkánál ! Nem volt. Se itt, se ott. Mindenhol volt! — Add ide a papucsod! Agyonlapítomi a disznót! félóra alatt nagyjából fölforgattunk mindent, ő meg muzsikált. Újabb javaslattal álltam elő: — Húzzuk a fülünkre a takarót! Beteg ötletnek bizonyult! Mintha priznicbe kerültünk volna, saját tücskünk zenéje meg egyébként is áthangzott. Vattát tettünk a fülünkbe, az se segített. — Van altató? Volt. €gy nem is segített, csak egy óra múlva a másik. Végre elnyomott bennünket az álom, és lassan semmibe- foszlott átkozott saját tücskünk nászéneke. Másnap kinyitottuk az ajtót, ismét nagy rámolást csaptunk és rettegve gondoltunk az estére. Nem volt rá okunk. A fekete fickó kiódaloghatott, nyilván rátalált szíve hölgyére, és nem az ordibálással foglalkozott már. Mi pedig este az ágyban ismét hallgattuk az ezer tücsök kinti zenéjét, és megjegyeztük: — Hát nem csodálatos!... Távolról!... Sok mindennel van így az ember! Szöllősy Kálmán Megyénk németségének kulturális vetélkednie Tanulságok és tennivalók említett területen. A tudatos, rendszeres és az egyre hatékonyabb munka a nemzetiségek körében, a lenini nemzetiségi politika iránt fölébredt bizalom megtermetté gyümölcseit. Az 1972 márciusában Pécsett és Budapesten „Reicht brüderlich die Hand!" (= Nyújtsatok testvérien kezet!) mottóval megrendezett I. országos vetélkedő már igazolta azt a fejlődést, amelyet nemzetiségi politikánk az 1949-es alkotmány 49. §-ától az 1972. évi módosított alkotmány 61. § (3)-ig azzal tett meg, hogy a nemzetiségi kulturális lehetőségekről azok biztosítására helyezte át a hangsúlyt. Hazai németségünk első országos vetélkedője átütő sikert aratott. A résztvevők hangulatából, áldozatvállalásából érezhető volt, hogy nem tekintették a vetélkedőt egyszerű nemzetiségi rendezvénynek, hanem többnek: egy kulturális mozgalom jól sikerült kezdetének, olyan mozgalomnak, amelyet a nemzetiség kulturális gazdagodásához, anyanyelve ápolásához, általános neveléséhez stb. nemcsak föltétlenül életben kell tartani, hanem tovább kell fejleszteni és mindig újra kell szervezni. Hozott-e fejlődést a II. német nemzetiségi vetélkedő? Az első vetélkedő tapasztalatainak összegezéséből ismertté vált, hogy hazai németségünkkel szemben már lehetséges és jogos magasabb kulturális igényeket támasztani, fölmerül továbbá, hogy a kulturális munkában és a következő vetélkedőn egyaránt nagyobb szerephez kell juttatni az anyanyelvet és a sajátos hazai német kulturális értékeket. Ez a hangsúlyeltolódás eredményezte, hogy a nemzetiségi kultúrának egyes területei — a tánc, a népviselet — helyett az anyanyelv ápolását erősen igénylő művészeti ágak: a mese, a monda, a népköltészet, a népdal, a kóruséneklés stb. kerültek előtérbe. Általában is, a A bizalom gyümölcsei Sikert hozott a II. vetélkedő mennyiségi vonatkozásban is. Hogy hazai németségünknek még nem volt ilyen méretű országos kulturális megmozdulása, azt igazolja a 2030 szereplő, akikből 981 fő tartozott az ifjúsági, 1049 pedig a felnőtt korosztályhoz. Ezekhez hozzá kell azonban számítanunk az elődöntőknek és a döntőknek közönségét is, hiszen ez minden alkalommal zsúfolásig megtöltötte az előadótermet. Baranya megye mind meny- nyiségi, mind minőségi tekintetben az első helyen áll a Szövetség által elkészített statisztikában, mert 281 ifjúsági és 279 felnőtt szereplőjénél (ösz- szesen 560) többen egyetlen megyéből sem szerepeltek, a kitűzött díjakat és jutalmakat pedig szinte mind