Dunántúli Napló, 1977. március (34. évfolyam, 59-89. szám)
1977-03-06 / 64. szám
Bárdosi Németh János: TELJES EGET A gyermekkor arany holdja s ifjúságom is velem száll felhőkkel, madarakkal, nemcsak emlékeimben él, szülők, testvérek arca, élőké, megholtaké, mesék és eltűnt tájak, virágok tánca szivemen, nyarak és lángolások, ez mind én vagyok együtt, szárnyalva az évekkel, szólván az emberi szentség megtartó értelméről, ezért komoly arcom és szavam, nem a hatalom biróságával, de az emberi méltóság diszével döntően kimondva mindig: senkit se alázhatsz meg, de a zsarnoknak vágd szemébe, kegyetlen és aljas! ember és természet így halmozódik föl bennem, ne csak a csapongó fiút, a dombtetőn merengőt, a férfit is lásd, villámló szemével, s az öregedő hangtalanságában tudd: a lélek ítél, teljes eget lát maga előtt, létben a maradandót, maradandóból a többet, melyet én is oda tettem a föld és ég erőihez. I» I» i A tavaszról... # # L Engem a naptár nem nagyon érdekel, én már tudom, hogy valahol közeledik a tavasz, az is lehet, hogy túl korán jön, hiszen már éppen egy hete, hogy a Kodály Zoltán utcában kivirágoztak a kis facsemeték, másrészt pedig a kisiskolásokat az idén korábban viszik „szabadtéri biológiai órára", amit az egyszerűség kedvéért „biológiai sétának” kereszteltek el. (A továbbiakban B-s. A szerk. Mert komoly dolgozatokban ezt így szokták írni.) Szóval, egy tavaszi B-s-en voltam, vettem is mindjárt egy újságot, amiben azt olvastam, hogy „ . . . Amerikában sonkát, füstölt húst, . . . kolbászt utánzó termékeket hoztak létre szójafehérjékből ..." S ebben a pillanatban — nem a szója — hanem az igazi füstöltsonka, füstöltkolbász jutott eszembe, főzve, tormával, főtt tojással, istenbizony mondom, hogy éreztem a húsvéti illatokat éppen kint az uránvárosi piacon, a barcsi Vörös Csillaq termelő- szövetkezet pavilonja előtt. Már sort álltak a tisztelt fogyasztók, mert ugye az emberek eléggé előrelátóak . .. s inkább igazi sonkát vásárolnak, mint lombikban előállított műhúsokat De hogy a virágnál maradjanak, én is öntözök otthon egy kisebb cserepet, a növénynek latin neve azt hiszem „Saviola Evicus", egyébként ahogy fejlődését figyelem, úgy tűnik, ez a viráq meglepően hasonlít a sárguló töklevélhez és azt hiszem, sikerül egy új fajtát kitenyésztenem. Addig is gondosan ellenőrzőm az utcai virágárusok „árpolitikáját", tekintettel arra, hogy két nap múlva itt a nők napja, és egy gyufásdoboznyi hóvirágért már a hét elején is hat—hét forintot elkértek, de hát az vesse ránk az első követ, aki gárasoskodik, amikor a nőkről van szó. Akár egy tízest is rászán a férfiember egy-egy kis csokorra, mert a maradék 90 forint borra kell, hogy kellő tisztelettel köszönthessük kedves hölgyeinket... Szóval örülök az ajtón kopogtató Tavasznak, az elmúlt héten is igazán szép napok köszöntöttek ránk, például az autóbusz utasai is — a 30-as járaton — a lehető legjobb hangulatban rohamozták meg az első feljárót, mert mi mindig azt használjuk, akár van bérletünk, akár nincs, mert nálunk nem úgy van, mint teszem azt a 40-es, vagy 20-as járatokon, ahol is minden ajtót kinyitnak, hogy az „utasáramlás" gyorsabban bonyolódjék lefele. Az emberek ilyenkor nem bosszankodnak, süt a Nap, minden óra, minden nap csupa boldogság. Kivéve a közelmúltban lezajlott mohácsi