Dunántúli Napló, 1977. március (34. évfolyam, 59-89. szám)

1977-03-19 / 77. szám

e Dunantmt napló 1977. március 19., szombat S zomszéd szobából a barátom szólt át, .......tudod, úgy kezdd el, hogy tavaszvan... virágok... fák.,. meg min­den" én meg mint a bólogató János, csak szótlanul és eléggé leverten biccentek a fejemmel, persze, „fák meg minden ...” pedig nincsenek is fák, éppen ez a baj, hogy nincsenek, számtalan belvárosi, de külvá­rosi utcák is csupaszok, s ez a növényzet-nélküli sivárság valóban lehangoló. Már rég megtanultam — bár soha sem eléggé, — hogy az ember ne mondjon elhamarkodott ítéle­tet egyes dolgok fölött, mégis nekitámadók Kalla Gábor ker­tész-mérnökinek, ”... Miért nem ültettek fákat a város holt utcáira?” —, mert számomra egyszerűnek tűnik a megoldás, gödröt kell ásni, bele a fát, betakarni, aztán majd „isten kegyelméből" felcseperedik és lombosodik, és ha igaz az — s miért ne lenne igaz? — hogy egy közepes lombozató fa évente több mázsa port köt le, s cserébe oxigénnel jutal­mazza a jónépet, akkor a mun­ka már eleve hasznos. Most két napot áldoztam ar­ra, hogy bejárjam a város kü­lönböző pontjait és eszembe­jutott, hogy — amikor évekkel ezelőtt, a VÍZÜGY jóvoltából repülőgéppel keringtünk Pécs fölött — mennyire vigasztaló látványban volt részünk, hi­szen a belváros háztető-renge­tegét nagyon szépen és sűrűn bontották meg a haragoszöld foltok, sőt, itt-ott egybefüggő rendszerben beleolvadtak a Mecsek erdeibe és szólőskert- jeibe. Csakhogy ezek a zöld foltok onnan magasból nézve kissé elmosódtak, hiszen apró kis kertekről, rissz-rossz gyü­mölcsfákról van szó, amelyek a belvárosi házsorok mögötti szűk kis kertekbe, udvarokba, komor tűzfalak közé szorultak, nem is nagyon élvezve a nap­fény áldását. Mert aztán ha az ember leszáll a „mennyekből” a csupasz valóságba, vagyis a holt utcák aszfaltjára, — ahol az utcasorok eltakarják előle a kilátást r— csalódottan tapasz­talhatja, hogy a foltok eltűn­tek, nincs semmi más, csak épületek homlokzata, aszfalt járda, aszfalt úttest. A Fürst Sándor utca elején — az iskola környékén — még akad élősövény, néhány fa, de a Porcelángyártól befele már ez is ritkul és a> Rákóczi út — ami a város legforgalmasabb útvonala — meghökkentően fótion. Pedig széles — leg­alábbis eqy szakaszon — iga­zán hagyhattak volna növény- ziettől dús sávot még annak­idején, amikor évekkel ezelőtt lebonyolították a rekonstruk­ciót. A buszra váró tömeg a megmondhatója, hogy a dél­utáni csúcsforgalom idején mennyi port nyelünk, s mennyi rakódik le az ember hajába, Szájába, szemébe és ruhájá­ra, és nyári füllesztő kániku­lában szinte ájulás kerülget bennünket nemcsak itt, ha­nem mondjuk az Aradi vérta­nuk útján is, ahol még a le­vegő is megszorul. Ipargazdasági konferencia A Magyar Tudományos Aka­démia ipargazdasági bizottsá­gának és ipargazdasági ku­tatócsoportjának rendezésé­ben március 22-től háromnapos tudományos konferencia kez­dődik a Tudományos Akadé­mián. A tanácskozásról pénte­ken sajtótájékoztatót tartott Román Zoltán, az MTA ipar- gazdasági kutatócsoportjának igazgatója. A most második alkalommal megrendezésre kerülő konfe­rencia időszerű