megyénk versenyzői nyerték. A művészeti ágak a mérlegen. A tehetség kutató vetélkedőn ezúttal a különböző művészeti ágak közül — a táncot kivéve — sok értékes megnyilvánulást láthatott a közönség. A versmondásban nem mutatkozott kiugró tehetség, a főképp fiatalokból adódott mezőnyben azonban sok érték került felszínre. A párbeszédes műfajoktól mennyiségben és minőségben is többet vártunk. Prózai szóló műfajjal (mese, monda, tréfa stb.) sok szereplő jelentkezett. Az anyagok tartalmi és előadásmódbeli értékei széles skálán mozogtak. Kimagasló teljesítményt nyújtott és érte az anyanyelvi kategória I. díját kapta Göndöcs Györgyné Szűrből, aki nemcsak teljes hűséggel bírja a nyelvjárást, hanem a néprajzi kincsek művész előadója is. A szólóének kategóriában több szereplőt reméltünk, szóló- hangszerekből sem volt elég gazdag a választék. A kisebb énekcsoportok elég gyakori színfoltjai voltak a vetélkedőnek. Amit ebben a műfajban megyénkből Palotabo- zsok és a Tanárképző Főiskola triója nyújtott, az megmutatta a művészi lehetőséget, a jövő feladatait. Az énekkarok száma, teljesítménye megnyugtató. Megyénk kórusai igen jól szerepeltek: a palotabozsoki vegyeskar, a Tanárképző Főiskola énekkara, a sombereki férfikar, a Leöwey Klára Gimnázium énekkara és a véméndi vegyeskar mind magas díjat nyertek szereplésükkel. Néhány énekcsoport hang- szerkisérettel énekelt, egyik sem nyújtott azonban jobbat a középszerűnél. A fúvószenekarok kategóriájában megyénk kimagaslót nyújtott. A felnőttek és az úttörők teljesítménye rendszeres munka, helyes válogatás és megfelelő gyakorlat eredménye. A babarci úttörők, a het- vehelyi és a nagyárpádi fúvósok nemcsak a díjakat nyerték el, hanem a közönség teljes elismerését is. Hogy megyénk nemzetiségi német szereplői, mind az egyének, mind az együttesek országosan is jeles teljesítményt mutattak, azt az is igazolja, hogy április 24-én délután Szekszár- don a vetélkedőt lezáró gálaműsorban a babarci ifjúsági, a nagyárpádi és a hetvehelyi fúvószenekar, a sombereki férfikar, a palotabozsoki kórus és trió és a szűri Göndöcs Györgyné szerepelnek, vagyis a műsornak közel a felét baranyai szereplők adják. A vetélkedőn észlelt színvonal és az általános érdeklődés is az illetékes szervek további támogatására érdemesíti a nemzetiségi kulturális munkát. Nem kétséges, hogy a közművelődésről szóló törvénynek áldásait ezen a területen is biztosíthatjuk. A színvonal emelését a leghathatósabban a néppel való kapcsolat erősítésével, a népi értékek mielőbbi tudományos föltárásával szolgálhatjuk. Néhány műfajban (például a színjátszás, a kisegyüttesek terén stb.) új kezdeményezésre van szükség, de szorgalmazni lehetne olyan műfaj jelentkezését is, amely eddig nem volt látható. (Például a bábjáték.) A vetélkedő előkészítése Szervezési vonatkozásban is előre kell lépni a vetélkedő előkészítésében és lebonyolításában egyaránt. A minősítés, a díjazás, a jutalmazás, a fényképezés, a vetélkedő propagálása stb. Mind tartalmasabbá tehetik és szélesíthetik ezt a mozgalmat. A szakmaiideológiai támogatástól az anyagi, a technikai segítség fokozásán át a hazai és külföldi szereplések biztosításáig a párt-, az állami, a kulturális szervek, intézmények részéről jól segíthető a hazai németség új, szocialista kultúrájának további kibontakoztatása. Ehhez a törekvéshez megyei és országos méretben egyaránt reméli németségünk, hogy sokan nyújtanak testvéri kezet. Dr. Vargha Károly