busójárás vasárnapját, amikor is a hagyományos népi játék egy kissé elfajult afféle vad betyárkodássá, amint a szőrgunyába öltözött „busók” egyike-másika féltéglával kibélelt zsákkal verte a fölöttébb jámbor nézőközönséget, kisebb-nagyobb sebeket ejtve. Pedig — mondom — márciusban az ember legszívesebben kitárná mindenki előtt a szívét-lelkét, hiszen ebben a hónapban annyi minden szép dolog történik, megkezdődik a horgász-szezon, a sonkavásárlás, aztán a Sándor—József— Benedek-napi össznépi készülődés,. de mindezt megelőzően a nők napja, amire én szintén készültem, kolléganőm jóvoltából, aki borotvapengével és szerkesztői ollóval tisztességesen megnyírta a hajamat és most ilyen csicsásán — kérem tisztelettel — jóegészséget kívánok valamennyi asszonynak és lánynak. „A vers emelt a hétköznapok fölé“ Látogatóban a 75 éves Bárdosi Németh Jánosnál Levéltelen fák kapaszkodnak éles körmükkel a szélbe. A színehagyott, szürke ég harsány kékre vált, majd elborul megint. E frontótvonulásos koratavasz szeszélyei mégis mintha hidegen hagynák a Köztársaság téri fákat — groteszk táncukban másfajta indulat: a levélvórás pogány öröme bizsereg. Tavaszelői hangulat uralkodik Bárdosi Németh János, Semmelweis utcai lakásának csöndes szobáiban is. A fűtést a házasz- szonya mérsékelte már, s az ablak mellett sorjázó örökzöldek ébredeznek, nyújtózni látszanak a bővebben áradó, lan- gyosuló fényben. Szívesen bezárkóznék néhány napra a költő szobájába, hogy sorra lapozgassam jobbnál-jobb könyveit — közelebbről szemügyre véve egy- egy dedikált Móricz-, Juhász-, vagy Bajcsy-Zsilinszky kötetet. Erre azonban nincs mód, szerényen beérem tehát azzal, hogy ujjaim közé csippentem Kosztolányi néhány zöld tintával írott, saját pecsétjével lezárt levelét. . . Megszemlélem a falakon látható Martyn-raj- zokat, a falak mentén sorakozó Csekovszky- és Gádor-kerámiákat. Bárdosi Németh János március 8-án ünnepli 75. születésnapját. Ha ezt nem az irodalmi lexikon állítaná, aligha hinné el az ember. A rend, a harmónia azonban csodákra képes a múlandó test szorításában is, és Bárdosi Németh Jánost ismerői szerint mindig is a rendre, a harmóniára való törekvés jellemezte. Utak és útitársak című kötetében olvashatjuk, hogy négy és fél évtizedet töltött hivatali falak közé zártan, számokkal, számoszlopokkal győzködve. Az írással, a verssel, azonban sohasem szakított. — Ami a publikációt illeti, éppen most 55 évvel ezelőtt, 1922-ben jelent meg első versem az Élet című folyóiratban. Első verseskötetem pedig 24 éves koromban, 1926-ban látott napvilágot öreg szilfa árnyékában címmel. Legkorábbi írói szereplésem Szombathelyhez kötődik, ahol a kultúrpalotában Kosztolányi Dezső estje előtt mondtam bevezetőt. Kiadónál új kötete a Nyugtalan madarak — 1932-ben, harminc éves koromban a Faludi Társaság elnöke lettem. Irodalomszervezői munkám során számos irodalmi társasággal — így a pécsi Janus Pannonius társasággal is szoros kapcsolatba kerültem. Szombathelyi tevékenységem idején ismertem meg személyesen is többek között Kosztolányit, Móriczot, Mórát, Bajcsy-Zsilinszkyt, nemzedékemből Szabó Lőrincet, Németh Lászlót, Illyés Gyulát, Féja Gézát, az erdélyiek közül Tamási Áront, Dsida Jenőt. Szervezői munkámmal szorosan összefüggően írott Kő címmel irodalmi folyóiratot szerkesztettem. Az írott Kő a harmincas években az egyetlen irodalmi folyóirat volt a Dunántúlon. 