ipargazdasági kérdések tudományos megvita­tását tűzi napirendre, elmé­leti kutatók és gyakorlati szak­emberek egyeztetik elképzelé­seiket. A tanácskozáson 350- en vesznek részt, s több mint 20 előadás hangzik el. Két szekcióban tanácskoznak majd, az egyikben az ipari struk­túra kialakításának elméleti és gyakorlati kérdéseivel, a má­sikban a gazdaságirányítás legaktuálisabb feladataival fog­lalkoznak, egyik érdekes elő­adás az iparpolitikánk és az ipar előtt álló tennivalókat vá­zolja fel, s külön előadásban pedig a mezőgazdasági és az élelmiszeripari termelés növe­kedésének arányait és össze­függéseit elemzik a szakembe­rek. M egértem én nagyon is Kalla Gábor kér- tészeti vállalati fő­mérnök és munka­társainak nagy-nagy gondját: hogyan oldják meg- a város fásítási programját, amikor annyi minden gátló körülmény­nyel kell viaskodniuk'. A bel­várossal — egyelőre — nincs mit kezdeniök. Tudják, ismerik is azt az elképzelést, s erről mi lapunkban, évekkel ezelőtt sorozatot is írtunk — hogy a belvárosi udvarokét, kertekét meg keli nyitni a közönség számára, le kell bontani a szi­gorú, de értelmetlen kőfala­kat, kerítéseket, átjárókat kell kiképezni, padokat, kandelá­bereket, játszó-alkalmatosságo­kat elhelyezni, mert máskép­pen nem megy, hiszen a szűk utcák aszfaltburkolata eleve ki­zárja a fásítást. A belvárost romantikájával,, de egyben éslz- gondolásaival egyetemben —, szerűtlen hajdani telepítés-el- öröklöltük. Változtatni ezen nem lehet. Nagyobb baj az, hogy az új lakótelepek, sőt újonnan nyitott utcák fásítását is ezer­nyi tény qátolja. Mutattak ne­kem egy rajzot, amely színes vonalakkal tarkított: az új kert­városi lakótelepet ábrázolja. A vállalat — városi klímát jól el­viselő juhar, illetve platánfá­kat — szeretne kiültetni. D e ... a föld alatt hú­zódik a DÉDÁSZ, a GAZMŰ, a« VÍZMŰ, a Posta, a Hőszolgál­tató Vállalat hálózatrendsze­re. Ez eddig érthető. Az is, hogy szigorú szabályok írják elő az úgynevezett védőtávol­ságot, ami 1—2 méter, s ez azt jelenti, hogy például a gázvezeték fölé, vagy oldal­irányba semmiféle fa nem te­lepíthető két méteren belül. A gyökérzet megfojtja, összerop- pantja a csöveket, kábeleket. Érthető. A pirossal jelzett ut­cákba — ilyen szép számmal akad az új! lakótelepen — semmi sem ültethető. A sárga jelzésű elviseli a rövidebb gyö­ké rzetű növényzetet és csupán a „zöld utcák” kaphatnak zöld- sávot, ilyen-olyan fákkal, dísz­cserjékkel, virágokkal'. Egyetlen pillantás elegendő a rajzra, s feltűnően kevés a zöld jelzés. Fönt jártam az Asztalos János utcán, a Surányi úton, fönt a Mecsek oldalában, itt évek alatt házakat szanáltak, új útvona­laikat építettek meg széles asz­faltcsíkkal, járdákkal, magas kandeláberekkel, beton tám­falakkal, csak éppen a Kerté­szeti Vállalat emberei szorul­tak ki szép terveikkel. Melles­leg — nem egy esetben — például az Endresz György ut­cában, a közművek által meg­épített földalatti kábelhálózat a kivitelezésnél nem oda ke­rült, ahol eredetileg bejelölték, hanem egy, vagy másfél méter­rel odébb. A kertészeknek kel­lett „letapogatni" az utcát egész hosszában, mire sikerült megtalálniuk azt a keskeny sá­vot, ahova — most a tavasz- szol — végre fákat dughattak le a földbe. Nem akarom az olvasókat számok tömkelegével untatni. Tavaly a vállalat 3200 darab fát, 31 ezer díszcserjét. 5300 darab konténeres cserjét és 279 örökzöld növényt ültetett ki. Az idei terv — komolyam mondom — mindegy, hogy mennyit ír elő, többet-e, keve­sebbet-e, — ezúttal nem szá­mít Hiszen munkaerő van, pénz van, s a vállalat olyan kertészet-gépesítési' programot kíván realizálni az elkövetke­zendő években — a fű nyitó­tól egészen a fametszés gépe­sítéséig, hogy arról korábban álmodni sem lehetett. A baj mégis az, hogy a vállalat, il­letve a közmű vállalatok, sőt, már a tervező intézetek ilyen irányú munkájában mines össz­hang. Erre figyelmeztető pél­da — a már említett Lvov- Kertváros esete is, — ahol a jóéq tudja miért, de ismét mem jutott hely a zöldsávok telepí­tésére. Igaz ugyan, hogy a be­jelölt parkok, játszóterek élet- rekelnek annak rendje és mód­ja szerint. De az utcákat ak­kor sem szabad csupaszon hagyni. Az utcák keskenyek. Van járda, van úttest, ezek alatt megvan a helye a köz­műnek és kész. S oha nem sikerült ki­derítenem, mi az oka annak, hogy lakótele­peink zsúfoltak, hogy szinte kínos pontossággal ügyel­nek arra, hogy ne adj isten! —, esetleg az utcasorok vé­letlenül távolabb essenek egy­mástól. A belvárosi holt utcá­kat —, mondom — örököltük. Félő, hogy utódaink —(Szin­tén örökölnek holt utcákat, ma épülő új lakótelepeinken. Rab Ferenc cKdMO/yTa/tfN T^dwAt A szórakozottság iskolája V an egy barátom, aki ki­meríthetetlen öröm forrá­sa számomra. Még ná- lamnál is szórakozottabb. Pedig, hogy én mire vagyok képest . . . Számtalanszor indulok el fapa­pucsban, és csak az utcán ve­szem észre, hogy fázik a lábam. Legnagyobb dobásom az volt, hogy megyek valami értekezletre. Az előrelátható gyönyörűségek miatt szépen kinyalva mentem le. Feleségem ilyenkor az ablakból figyel, és búcsúintegetés közben egy utolsó, szakértő pillantást vet rám, hogy ellenőrizze azt is, hogy elmegyek-e, meg azt is, hogy mi a feltűnő rajtam, a fene nagy életörömön kívül. Utánam szól: — Te olyan értekezletre mégy, ahol a többiek is pizsamában lesznek? — A szentségit I — helyeslek, és ahogy végig nézek rajtam, minden tip-top, a cipő ragyog, a nadrág vasalt, nyakkendőt is kötöttem, a pizsamakabátra. Visszaballagtam, ahelyett, hogy egy új, és nyilván azonnal elter­jedő divatot honosítottam volna meg. Ezek után érthető, hogy barátom számomra a legtisztább, a kár­öröm forrása. Két történetét hadd meséljem el: A PARAFADUGÓ Barátom értekezleten volt. Jó értekezletnek számított. Akadt in­nivaló is, pogácsa is. ö magya­rázott a szünetben, közben ivott egy-egy kortyot, meg evett egy- egy aprócska pogácsát. Eddig nem is lett volna baj, ha az egyik istenátka a soronkövet- kező pogácsa helyére oda nem rak egy borosüvegdugót. Megkö­zelítőleg olyan alakút, mint a po­gácsa. Barátom még egy pogácsát be­termelt, aztán bekapta a dugót. Magyarázott és evett, de a dugó megmakacsolta magát. Ahelyett, hogy — előírás szerint — szétom- lott volna, egyben maradt és ug­rott egyet a szájában. Barátom nyelvével visszalökte a dugót a megfelelő helyre, újra elkezdte rágni, de a dugó ma­kacsul