1941-ben aztán ennek a folyóiratnak szerepét a pécsi Sorsunk vette át fokozottabb erővel és hatékonysággal. — A Sorsunk és a Janus Pannonius társaság invitálta később Bárdosi Németh Jánost Pécsre. — Igen. Várkonyi Nándor kitűnő folyóiratát Pécsett aligha kell külön ismertetni. László Lajos annak idején alapos monográfiát írt róla, most pedig Várkonyi Pergő évek című önéletrajzi írásában vall erről a jelentős pécsi folyóiratról, amelynek 1943-tól 1948-ig Csorba Győzővel társ- szerkesztői voltunk. Később aztán a Sorsunk hagyományait folytatta Szántó Tibor, a Dunántúl című folyóirattal 1956- ig, 1958-tól pedig érzésem szerint ugyanezt a szerepet tölti be a maga nemében a Jelenkor. — A Jelenkor egyetemes érvényű magyar irodalmi és művészeti folyóirat. Új tehetségek (Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Thiery Árpád, Arató Károly, Berták László, Galambosi László, Makay Ida — és mások) indultak, kezdték pályájukat a folyóirat hasábjain. Jelentőségét és hatását húzza alá az a tény is, hogy immár közel húsz éve él, működik és ezáltal Pécsett fontos irodalmi őrhellyé teszi. Számomra külön megtiszteltetés, hogy 1967 óta a Jelenkor szerkesztőbizottsági tagja lehetek. — Írásaiból egyértelműen kihallik: szereti ezt a várost. — Már amikor a Janus Pannonius társasághoz kerültem, mozgalmas irodalmi és művészeti élet vett körül . . . Még Weöres Sándor is itt élt akkoriban, mint a Városi Könyvtár vezetője. Csorba Győző költő, Martyn Ferenc, a kitűnő festőművész, Takács Jenő és Maros Rudolf muzsikusok neve fémjelezte ezt a művészeti életet. Fischer Béla és Lovász Pál vezetésével rangos irodalmi esteket, matinékat rendeztek. — Most, 75 évesen milyen irodalmi tervek foglalkoztatják? — Verset nem lehet tervezni, az jön, vagy nem jön. Kosztolányi is kegyelemnek tartotta az írás adományát, pedig eléggé tudatos alkotó volt. Most rendezem a rólam szóló írásokat, tanulmányokat, kritikákat, levelezésemet. A Magvető kiadónál Nyugtalan madarak címmel új könyvem készül. Ez a Fehér pille (1972) óta írott verseimet tartalmazza. Az utolsó öt év meglehetősen termékeny volt számomra. Ilyen csak a harmincas években fordult elő munkásságomban. Eddig 14 kötetem látott napvilágot, ebből nyolc verseskötet, három regény és két tanulmánykötet. — Ars poeticája? — Az írás, a vers emelt mindig a hétköznapok fölé. Megtartó erő volt ez nehéz hivatali munkámban, betegségekben, háborús viharokban. Szeretném, ha továbbra is tudnék írni. Az írás azonban kiszolgáltatottság. Babits Mihállyal vallom én is: Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli az énekesét. Bebesi Károly / v. ódznak nyolcszázezer lakosa és kétszáz gyárkéménye van. Lengyel- ország második legnagyobb városáról az útikönyv lakonikusan azt mondja: különösebb látnivalói nincsenek, olyannyira, hogy az idegenforgalmi irodák is egy-egy modern textilüzembe vagy a filmgyár műtermeibe szerveznek látogatásokat. Igen, itt a filmgyár, itt vannak a múlt század második felében gombamód szaporodó textilgyárak korszerű utódai. Gyárak, gyárak és gyárak. Orvostudományi, műszaki egyetemek, képzőművészeti főiskola, zeneakadémia és filmfőiskola, és a múzeumok: régészeti, néprajzi, várostörténeti, képzőművészeti, textilmúzeum — a legrégibb gyárépületben van, ez a nemzetközi hírű textilbienná- lék gazdája — s a forradalmi múzeum. Mert a város a munkásmozgalom egyik fészke volt, hogy csak az 1905-ös forradalmat említsük. Igaz, hogy a második világháborúban talán ezért is vált oly rettegett hellyé Lódz, a nácik iszonyatos terrort alkalmaztak itt, talán még szörnyűbbet, mint Lengyelország más helyein. De a város, amelynek „különösebb látnivalója nincs", ma áll és virágzik, utcáin kedves öreg villamosok zörögnek tova, a régi házak között modern lakóépületek, üvegfalú éttermek ágaskodnak, rengeteg a diák, az apró bárokból modern zene Baráti üdvözlet Pécsnek Múzeum a textilgyárak varosában árad az utcára, száguldoznak a taxik és sétálnak a gyerekkocsit toló ifjú anyák. * A gyárkémények városában, a munkások városában, a forradalmak városában, ebben a csúnya és önérzetes, füstös és barátságos városban van egy múzeum, egy hajdani textilmágnás hajdani palotájában székel és híre-neve régesrég túl- szállott a lódzi qyárkéménye- ken, keíesztül-kasul járta Európát, sőt, átjutott az óceánon is. A Szépművészeti Múzeum története ugyanolyan gazdag és izgalmas, mint a városé. Érdekes módon az, hogy itt jött létre a világ második absztrakt múzeuma, az éppen Lódz erős munkásmozgalmával függött össze. A múzeum előtörténete valóságos krimi. Stanislawski igazgató izgalmas elbeszélése — rövidre fogva — így hangzott: — A húszas évek végén alakult itt egy forradalmi festőcsoport, AR néven. Vezetőjük Strzeminski volt, kitűnő művész, aki kapcsolatban állt kora élenjáró festőivel, s így szép gyűjteménye jött össze. Az a gondolata támadt, hogy odaadja a gyűjteményt a varsói Nemzeti Múzeumnak, de nem fogadták el, mert nem akarták „a bolsevizmust megtűrni a falaik között" . . . Lódz város tanácsában sok volt a. szocialista, így aztán nemcsak elfogadták Strzeminski adományát és ötletét, hogy legyen itt egy avantgárd múzeum, hanem a városháza első emeletét is megszavazták a kiállítás céljára, így lett Lódzban a világ második absztrakt múzeuma. Az első számút, a hannoverit Hitler fölégette. A német megszálláskor Lengyelországban kiadták a titkos rendeletet, hogy fninden műkincset el kell tüntetni a megszállók elől, akkor Lódzban is az történt, hogy az illetékesek az egész gyűjteményt összecsomagolták és elrejtették. Végül is a németek tudtak aztán az anyagról, de nem sikerült mindent elszállítaniuk. Itt, ebben a házban 1949-ben rendezkedett be a múzeum, azóta az eredeti anyag rengeteggel bővült. Stanislawski igazgató több mint egy évtizede vezeti a múzeumot, amely 80 százalékban- modern alkotásokból áll. Bár máig sajnálják a 45-ben elveszített Picassókat, Calderokat, gazdagságuk vitán felül áll. A lódzi galériában kiállítani — ez ma már nemzetközi rangot jelent. Ottjártamkor a Nyugat- Németországban élő, 87 éves Hanna Höchnek, az egykori dadaista mozgalom utolsó élő tagjának volt éppen kiállítása, hihetetlenül érdekes, mennyiségben és minőségben hallatlanul gazdag anyag. A társalgóban, ahol beszélgettünk, plakátok borították a falakat, hirdetvén, hogy mikor állított ki Lódzban Leqer, Alain Jacquet, Moreilett, Carmi, Rauschenberg, Günter Ikar, Jasper Johns, Ta- deusz Kantor és mások, sok lengyel is, például Henryk Sta- zewski, az AR csoport utolsó tagja, aki elmúlt nyolcvan esztendős. 1