ragaszkodott az elomlás helyett az egységhez. Barátom egyszerre töprengóvé vált. Beszéde lassúbbodott, a sze­me kigúvadt, ábrázatán rémület­tel elegyes tanácstalanság öm­lött el, körbenézett, majd a tár­sadalom megrovásával nem tö­rődve, tenyerébe köpte a dugót. Meghökkenve bámulta a stup- lit, majd észbekapott, mégegyszer megnézte a vihogó ábrázatokat, és csúnya beszédre fakadt. — Hogy az al . . . (Nem idé­zem. Nem szabadi) A PARTVIS-ESET Minden feleség gonosz. Az enyém is. Természetesen a bará­tomé is. Mi lenne különben ez az eset, amit most elmesélek, ha nem gonoszság? Barátomnak vidékre kellett men­nie és otthon várt az autóra. Az jött is. Nem illett ugyan, de ve­szettül dudált. Mi szokott ilyenkor történni mindkettőnknél? Barátom kapkod­ni kezdett és nem is tudta, hol kezdje, a feleség meg adogatta a holmikat, közben beszélt: — Persze, fogalmad sincs, hol a másik zoknid! . . . Mikor találsz meg te magadtól valamitl . . . Ha én nem lennék, te sose készülnél el I . . . stb. (Melyik férj nem is­meri ezeket, jelentkezzék!) — Na, itt az aktatáskád — nyomta a kezébe azt is. Aztán odaadta a kesztyűt, kala­pot, végül kezébe nyomta a part­vist, majd kinyitotta előtte az aj­tót. Barátom megindult, fején a ka­lap, hóna alatt az aktatáska, ke­zében a partvis. Felesége meg el­mélázó tekintettel leste az eme­letről, mikor ér le élete párja. Leért. Odament az autóhoz, egy fiatal kolléga kinyitotta előtte az ajtót, majd megkérdezte: Géza bácsi! Ezt is magad­dal akarod hozni? Barátom megdöbbenve födözte föl kezében a takarítóeszközt. Megnézte jól, majd fölnézett a magas égre, ahol sorstársa derűs ábrázata volt látható az ötödik emeleten. Hosszan fölnézett, a partvist kétkézre kapta és a föld­höz csapta, majd megszólalt: — Hogy az a! . . . (Ismét nem idézhető, de mi férjek el tudjuk képzelni. Gyakran használjuk is.) Szöllősy Kálmán Munkások a képtárban I Líra, szerkezet, fantasztikum Március 19-én, szombaton délelőtt Tóth Antal művészet- történész Szentendre jelentősé­gét méltatja a képtárlátogató közönségének. A művésztelepek és iskolák legtöbbször valamilyen messzi­ről felismerhető azonosságot árasztanak. A pécsi gyűjte­ményben is észrevehető, hogy a nagybányai művésztelep tagjai a századfordulón milyen azonos neódszerek alapján, mennyire közös világkép nyo­mán hozták létre műveiket. A Nyolcak vagy az Aktivisták stí­lusfelfogása, színezései és kompozíciós módszereik meny­nyire hasonlóak voltak. Meny­nyire egyazon művészettörténeti periódus tartalmát adják ezek a művek! Szentendrével kapcsolatban bonyolultabb a kép. Évtizede­ken át, a mai napig elevenen ható tényező ez a város, a ma­gyar művészetben. Stíluskategó­riaként így, hogy „szentendrei művészet" viszont nem elég szabatos, hiszen más a „szent­endrei szürrealizmus" és más a szentendreiek „konstruktiviz­musa”, de ezek mellett a poszt­nagybányai hagyomány is léte­zik. Szentendrén él egy sor fia­tal művész, aki ehhez a nehe­zen körvonalazható „szentend- reiséghez” alig tartozik, mégis részük van abban, hogy a tár­latlátogató ma egy — igaz összetett — mégis jellemző vi­lágot fedezhet fel műveiken ke­resztül. Mert milyen ellentétesen ki­egészülő tartalmat tár fel Paizs Goebel Patakpart-ja és naiv­érzelmesen megfogalmazott vi­rágcsendélete, Korniss Dezső Kántálók-ja, vagy a nagymé­retű Tücsöklakodalom. Mennyi fájdalmasan felszaggatott fe­kete-fehér vonalháló van Vaj­da Lajos szénrajzában, milyen bonyolultan szövődnek egymást feltételező tartalommá a mon­tózs-szerűen elrendezett ház- fej-motívumok Vajda arcképén. Ámos Imre balladai hangulatot árasztó Asszonyai gyöngyház­színű szürkékben és barnákban szinte időtlenségbe merevedve végzik dolgukat, csupa mese minden ezen a képen, az ará­nyok, a színek, a mozdulatok mégis valami meghatározhatat- lanul szomorú hangulatot kel­tenek. A kép keletkezésének ideje a háborús őrület kezdeté­re esik. Anna Margit Angyala naiv mesefigura. Palettáján vidámak a színek, történetei­nek alaphangja a derűs csat­tanóé, ötlet és képtelen dol­gok társítása tölti ki felületeit. Barcsay Jenő ismert alkotá­sain szűkszavú bizonyítékait látjuk annak a folyamatnak, melynek során a művészi kép­zelet, alkotó fantázia a készen, a természetben talált dolgokat „átírja", bizonyos szempontból lényegesnek tartott tulajdonsá­gát kiemeli és felnagyítja, a festmény szerkesztésének alap- gondolatát meghatározza. Ké­pein az adott környezet szem­mel követhető szerkezete jele­nik meg. Festményeinek jel­lemző motívuma az épület és az ember elvont, szembe vagy egymás mellé állítása. Barcsay életművét három, más-más fes­tői problémát megvilágító al­kotás képviseli a kiállításon. Korniss Dezső 1959-es Kalligrá­fia című képe pedig már a nem helyi érdekességű, inter- nacionális művészi kísérletek felé mutat utat a „hogyan le­het a véletlent megkomponál- ni"-féle programmal. Deim Pál Fekete-Vörös képe a színek és elvont formák monumentális, erősen érzékekre ható, ugyan­akkor szimbolikus értelmezési lehetőségeket is tartalmazó ef­fektusok felhasználásával ma idézi meg az immár negyven éve élő „szentendrei hagyo­mányt”. Aknai Tamás A Mecseki Szénbányák felvesz: 18—35 éves férfi munkavállalókat föld alatti CSILLÉS, SEGÉDVÁJÁR, VÁJÁR, LAKATOS munkakörbe. 35 ÉV ALATTI ÚJ DOLGOZÓINKAT legalább egyéves föld alatti munkaviszony után KOMLÓN ILLETVE PÉCSETT P/2—2 ÉV MÚLVA, KÉSZPÉNZBEFIZETÉS NÉLKÜL RENDKÍVÜL ELŐNYŐS ANYAGI FELTÉTELEK MELLETT JUTTATJUK LAKÁSHOZ. A lakáskiutalás feltétele: 10 éves föld alatti munkaszerző­dés. A lakás kiutalásáig kényelmes munkásszállói elhelyezést és kedvezményes, teljes ellátást biztosítunk Komlón, illetve Pécsett. C i m ü n k : MECSEKI SZÉNBÁNYÁK MUNKAÜGYI OSZ­TÁLYA 7629 PÉCS, KOMJAT ALADÁR U. 5. Olcsóbban vásárolhat téglát 2. OSZTÁLYÚ B—30-AS BLOKKTÉGLA 400,— FT/EZER DB ÁRENGEDMÉNNYEL. Befizethető: 1. sz. telep PÉCS, 5. sz. telep SIKLÓS, 6. sz. telep SÁSD. 3. OSZTÁLYÚ B—30-AS BLOKKTÉGLA 500 — FT/EZER DB ÁRENGEDMÉNNYEL. Befizethető: 1. sz. telep PÉCS, 4. sz. telep SZIGETVAR, 9. sz. telep SELLYE, 15. sz. telep BARCS. 4. OSZTÁLYÚ B—30-AS BLOKKTÉGLA 1000,— FT/EZER DB ÁRENGEDMÉNNYEL. Befizethető: 1. sz. telep PÉCS Az árengedmény csak a gÖTcsönyi téglagyárból március 31-ig kiszállított tételekre vonatkozik. ^t-DUN4A/7^ PÉCS HUT um * _ ■> _ ! a. . . I PÉCSI SÉTÁK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents